Halász Péter: Rövid feltámadás

A régen elfeledettnek hitt emlékek úgy viselkednek olykor, mint az útonállók, váratlanul eléd toppannak, pénzt nem követelnek, csak életet, de azt is rövid időre, egyetlen mély lélegzet tartamára, jutó föltámadást. A közlekedési lámpa pirosra vált, az autósor megtorpan. Az előttem álló kocsi rendszám táblájának keretén olvasható, hogy tulajdonosa a Kamermayer cégnél vásárolta, Starnberg helységben. [Budapesten a Kamermayer Károly utcában volt az a gyermekruha kereskedés, ahonnan a szüleim öltöztettek. Az volt a neve, hogy Beneschofsky. Abban az időben egy esztendeig a Károly körút 3/a. legfelső emeletén lévő Palace penzióban laktunk. Anyám nem szerette a Pozsonyi úti lakást, hogy miért, azt nem tudom, költözködni akart onnan. Apám az ilyen kívánságokat szórakozott mosollyal vette tudomásul és talán ugyanolyan szórakozottan hajlandó volt teljesíteni. A Baross utca 43-as számú házban talált anyám a kedvére való lakást, de abba nem lehetett rögtön beköltözni, arra az átmeneti időre szolgált a Palace penzió apartmanja. Annak az esztendőnek tavaszán lettem hatéves és őszre iskolaköteles. Gondolom, hogy azért kellett magánelemibe íratni engem, mivel olyan költözködő madarak módjára éltünk, hogy a kerületi iskolák egyikébe sem tartoztam hivatalosan. A magánelemi a Vilmos császár úton volt, fiúk és lányok együtt ültek a tantermekben. Ez ritkaság lehetett és csakis magániskolának engedélyezett. Megtörténhet, hogy nem is volt négy osztálya, talán csak kettő. Mindegy, a második osztályba már a Szentkirályi utcában lévő iskolába jártam, mert a Baross utcai lakás közben „elkészült” és mi nyolcadik kerületi lakosok lettünk. A Vilmos császár úti magániskolát hamar elfelejtettem, de a Baumgartner ikreket talán mégsem. Olyan szép kislányok voltak, azzal a fajta vörös hajszínnel, amilyennel csakis születni lehet, utánozni soha és sehogyan. Egyszer hallottam említeni, hogy a papájuk nagyon gazdag bankár, de azt különben is tapasztalhattam, amikor vendég voltam az ikrek születésnapi zsúrján. Az uzsonna után még filmet is vetítettek és én az ikrek között ültem. A kölcsönös vonzalom nem volt titok, legalább anyám előtt, mert talált a zsebemben egy cédulát, amire az ikrek egyike azt írta, hogy „Halász, a fiúk közül téged szeretlek a legjobban.” De vajon melyikük írta? Mivel ebben nem lehetett bizonyos, kettejük között ülve, hol az egyiknek, hol a másiknak szép vörös hajába leheltem egy-egy puszit.

Délután három órakor megérkezett a penzióba Gréte, az osztrák Fräulein. Abban az időben a polgári családok elengedhetetlennek tartották, hogy a gyerekek tanuljanak egy „világnyelvet”. A németet annak hitték. Gréte linzi lány volt és hogy csinos, arra abból következtettem, hogy nyári délutánok során akármilyen játszótérre vitt, a Múzeum kertbe, az Erzsébet térre, vagy a Gellért hegyre érdeklődő fiatalemberek rögtön megjelentek a színen. Szabadon rollerozhattam, mert bár Gréte alkalmasint szemmel tartott, a melléje telepedett [végül győztes] fiatalemberrel beszélgetett. Gréte mindig este nyolcig maradt, amikor már ágyba kerültem felolvasott a Max und Moritz-ból. Együtt mondtuk el az esti imát, majd homlokon csókolt és behúzta maga mögött az ajtót. Egy este felültem ágyamban és azt kiáltottam. Gott sei Dank! Másnap hallottam anyámtól, hogy Grétét ez a „Hála Isten!” fájdalmasan szíven ütötte. Leült és sokáig sírdogált, alig lehetett megvigasztalni. Volt-e lelkifurdalásom? Ki tudja. Amikor anyám alkalmas Fräuleint keresett az egyetlen kikötése az volt, hogy a kisasszony ne tudjon magyarul. Gréte erről meggyőzte őt. A Mikulásnap estéjén aztán kiderült Gréte titka. Volt a Károly körúti ház földszintjén egy nagy csokoládé-kereskedés. Amikor elérkezett az ideje annak, hogy megkapjam a csokoládé-Mikulást, fölfedezték, hogy az bizony törött. Gréte vállalkozott rá, hogy lemegy a boltba, és rögtön kicserélteti. Azon a decemberen vendégség volt nálunk, Margit anyám húga Nagyváradról, és amikor Gréte sokáig nem jött vissza, lement, hogy földerítse a késlekedés okát. Aztán egy idő után egyedül jött vissza. – A bolt tele volt vásárlóval -, mondta nevetve anyámnak -, és Gréte olyan zengő magyarsággal veszekszik a kereskedővel, hogy öröm volt hallani, mire észrevétlenül távoztam. Gréte „titka” tehát kiderült és mégsem derült ki, mert sohasem tudta meg, hogy Margit szempillantásnyi időre benyitott az üzletbe.

