Jónás Tamás cigány költő megrázó Facebook posztja ihletett. Azért írom őt cigánynak, nem romának, mert nem akarom szépíteni, milyen sors az, amibe beleszületett. Ahogy ő maga írta: „Nem szeretek cigány lenni, mert olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség.” Ebből az aspektusból érthető meg az, amit a Facebookon írt. Nem a Szőlő utcáról, annál többről.
Első sorában azt írja, „soha nem bocsát meg a közösség, amelyik bántalmazott”, az utolsó sorában azt, „csak jelzem, hogy a sebek, amiket kaptunk, lényegében gyógyíthatatlanok”. A közte levő részt bárki kitölthetné, de csak azok tudják, akik átélték. Akiket senki nem ért meg, főleg azok, akik elkövették, s azok, akik „ígérettel érkeznek”. Az most is van elég.
„A megerőszakoltak, az éhezők, a szegények, a gyerekek, a cigányok, a lányok: hisztisek, tolvajok, aktivisták, panaszkodók, túlérzékenyek, lusták” – írja. Hibásak. A bántalmazásnak ők az okai. Jónás Tamás felidézi, hogyan hatottak rá az elmúlt hetek képei és videói. Túl a politikai haszonszerzésen, ami mindezt körülveszi, volt intézetis cigánynak, ez mit jelent.
Azt írja: „Az elmúlt hetek képei, videói, beszédei mélyen felzaklattak. Pánikrohamok, rémálmok gyötörnek, újraélem a traumákat, amelyek értek, pedig nem akartam, árt nekem, még mindig védtelen vagyok. Gondoljunk azokra, akiknek a sebeik nincsenek annyira bevarasodva, mint az enyémek.” Tudunk-e vele érezni, éreztük-e ugyanezt?
Sebei már beavasodtak, de újra éli az elszenvedett traumákat, rémálmok gyötrik, mert az emlékek, az átélt fájdalmak visszatérnek. Ma is védtelen velük szemben. S átérzi, milyen ez azoknak, akik ezt frissen átélik, akik még nem próbálták sóval, homokkal beszórni, a sebet elfedni, betakarni, megszárítani, elpusztítani, mintha nem is lenne.
Az áldozatok lelkéről ír, amit nem érthet meg senki, aki még nem volt bántalmazott, s aki nem volt áldozat. Azt írja: „Akik még nem tudták szavakba önteni, akik még rejtőzködnek a saját múltjuk elől. Akik magukat hibáztatják, mert más eszükbe sem jut. Akik még vérző, sebzett áldozatok, s nem tudják meta-narratívákba menekíteni magukat.”
Minderről az anti-woke mozgalom jut eszembe. A kisebbségi áldozatok kriminalizálása. Az érzékenységgel kapcsolatos elutasítás, a másik ember semmibe vétele, az áldozatok iránti gyűlölet, amely rosszabb, mint a közöny. A bántalmazók ideológiai bástyát építettek maguk köré, ők nem tettek semmit. Akik az áldozataik, azok őket üldözik: a rossz lelkiismeretüket.
Nincs mélyebb gondolat ennél: „soha nem bocsát meg a közösség, amelyik bántalmazott”, és soha nem bocsát meg az ember, aki bántalmazott. A szembenézés helyett az üldözést és a hibáztatást választja. Amiért lelki gyötrelmet okoz neki a gonoszság, amit ő elkövetett, s szabadulni próbál tőle, de nem tud. Te tehetsz róla, aki ellen ezt elkövette.
Legyen az nevelő, vezető lelkész, tanár vagy az állam. Az érzéketlenség ideológiává válik, mert így könnyebb együttélni a bűntudattal. A trauma nem emlék, hanem identitássérülés, az áldozathibáztatás pedig politikai rendszerré válik. A sebek, trauma, fájdalom valóságos, fel nem dolgozott. A hivatalos segítők nem értik. Csak az elkövetők sejtik, de tagadják.
Soha nem értik meg, soha nem fogják fel, milyen sérüléseket okoznak, milyen sebeket ejt az, amit mondanak, amit tesznek, ahogy viselkednek. Nem akarják tudomásul venni, hogy az emberi szívben gyógyíthatatlan sebeket okoznak, amikor a bizalommal visszaélnek, akik semmibe veszik a kiszolgáltatottságot, a megnyitott szívet, amit megtörnek, porig aláznak.
Ha áldozattal találkoznak, nem értik, miért nem tud túllépni rajta, nem gyógyulnak a sebei. A bizalommal való visszaélés öl. A személyiség benső rétegét érintő visszaélést nem lehet sem megérteni, sem gyógyítani. Mert soha be nem gyógyuló seb az, amely az identitást, s az emberi méltóságot kikezdi, az önértékelést aláássa.
Most már politikai mozgalmat és rendszert hoztak létre az érzéketlenségre, az eltaposásra, a semmibe vételre. Fonnyadt alma, woke, progresszív liberális, gyenge, ügynök, bűnöző, aki érezni mer, akinek van szíve és lelke, mély fájdalmát világgá kürtöli vagy devianciába csomagolja. Vagy a világ ellen fordítja, mert meggyógyítani nem tudja.
Gyógyítani az tudná, aki okozta. Aki nem tudja, de saját embertelensége benne is sebeket okozott. Gyűlöli emiatt az áldozatát. Legyen az gyerek, nő, hívő, diák, nem tud szabadulni a gyűlölettől, amiért másnak fájdalmat okozott. Keresi a kiutat, hogy ne kelljen elismerni, s ne kelljen bocsánatot kérni, bekötözni, a fájdalmat eloltani, a lelket meggyógyítani.
Az alázat helyett megkeményedik. Az áldozat lehet egy ember, egy gyerek, egész ország. Az áldozatok köztünk járnak, akik leplezik az áldozat voltukat, tagadják a sebeiket, leplezik a sérüléseiket. Mert elvárják tőlük, hogy ne érezzenek, tűrjenek, felejtsenek. De amikor a bántalmazók újabb áldozatait látják, rémálmaik lesznek, újraélik a traumákat.
Beteg társadalom, amelyben az áldozatok nem kapnak elégtételt, a bántalmazók büntetést. Az utcákon, a metróban, a villamoson sérültek járnak, akiknek az életük soha nem lesz az, ami lehetett volna. Akik tüskéket növesztenek, feladják magukat, vagy lázadnak, bizalmuk megsemmisült, sértett vadak, vérző, sebzett áldozatok, akik újabb támadástól félnek.
A társadalom, amely naponta lépi át a határokat, sérti meg családtagjait, ahol a norma a bántás, a sértés, az udvariatlanság, az érzéketlenség, áldozatok tömegeit termeli. Ettől a normától súlyosabb esetekben az emberi lényegtől fosztanak meg gyerekeket, felnőttek tömegeit, kiszolgáltatott embereket, kisebbségeket, a többségtől eltérőket.
Az áldozatok köztünk járnak. Beteg emberek gyógyíthatatlan áldozatai. Ez az összeomlás előszobája. A katarzishoz őszinte szembenézésre, az áldozatok megkövetésére, elégtételre lenne szükség. Ettől gyógyulhatna bántalmazó és áldozat. De ha a bántalmazók hatalmukat féltik, pozícióikat óvják, szívük megkeményedett, ott az áldozatok sebei gyógyíthatatlanok.
