1992. február 29-én hunyt el, szökőévben. Karinthy Ferenc, aki baráti és ismerősei, sőt beavatott olvasóinak körében is mindenkor „Cini” volt és maradt, az 1950-es évek elejétől a 80-as évek közepéig sztár-írója volt az országnak, szellemi utazó nagykövete a világ megannyi országába, hanyatlása a Kádár- és Aczél György-korszak fakulásával kezdődött, majd annak összeomlásával betetőzött. Háromkötetes Naplójának keserű epilógusa kendőzetlenül ábrázolja a Dorian Gray-re emlékeztető tragédiát, míg ő ifjú maradt, az örök Cini, szellemes riportozó, kül- és belföldi társaságok áhított kedvence, a portré a padláson fáradt és öregedett. Tehetséges író volt, sorsát azonban meghatározta az ország politikai hullámvasútja, a megalkuvásért járó honoráció eufórikus vágtája fölfelé, rövid veszteglés a csúcson, majd a gyorsuló lesiklás a pályán, lehetőleg
visszafojtott sikollyal.
Ez az írás vázlatos megemlékezés róla és a vele történt két találkozásról, az első 1946 nyarán, a második az 1972-es esztendőnek úgyszintén nyarán. 1946 elején jelent meg Karinthy Ferenc „Szellemidézés” című könyve, családi reminiszcenciák. Az apa, a nagy író, aki 1938 nyarán, két esztendővel agyműtéte után, 51 éves korában siófoki nyaralás közben holtan esett össze. Akkor még, nyolc esztendővel később, élőbben volt jelen Budapest szellemi életében, mint a 25 éves fiú, pályája kezdetén. A kitűnő kis könyv, a „Szellemidézés” fókuszba hozta a család mindennapjait. Cini akkor a Marton-féle színházi és irodalmi ügynökség belvárosi irodájában volt alkalmazott, afféle titkári minőségben. Az iroda előterében volt az íróasztala, de munkaköre aligha. Itt kerestem fel őt, ebben a belvárosi irodában, itt beszélgettünk könyvéről és emlékeiről. Az interjú a
„Színház” című hetilap 1946 szeptember 11-i számában jelent meg. Sajátos módon Cini nem a terveiről beszélt, nem arról, hogy mire készül ő, hanem az apjáról. Talán azért, mert a beszélgetésre könyvének megjelenése adott okot. A fiú emlékei az apáról. Íme az idézet:
„…tulajdonképpen mindig azt hangoztatta, hogy mindaz ami van: átmenet, valami rövid idő, amit át kell húzni, azután minden másképpen lesz. Persze arról nem beszélt, hogyan képzeli a kibontakozást ebből az átmenetből. Sok pénzt keresett az írásaival, de végeredményben minden pénz kevés volt, otthon mindannyian pénzt kértünk, az anyám a háztartáspénzt, mi gyerekek mozira, a cselédlány kimenőre, a házmester jött a szemétpénzért, a kiskutya szolgált az asztal mellett: apám szórakozottan neki is odadobott egy ötvenfillérest. Büszkén hangoztatta, hogy pénzért ír, sokat akar keresni. De mindig úgy érezte, hogy az igazi nagy mű, az igazi alkotás, amire készül és amivel majd sok, nagyon sok pénzt keres – hátra van. Ha azt megírja, minden megváltozik! Megcsináltatja a fürdőszobában a csapot, vagy házat veszünk valahol a Balaton mellett, új ruhákat csináltatunk, elutazunk, egyszóval: akkor
kezdődik majd az élet. Addig tulajdonképpen semmi nem fontos, nem kell számlát fizetni, a csap is jó, ahogyan van, ruhák is megteszik. Átmeneti állapot – legyintett és minden maradt a régiben.”
