Amikor a kiolvasott délutáni lapot zsebrevágtam, s fölemelkedtem, hogy hazafelé induljak, akkor vettem észre csak, hogy a pad támláját sárgaréz tábla díszíti.
Nyomban közelhajoltam, hogy elolvassam. A táblába vésett szöveg ennyit mondott: „In happy memory of Mrs. Mary Gray who loved this place.” Vagyis: Mary Gary asszony emlékezetére, aki annyira szerette ezt a helyet.
Önkéntelenül visszültem a padra. Bocsánat, asszonyom – gondoltam –, nem vettem észre, hogy ketten ülünk itt. Elmerültem a délutáni lap olvasásában, asszonyom. Rossz hírek. Csupa rossz hír. Miért van az, hogy a késő délutáni lapokban általában több a rossz, riasztó hír, mint a reggeli újságokban? Úgy látszik a világ optimizmussal kezdi a napot, de ahogyan telnek az órák, elborul a kedve. Asszonyomat természetesen mindez már nem érinti közelről, alkalmasint hűvös mosollyal figyeli azokat, akik leülnek a padra, újsággal kezükben, nagy várakozással kezdik olvasni, aztán letörten távoznak. Bár lehet, hogy tudomást vesz róluk. Merengve nézi a tájat, amelyet annyira szeretett.
Igaza volt. A Kensington parknak ez csakugyan romantikus és hangulatos része, tőszomszédságban a Kensington Palotával, melyben Victoria született, töltötte kislány- és bakfis-éveit, s ahol egy reggelen álmából ébresztették a hírrel, hogy ő a királynő. Meghalt a király, éljen a királynő!
Asszonyom, természetesen minderről többet tud, mint én, mélyebben, ha szabad úgy mondanom, intimebben ismeri a részleteket. Vajon hol, merre lakott ön, asszonyom? Minden bizonnyal valahol a közelben, naponta elsétált ide, leült erre a padra, nézte a szelíd, lankás parkot, amelyen túl a Kensington High Street forgalma dübörög, jobbra a Kensington templom gótikus tornya, szemben a régi, patinás De Vere Hotel, háta mögött a palota, igazán kedves környék. Hány esztendőn keresztül volt ön törzsvendége ennek a padnak, asszonyom? S hány esztendős volt akkor, amikor…. amikor nem jött többé? S ki volt az, aki ezt a kis emléktáblát elhelyezte a pad támláján? Mr. Gray talán? Volt talán ennek a padnak valamilyen különleges jelentősége az önök életében? Maga erre jött, asszonyom… megengedné, hogy Marynek szólítsam? Köszönöm. Tudom, vagy inkább érzem, hogy nem veszi rossznéven a kíváncsiságomat. És szívesen beszélget. Manapság kevesen vannak azok, Mary, akik időt szakítanak egy jóleső kis beszélgetésre. És akik beszélgetnek is, azokat inkább önmaguk érdekli, és nem az, akivel beszélgetnek. Olyan korban élünk, Mary, amikor az emberek többnyire csak azért állnak szóba egymással, hogy elmondhassák a magukét.
Tehát erre jött egy reggelen, Mary, nyár volt, s a park csodásan friss és harmatos, s akkor idelépett egy ifjú úr, megemelte a kalapját és azt kérdezte:
– Megengedi kisasszony?
S maga bólintott, Mary, udvariasan, de tartózkodón, s a fiatalember leült. Később bemutatkozott. – Gray a nevem. Biztosíthatom, hogy szándékaim a legtiszteletreméltóbbak.
Így kezdődött.
Meglehet, hogy a kis emléktábla története merőben más. – Bocsánat asszonyom, hetek, hónapok óta figyelem. Nem, maga nem vett észre engem – rendszerint ott állttam a fa mögött. Kérem, adjon lehetőséget arra, hogy az elfogadott társadalmi szabályoknak megfelelően egy közös ismerős által bemutathassam magam önnek.
– De uram! Viselkedése sértő! Én férjes asszony vagyok!
Igen, talán ő helyezte el a sárgaréz táblát. Gray úr egy napon erre járt, s döbbenten fedezte fel a táblát. Leült, tenyerébe hajtotta a fejét. Igen, gondolta fáradtan, tudtam, sejtettem. Tehát ennyire szerette….
Mindenféle különös története lehet a táblácskának. S annak, hogy maga miért szerette annyira ezt a helyet, Mary. A tábla rejtélyes és szűkszavú. Nincs rajta dátum, aláírás, semmiféle utalás. Csak az, hogy maga, Mary, annyira szerette ezt a helyet. Akárki helyezte el ezt a táblát, megörökítette magának a tájat, Mary, s magát a tájban. Okos cselekedet volt.
Parkokról, s parkoknak ilyen meghitt kis részeiről nekem csak gyermek, majd később kamaszkoromból vannak emlékeim. Mindegyik roppantul messze van innen, ahogyan mondani szokás: térben és időben.