Gréte egy esztendeig, vagy talán csak tíz hónapig volt mellettem Fräulein, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tökéletesen elsajátítsam az osztrák nyelvet és a linzi dialektust. Később egy tiroli nyaraláson, kecskebőr nadrágomban, a nadrágtartón „Grüss Gott!” himzéssel „bennszülött” gyereknek hittek. Meddig tartott a varázslat – aligha hosszú ideig. A gimnáziumban a német órán gyorsan leszerepeltem. Tudtam is valamit németül és mégsem tudtam, vagyis csak annyit, amennyit egy hatesztendős gyerek szókincsét és a nyelv elsajátításának készségét fedezi. Többre nem futotta belőle, nem futja máig sem. Mégis hálás vagyok Grétének. Amikor vagy egy negyedszázaddal ezelőtt néhány órát Linzben töltöttünk, hirtelen az a vágyam támadt, hogy megkeressem Grétét. De hol? Merre? Annyit tudtam róla, hogy linzi, de a vezetéknevét már nem. Meg azután…1928-ban, amikor Gréte Budapesten Fräulein volt mellettem hétköznap délutánokon 3-tól este 8-ig. Húszegy néhány éves lehetett. Azon a rövid linzi tartózkodáson 1978-ban. Nos hagyjuk. Pedig talán akkor még élt. „Grüss Gott, Gréte, azt én igazán nem gondoltam komolyan, akkor hála Istennek, hogy elment. Látja, nem is gondolhattam komolyan, mert most, ötven évvel később is jól emlékszem magára. Látom, ahogyan ül a padon, a Múzeum kertben, az Erzsébet téren, a Gellért hegyen, beszélget egy fiatalemberrel [vajon milyen nyelven?] aztán kicsomagolja az uzsonna-kenyerünket, szabad megennem rollerozás közben, Gréte? Köszönöm… Jó lett volna viszontlátni magát, de hát nem lett belőle semmi. Annyi mindenből nem lett semmi. Amikor egyszer hat éves koromban, meghallottam diskurzus közben a Palace penzióban… Margit húgával beszélgetett anyám, vagy az apámmal, hogy a Baumgartnerék gazdag emberek, megkérdeztem, hogy gazdag emberek vagyunk mi is? Anyám gyorsan tisztázta, hogy nem, mi nem vagyunk gazdagok, legfeljebb jómódúak. Ha apám jelen volt ennél, akkor minden bizonnyal szórakozottan mosolygott. Talán arra gondolt, hogy olyan nagyon jómódúak sem vagyunk, de mindenesetre úgy élünk, mintha lennénk. Később az elválásuk okát mélyen és alaposan sohasem értettem meg. Írtam egy regényt „Szülei elváltak” címmel, abban próbáltam megérteni. De akkor 19 éves voltam már. Semmi sem érvényes többé úgy, ahogyan akkor volt, vagy lehetett. Tudjuk, hogy kétszer ugyanabba a folyóba belépni, nem évek, de már percek múltával sem lehet. A folyó tovább hömpölyög és viszi a titkait, a magyarázatot mindenre, ha ugyan valóban van magyarázat mindenre.

Anyám 45 esztendős volt, amikor a bérház lépcsőin megcsúszott és egy belső szervét olyan súlyosan megütötte, hogy gyilkos markolásából a kór soha többé nem eresztette. Egy évvel később belehalt. A lépcsőket abban a házban, mint sok más házban, márványból készítették, azért volt olyan könnyű elcsúszni rajtuk. Örök időkre szóló lépcsőházak lettek volna azok. De aztán mégsem lettek. Abban a házban laktam utoljára anyámmal. A „Szülei elváltak”-at még olvashatta, de arra nem emlékszem, hogy szólt volna róla bármit. Halála órájában az öccse és a húga állt a kórházi ágya mellett. Késő éjszaka volt, én még nem tudtam, hogy állapota annyira reménytelen. Mielőtt elbúcsúzott az élettől még azt mondta nekik: – Vigyázzatok Péterre. Pedig akkor már elmúltam húsz éves, miért kellett volna vigyázni rám? Apám 18 évvel később egy késő éjszakán, télvíz idején felrántotta az ablakot, odatartotta magát a fagynak és azt kiáltotta, hogy elutazom a fiamhoz. Aztán holtan esett össze. Akkor már Amerikában éltem. Nem tudtam, hogy elutazna hozzám. Mert hívtam. Egyik utolsó levelében azt írta: „öreg fát nem lehet átültetni.” Pedig talán mégis.

Palace penzió. Lakott benne egy elegáns úr, akiről azt hallottam, hogy újságíró, magazint szerkesztett, az a címe, hogy „Freuden Zeitung.” Őt mindig nagy érdeklődéssel néztem. Az élet mozgalmas volt. Margitka megjött Nagyváradról. Az udvarlóját úgy hívták, hogy Türr László, leszármazottja volt, Türr István altábornagynak, akinek szobra van szülővárosában, Baján. Mi is gazdagok voltunk, mint a Baumgartner ikrek? Nem, mi legfeljebb jómódúak voltunk. Apám szórakozottan mosolyog, mintha arra gondolna, hogy vagy inkább úgy élünk. „Halász, a fiúk közül téged szeretlek a legjobban.” Vilmos császár út, magánelemi iskola. Kamermayer Károly utca. Vajon van-e még Budapesten olyan utca? Beneschofsky gyermekruha bolt biztos, hogy nincs többé. Gréte kedves, azt, hogy „Gott sei Dank” Istenbizony nem gondoltam komolyan. Vajon élt-e még akkor, hetven-egynéhány évesen, amikor egyszer ott jártam a maga városában, Linz-ben? Arra, hogy mi lett a szép, vöröshajú Baumgartner ikre sorsa, nem akarok, nem merek gondolni pillanatig sem. A folyó eliramodott, vigye a választ, ha ugyan van, ha egyáltalán lehetséges válaszolni.

…a közlekedési lámpa zöldre vált. Az útonálló megkönyörül és lélegzetnyi föltámadás után elenyészik ismét a semmiben.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: A vállalat oszlopa

Következő cikk

Halász Péter: Néhány lapkivágás

en_USEnglish