Így beszélgettük az apáról, a családról, az emlékeiről. Amikor elbúcsúztunk, meglepetésként átnyújtottam neki az apjának egy régesrégi, 1912-ben írt levelét, amelyet néhány nappal azelőtt küldött el valaki a szerkesztőségünkbe, azzal, hogy egy bombasújtotta ház pincéjében találta. Ezt a levelet vittem neki ajándékba. Nyomban elolvasta, meghatódott, könny szökött a szemébe. Ez volt tehát az első találkozásunk, 1946 nyarán. Ezt követően különféle ösztöndíjakkal külföldre utazott, járt Franciaországban, Olaszországban, Svájcban, talán másfelé is. A „kultúrpolitika” látta benne a nagy értéket, a Karinthy-név csengése messze hangzott a budai Verpeléti utat átkeresztelték Karinthy Frigyes útra és pestkörnyéken más utcákat is, a név, a rang akkor már kötelezett. Cini azonban még nem sietett a viszonzással, egy-egy cikk a Szabad Népbe, majd a Hazafias Népfront
Lapjába, a Magyar Nemzetbe, dramaturgi tevékenység a Nemzeti Színházban, ami nem járt túlzott felelősséggel, akár csak a titkári állás a Marton irodában, mert a Nemzeti programját és légkörét Major Tamás határozta meg. 1948-ra az irodalomban, a film és színház minden teljesítményében a szocialista realizmus vas-szabályzata lett a mérce, felügyeleti hatósága a Népművelési Minisztérium és annak legfőbb ura Révai József. Cininek ez aligha tetszett, mert humora, ízlése és öröksége még védte a gyors behódolástól. Meg egy tapasztalat is. Jóbarátság fűzte Déry Tiborhoz, volt ennek a vonzalomnak családi háttere is, Cini anyjának, Bőhm Arankának, mielőtt Karinthy Frigyeshez ment feleségül, esztendőkön át viszonya volt Déryvel. Cini tanúja volt Déry ama iparkodásának, hogy elnyerje Révai és a párt kegyeit, regényei, a „Befejezetlen mondat” és a „Felelet” hányattatásainak. A
„Felelet” című regényét, amelyen Déry sok éven át véres verítékkel dolgozott. Révai keményen megbírálta, elutasító jellemzésével megalázta az írót. Déry ugyanis elkövete azt a hibát, hogy reményének hőse, Köpe Bálint, csak 1945-ben lép be a Kommunista Pártba és nem sokkal korábban:
„Déry Tibor Bálintot 1945-ig meg akarja őrizni, óvni a kommunista párt befolyásától és nevelésétől – ez minden, csak nem tipikus, mégha százszor igaz is. Az igazság nem az, ami igaz (…) hanem valami más, „történeti igazságnak” megfelelő. Déry tehát azzal hamisít, hogy az igazságot írja, ha hamisítana, akkor írna igazat.”
“Azzal hamisít, hogy az igazságot írja, ha hamisítana, akkor írna igazat?” Cinit ez a mondat minden bizonnyal megnevetette, túlságosan jóhumorú, túlságosan Karinthy Frigyes fia volt ahhoz, hogy ne érezze át groteszk képtelenségét. De azt is tudta, hogy „le kell tennie a garast.” Lehetséges, hogy Rákosi Mátyás a maga derűs és joviális módján fel is szólított valamilyen fogadáson: – Na, mi lesz, Karinthy elvtárs, mikor olvashatjuk már a regényét, amelyet elvár magától a magyar nép, a munkásosztály, a haladó értelmiség és a párt? Akinek az apjáról utat nevezett el a népi demokrácia, arra bizony kötelezettség is hárul ám!
Cini tudta ezt. Azt is, hogy az efféle derűs sürgetésben rejtőzik valamelyes fenyegetés is. Az a bizonyos: „mi sokat tudunk nyújtani, de sokat várunk is el érte.” Mindez, persze, csak találgatás, de tény, hogy ilyen és ehhez hasonló zsargonok hordalékát sodorta az akkori pártszerű érintkezés minden áramlata. Mindegy, a profi már kezdett tájékozódni a szocialista realizmus esztétikumának trükkjeiről. Elsősorban: a témaválaszás. Aczél Tamás akkor már megkapta „A szabadság árnyékában” című regényéért a Kossuth-díjat, 1952-ben a Sztálin-díjat is. A regény a felszabadulás apoteózisa, kimeríthetetlen téma, jól megírva garantálja a Kossuth-díjat. Tény, hogy nem a kritikai realizmus, hanem a szocialista realizmus eszköztárával ábrázolandó. Cini akkor már elmúlt 30 esztendős és megtanult egyet: apjának igaza lehetett abban, hogy mindaz, ami van, átmenet, valami rövid idő. De
ugyanilyen igaz az is, hogy ez az átmenet, ez a rövid idő: maga az élet.
