Korábbi írásom kapcsán sokan arra a véleményre hajlanak, hogy a magyar államcsőd közelsége egyáltalán nem aktuális. Ezért bemutatok egy folyamatot, aminek a tárgyi igazolására (konkrét esetek ismertetésére) megkérem a nagyérdemű olvasót, mert mindenki ismeri azokat, s a konkrét esetek részletes ismertetése elvonná a figyelmet a mondanivalótól.
Mi is az a lopakodó csőd?
Az államcsőd azt jelenti, hogy az állam valamely fizetési kötelezettségének – tartósan – nem tud eleget tenni. Ez tehát nemcsak a devizában vagy forintban fennálló eladósodását jelenti, hanem inkább az un. cash-flow (folyó kifizetések) elakadását. Az állam ugyanis nemcsak az adósságaival küszködik, hanem folyamatos kifizetési kötelezettségei is vannak, aminek eleget kell tennie. Ha ezt elmulasztja (ha erre nem képes), akkor beszélünk csődről.
Sokan úgy gondolják, hogy csőd akkor van, amikor mondjuk a pénzügyminiszter kiáll a Kossuth térre és hangosan kijelenti: csődben vagyunk. Ez szép is lenne így, de a Fideszt és Orbán Viktort ismerve, erre sohasem kerül sor. Helyette ismerkedjünk meg a „lopakodó csőd” fogalmával.
A lopakodó csőd jellegzetessége, hogy az állam egyfelől igyekszik megszabadulni a tervezett vagy szükséges kiadásaitól, másfelől először a kisebb kötelezettségeinek nem tesz eleget.
A szükséges kiadásoktól való szabadulásra konkrét példa a pedagógusok elnyomása, az egészségügy kitartó alulfinanszírozása (lásd: kórházak adósságának növekedése, egészségügyi szolgáltatások beszüntetése, kórházi tevékenységek átmeneti felfüggesztése, az egészségügyi beruházások elhalasztása, stb.). Ilyen dolog a nyugdíjak aktuális valorizálásának elmaradása, miközben az infláció naponta csökkenti a nyugdíjak vásárló értékét, s a nyugdíjak értéke nem követik az inflációt.
De ide sorolhatjuk egyes állami tevékenységek kiszervezését a magánszférába azért, hogy ezekkel ne kelljen a költségvetést terhelni.
Azután megfigyelhetjük a kisebb, a nagyközönség szeme előtt kevésbé látható állami kifizetések halogatását (tipikusan az állam javára vállalkozók késedelmes kifizetését), az állam által elvesztett – akár nemzetközi – perek utáni kötelezettségek halasztását, megtagadását, például az Iványi Gábor egyháza felé megítélt kötelezettséget. Az ilyen esetek legtöbbször nem kapnak nyilvánosságot, egyedi értékük (állami szinten) nem jelentős, ugyanakkor egyre nagyobb számban fordulnak elő.
S ilyen az, amikor az állam rákényszeríti a hitelezőit – cégeket, vállalkozókat és azok alvállalkozóit -, hogy hosszadalmas perben szerezzenek érvényt követeléseiknek. A költségvetési kifizetések akadozása nem csak akkor áll elő, amikor már nagyságrendbeli mértéket ölt, hanem számossága okán akkor is, amikor egyre több kisebb kötelezettséget nem rendez az állam.
Az ellenőrzés
Felmerül a kérdés: ellenőrzi-e bárki is azt, hogy a Magyar Állam fizetőképes vagy nem?
A külföldi adósságokkal nincs ilyen gond. Ha a Magyar Állam nem fizet, a külföldiek sikítani fognak. Ehhez tegyük hozzá, amiről nem esik sokszor szó: a külföldiek nem csak konvertibilis devizában, hanem forintban is hitelezik a Magyarországot. Ezért például a külföldiek forintban fennálló hiteleinek időben való rendezése megelőzi például a nyugdíjasok igényeit.
A probléma az, hogy a magyar állam ilyen irányú kötelezettségeit – kifizetéseinek akadozását – a Költségvetési Tanácsnak és az Állami Számvevőszéknek kellene figyelemmel kísérnie. Magyarországon azonban egyik hivatal sem működik transzparensen. A Költségvetési Tanács – az ő dolguk lenne a folyó költségvetés naprakész ellenőrzése – gyakorlatilag nem működik.
Tagjai (hárman vannak) egytől egyig prominens fideszesek:
- Kovács Árpád elnök
- Matolcsy György, tag MNB elnöke
- Windisch László, tag, ÁSZ elnöke
Dr. Kovács Árpád korábban – csak a rend kedvéért említem – az Állami Számvevőszék elnöke volt, amely ÁSZ ellen a vezetése alatt súlyos szakmai kifogások merültek fel. Leginkább az, hogy nem az állammal foglalkoztak, hanem az állammal egyet nem értő szervezetek vegzálásával.
A Windisch-féle Állami Számvevőszék sem különb az elődjénél: esze ágában sincs foglalkozni folyamatban lévő pénzügyi problémákkal. Ezt úgy védi ki, hogy hosszú távú munkatervet készített magának, amibe természetesen nem fér bele az államigazgatás aktuális ellenőrzése. Helyette igyekszik az ellenzéki szervezeteket ellenőrizni – kifejezetten az ellenzéki pártok aktuális ellenőrzéseire és bírságolására gondolok. Ugyanakkor az ÁSZ nem foglalkozik az államigazgatás pénzügyi problémával, mintha azok nem is léteznének.