Múzeum-kert, majd később Erzsébet-tér, ahogyan költöztünk a városban. Aztán a Rhédey-kert Nagyváradon, ahová nyaranként utaztam a nagyszüleimhez. Annak az utcának a végében volt a nagy kert, amelyben nagyszüleim háza állott. Az utcát magyarul úgy hívták, hogy Szacsvay utca, románul meg, hogy Strada Cuza-Voda. Nagyapám megfogta a kezemet, végigballagtunk a macskaköves Cuza-Vodán, s az utca végén balra, ott volt a park.
Élesen emlékszem rá, pedig tíz esztendős koromban jártam ott utoljára. A bajai Déry-kertre is jól emlékszem, a virágos lugasaira. Oda meg úgy kerültem, hogy az apám bajai születésű volt, és egyszer, talán tizenöt esztendős lehettem, ott élő rokonai meghívtak egy nyaralásra.
Egy Juliska nevű, fekete hajú lánnyal sétálgattam a Déry-kertben, tizennégy esztendős volt, a legszebb lány Baján. Mindezek csak olyan halvány emlékfoszlányok, Mary, tűnő képek, az ember azt hiszi, hogy emlékszik rájuk, pedig már nem is reájuk, csak az emlékeire emlékszik.
A pesti Erszébet-téren rollerozni lehetett igazán jól, sima és aszfaltos volt a sétány, remekül suhant rajta a Steiff-roller. A rollert meg a Kertész Tódor játékboltban kaptam, valahol a Vilmos császár úton, a Bazilika mellett. Csodálatosan szép játékbolt volt az. Amikor egyszer, valamikor az ötvenes években, a visegrádi Alkotóházban Kertész Róbert, az újságíró, beszélgetés közben megemlítette, hogy az ő papája volt Kertész Tódor, akkor elvörösödtem, felálltam a székemről, tisztelettel meghajoltam szegény Robi előtt, és azt mondtam neki:
– Én már úgy tiszetellek téged Vasmacskakovácsy Szvetozár korod óta, hogy azt hittem, ezt a tiszteletet már nem lehet felülmúlni, dehát látod, tévedtem, mert most megtudtam, hogy Kertész Tódor volt a papád, hát úgy tisztellek, hogy azt már soha, semmi körülmények között nem lehet fokozni!…
Furcsa dolog ez, kedves Mary, hogy az embernek eszébe jut az Erzsébet-tér, aztán arról a roller és a rollerról a Kertész Tódor és Tódorról a Róbert, s az, hogy valamikor tizenhárom évvel ezelőtt Bécsben találkoztunk, s aztán két évvel később Amerikában, ahová a leányához jött, de akkor már nagybeteg volt, és egy év sem telt bele és meghalt. És látom a Rhédey-kertet is, ahogyan befordultunk a parkba a nagyapámmal és a bajai Déry-kertet, ahol Juliskával sétáltam. Arról meg mindjárt a Városliget jut eszembe, az Anonymus-szobor környéke, ahol hetedikes koromban Fekete Évivel találkoztam délutánkonként, úgy négy óra körül. Évinek a papája színigazgató volt, akit a szakmában úgy neveztek, hogy „nézzse Fekekete”, nem tudom miért, talán beszédhibája volt. Nem az a különös ebben, hogy minden eszembe jut, ahogyan egyik emlékfoszlány húzza maga után a másikat, mint szétválaszthatatlanul összegubancolódott cérnaszálak, nem az a különös, de az, ahogyan eszembe jut, a valószínűtlenségük, a távolságuk, az álomszerűségük. Az a különös, hogy már nem is vagyok biztos abban, hogy csakugyan jártam ott, hogy csakugyan én voltam az, aki járt ott, mert mindez ugyanolyan talányos, mint a maga kis emléktáblája, kedves Mary, évszámok nélkül, aláírás nélkül, az idegen csak találgathatja, hogy ki tette oda, Mr. Gray vagy valaki más, akiről Mr. Gray nem tudott semmit. Amilyen kifürkészhetetlen a maga igazi élete, sorsa, múltja a padtábla sárgaréz táblája mögött, ugyanolyan kifürkészhetetlennek tűnik számomra ma már a pesti ligetek és terek, a nagyváradi, bajai park sétányai fölött elsuhanó árnyék.
Van azonban egy döntő különbség, kedves Mary. Maga, aki már nem él, ebben a tájban erősebben és kitéphetetlenebb gyökerekben él, mint én, aki még élek. Köszönöm, hogy elbeszélgethettem magával. S bocsássa meg, hogy szabályszerű és korszerű beszélgető módjára én is csak magamról beszéltem, míg maga megértőn hallgatott. Ha nem tekinti tolakodásnak, holnap talán újra eljövök.