A ”Budapesti tavasz” is a felszabadulásáról szólt, mint „A szabadság árnyékában”, de jobb volt annál, és itt-ott írói erőt is sugárzott. Az igazi profi akkorra ugyanis már megtanult gazdálkodni a szocialista realizmus receptúrájával és Cini igazi profi volt. Az igaznak hellyel-közzel ki kell csillannia a „történeti igazság” forradalmi freskójából, amit széles ecsethúzásokkal a pártos követelményeknek megfelelően kell megfesteni, de azon belül ügyes cizellálással el lehet rejteni olyan írói üzeneteket is, amelyeket az olvasó fölfog és megért. Sajátos módon ezt maga a párt sem bánja, sőt engedélyezi, ravasz kis arabeszkek megengedhetőek, tegyünk úgy, mintha nem vettük volna észre, legyen meg az örömük. Ilyen regény a „Budapesti tavasz”. Máriássy Félix redezésében meg is filmesítették. A Kossuth-díj sem váratott magára, rövid esztendővel később Cini
megkapta. Van annak a regénynek egy epizódja, amelynek ludovikás főhadnagyok a szereplői, két reakciós fickó, tőről metszett Horthy-kreaturák. Ennek a két tisztnek élő modelljai voltak, Thassy Jenő volt az egyik, Görgey Guidó a másik. Lehet, hogy megdöbbentőnek tűnik, de ez a két fiatal ludovikás tiszt mentette meg Cini életét. Tudták, hogy származása miatt veszélyben van, összeköttetéseik és főhadnagyi egyenruháik erejével sikerült elhelyezniük az egyik katonai kórházban, ahol azután „fekvő betegként” átvészelte a nyilasterror hónapjait. A két tiszt megpróbálta Szerb Antalt is kimenteni a halálmenetből, de ez az akciójuk, sajnos, nem sikerült.
Második találkozásom Cinivel 1972 nyarán Thassy Jenő New York-i otthonában történt, ahol akkor – egyéb szereplései előtt – néhány napig vendégeskedett. Görgey Guidó is részt vette azon a találkozáson. Mindketten olvasták a „Budapesti tavasz”-t és benne az epizódot a két semmirekellő Horthy-főhadnagyról, de nem vették rossznéven Cinitől. Talán szóba sem hozták. Cini sem vette rossznéven önmagától. Lehet, hogy szívesebben ábrázolta volna Thassy Jenőt és Görgey Guidót regényében olyannak, amilyenek a valóságban voltak, de megtanulta Révaitól, hogy az író azzal hamisít, ha az igazságot írja, ha hamisít, akkor ír igazat. Ez a szocialista realizmus kérlelhetetlen szabálya és a „Budapesti tavasz” szocialista realista regény volt. Ugyanilyen módszerrel, mint a „Budapesti tavasz”, írta meg Cini három évtizeddel később az 1956-os magyar forradalomról szóló „Budapesti
ősz”-t is. Föllelhetők abban is a jó mester cizellái és arabeszkjei, de egészében véve hazug regény, amelyben a főszereplő először kimenekíti a börtönből ott raboskodó csendőrtiszt apját, aztán pár nappal később a Köztársaság-téren agyonlövi. Maga a nép a háttérben, mint gyülevész statisztéria zajong.
Idáig érve befejezzük róla szóló tünődésünket. A „Halálos ősz” után már amúgyis keveset írt, sértődött lett, depresszióval küzdött és mint az ilyen lelkiállapotban nem ritka, szorongásai elől alkoholba menekült. Mások kerekedtek fölébe, majd hirdették igazságaikat, amelyekből szintén kitetszett, nem ritkán, régi hazugságok cizellája. Cini kedvét vesztette, rövid glosszákat írt a Magyar Nemzetbe, de inkább hallgatott, vagy ha írt, akkor a Naplóját, amelynek három kötete már elhunyta után, 1993-ban látott napvilágot. Abban azután – idézve egy másik író, mást jellemző aforizmáját: – minden hazugsága igaz.
Talán Cini az idők során elővette még egyszer-kétszer az apjának azt a levelét és bámulattal gondolt zsenialitására, amellyel már 1912-ben megszövegezte, hogy mi a szocialista realizmus esztétikája.
Halandzsa.