A Költségvetési Tanács teljesen titokban működik, noha a jelentéseinek nyilvánosnak kellene lenniük. A KT utoljára 2016-ban (!!!) hozott nyilvánosságra „szerződéseket” – azonban ezen irományok egyike sem szerződés, hanem „kitekintések” és „előrejelzések”.
A KT legutolsó önálló jelentése 2018 decemberében készült (ma ugye 2023-at írunk), azóta nem foglalkoztak a magyar költségvetés helyzetével.
A KT legutolsó – 2022. évre vonatkozó – elemzését és előrejelzését a Magyar Gazdaságkutató Rt. állította össze és ez nem azonos a KT álláspontjával, ami nincs. Az elemzés tipikusan kormányzati sallangokat tartalmaz, például visszatérő indok a költségvetés romlására „a háborús helyzet” és az „infláció”. A folyó költségvetés problémáiról egyetlen betűt sem találunk az elemzésben. Mindez megtekinthető online ezen a címen.
Az MNB – és Matolcsy személyét – ne is firtassuk: teljesen tudatosan horribilis veszteséget okoztak (és okoznak még folyamatosan) az országnak, annak biztos tudatában, hogy a veszteségüket a központi költségvetés képtelen lesz megtéríteni.
Egyértelműen látható, hogy a magyar állam költségvetésének ellenőrzésével megbízott szervezetek hogyan fonódnak össze a Költségvetési Tanácsban, az Állami Számvevőszékben és a Magyar Nemzeti Bankban. A legtriviálisabb összefüggés, hogy a KT tagjai valamennyien közismerten fideszes káderek, ezért eszük ágában sincs a Fidesz vezette kormány gazdaságpolitikáját ellenőrizni. A legnagyobb baj, hogy a két legfontosabb ellenőrző szervezet (KT és ÁSZ) személyileg összefonódik az állítólag teljes függetlenséget élvező Magyar Nemzeti Bankkal.
Áttekintve a fentieket, úgy látom, hogy a Magyar Állam folyó költségvetési tevékenysége átláthatatlan. Magát a kontrollt a Fidesz által alkotott jogszabályok lehetetlenné teszik még akkor is, ha nem lenne személyi összefonódás a szervezetek között.
A freskó
Mindez azért fontos, mert nem tudhatjuk – és itt térhetünk vissza a bevezetőben felvetett problémára – hogyan is áll a költségvetésünk folyó egyenlege. Tényleg elegendő-e a költségvetésbe befolyó pénz a folyó kiadások fedezetére, avagy sem. Nincs megmondhatója annak, hogy például az aktuális nyugdíjak kifizetésének valódi fedezete van-e, vagy egy sima könyvelési trükköt alkalmaz a Pénzügyminisztérium (konkrét, valós fedezet hiányában a költségvetés éves hiányát növeli a nyugdíjakra való kifizetésekkel).
Ugyanakkor meglepve látjuk azokat az állami – és soron kívüli – kiadásokat, amelyeket leginkább a Fidesz-háttérrel bíró egyének és szervezetek kapnak akkor, amikor az állam éppen a legnagyobb gondban van. Azokat a kiadásokat, amelyekre az utca embere rácsodálkozik: miért kell ezeket éppen most, éppen ilyen gyorsan, éppen ilyen nagy összegekben teljesíteni, amikor az ország helyzete nem a legrózsásabb?
Hogyan lehetséges az, hogy a közismert „oligarchák” – inkább néven nevezném őket: Orbán Viktor strómanjai – éppen 2023 tavaszán szedtek/szednek ki hatalmas profitokat és elrejtett eredmény-tartalékokat a cégeikből? A fejemben ez összekapcsolódik az MNB gátlástalan – és tudatosan veszteséges – devizavásárlásával. Csak nem arról van szó, hogy az MNB összeszed minden elérhető konvertibilis devizát, abban a tudatban, hogy azok visszafizetését már az Isten se tudja teljesíteni, s amit azután az oligarchák vásárolnak fel, akik így helyezik el külföldön, még időben, az extra profitjukat?
A gazdasági- és politikai csődöt a Fidesz és a regnáló magyar kormány sohasem fogja nyilvánosan deklarálni. Részben egyet kell értenem Simor András egykori MNB elnök véleményével – az ATV Egyenes Beszéd műsorában hangzott el –, aki nem földrengésszerű csődöt, hanem lassú lecsúszást vizionált.
Én a lecsúszással egyetértek, de annak lassúságával már nem: a különböző jelek a közeli összeomlásra utalnak. A mozaik kockákból lassan kezd kialakulni a freskó, amire nem leszünk büszkék.
A szerző az USA-ban élő magyar származású amerikai közgazdász, magánvállalkozó. 1988-ban az első magánszemély, aki Kelet-Európából céget alapított az Egyesült Államokban. Magyarországon vegyesvállalatok alapítását menedzselte a nyolcvanas évek közepén, amikor az még újdonság volt. A legelső „modern” kft. bejegyeztetője volt Magyarországon 1986-ban. Az USA-ban befektetési tanácsadással, hazai cégek amerikai hitelezésével és kereskedelemmel foglalkozott. Jelenleg nyugdíjas.
