Asperján György
MAGÁNY
Magány, ha a nővér se szól
hozzád, mindenki vendége bajának,
valami szivárog lelke alól,
s rossz árnyak közelre szállnak.
Az ajtó csukva és ha nyílik,
reménykedsz, hogy ott majd a te reményed
toppan be, bóbiskolva is ez izzik
lelkedben, de el is hal, ahogy éled.
Az injekciós tű jó hidege
beléd hatol s ébred karodban
a kék fájdalom, mint a lélek sebe,
a pelenkaszag lustul megszokottan.
A fény elfárad, mire
körbe suhan a nyűtt ágyakon.
A bánat van reggelire,
régről itt maradt árnyék hever a falon.
És kezdődik a mosolygós vizit,
csak előbb diszkréten elviszik,
ki az éjjel innen végképp szabadult –
mocskos ronggyal törölgeti arcát a múlt.
Teljes a rendetlenség rendje,
mert ha ez a sorsa, mire él az ember?
Örömében játszogatott a végtelennel
és most közelebb fekszik hozzá minden este.
COVID INTENZÍVEN
A szétfeszített száj okos muszáj,
hogy a langy műanyagcső lehatoljon
a tüdőbe s az oxigén ne fogyjon,
ha már maga a ránk zárt létezés fáj.
Itt már csendben halni szabad,
s leszünk mind-mind napi adat,
itt a szánt öregség krónikus vétek,
jobban öl, mint a sántító beléndek,
de viseljük a bajt a bajra,
egyetlen szalmaszálba kapaszkodva,
remélve, nem leszünk a halál kosztja,
bár az se tűnne fel nagyon,
olyan, akár egy rég várt alkalom.
S itt már nem lendít ima, se malaszt,
bárki hiszi, hogy valaki gyászolja,
biztos lehet benne, a csörgő haraszt,
s a hullazsákba zárva rájön, itt már
őrzi a ráfutó és erős cipzár.
Ne fertőzzön, arra biztos megoldás
a kemence és belobbanó gyors gáz.
Az egész olyan, hogy lezárja sorsát –
feledni gyászolja szűkös rokonság.
TÖRŐCSIK MARI, HOL VAGY?
Még szerepelsz a nyilvántartásokban,
aztán áthamvasztanak a dupla semmibe
s akkor már nem lehet
se jónak, se rossznak lenni,
majd elindulsz a végső nagy útra,
beleáradsz a Fekete tengerbe,
amely még sötétebb, még gyászosabb lesz,
emléked fosztogatni kezdi az idő,
amely a halhatatlanokat is kikezdi,
felszáradnak mihaszna könnyeink,
és ostobán abban reménykedünk,
hogy a maradékban úgy élhetünk tovább,
mint amikor jelenvalóságodban éltünk,
de majd gyakorta botlunk,
időnként pillanatokra el-elfeledünk,
de csalók és hűtlenek sose leszünk mi,
csak majd az újabb megviselt nemzedékek,
amelyek már most felednek, felejtik
a végtelen szép kacagásod,
amely örök, letéphetetlen fásli volt
meghorkanó, a bajt óvatosan kerülő
hazug, gyenge, beléd kapaszkodó szívünkre,
míg gyóntatja és győzködi a belátás,
hogy zokszó nélkül majd mind követünk
azzal a tündéri elmúlással, amely téged
karon fogott és elsántikált veled
kissé morogva, kissé szégyenkezve,
hogy ugyanúgy bánt veled, mint a többi élővel,
pedig te készen álltál a végső utazásra,
és a végső könnytelen megérkezésre.
HAZÁNK
Éjjel mászkálni nem tanácsos,
ki fél, fázik, rám ront talán,
hecceli szesz, drog, lelke sáros,
gyilkossá zülleszti magány.
Itt az ártatlan bűne számos,
elvakul mások vagyonán,
könnyebbüljön, bárkit megátkoz,
önön léte is torz talány.
Gyakorta „konzultál” a nemzet,
pőrén magának hazudik,
bár sejti rég, tönkre jut itt.
Beleszereltek nyűg fegyelmet,
észbe se fogja: él sunyítva,
s ha van, kikémlelt a titka.
Falun új földesúr parancsol,
cseléd utóda gyom cseléd –
fojtó bánat bennük barangol;
mi lesz? – nézik egymás szemét.
Félelem veszélyt bujtva hangol,
napi nyűgben élni elég,
nyelve romlik, már félig angol,
leejti nehezült kezét.
Próbál hazudni, sírni, lopni,
szorong, nem boldogul vele,
jövője friss urak kegye.
Kábítva siet igazodni,
ami szorítja: nemzeti,
s bár fogy, sincs kedve nemzeni.
Csak fizikai dolgozó van,
hőbörgés lett az öntudat,
hitvány reményt dajkál szokottan
s köt gyűrten kényszer alkukat.
A csürhe habzik, összeroppan
ki magában embert kutat,
a rámocskolt hétköznapokban
nem keres, nem talál utat.
Irigyli kinti szolga társát,
ki feledi már, hogy magyar,
imát, átkot ólban hadar.
Kereszt helyett nyakába bárcát
akaszt s undorral „dolgozik” –
álmában tiszta egy picit.
Senkikből kreált, bűnre dölyfös
hazug, önhitt, hars urakat
vettünk nyakunkba: kapnak földhöz,
gyárhoz, a mérgezett szavak
gyötrik elménk, kelepce pörhöz
állunk, mert zord tény: nem szabad
szabadság nem nekünk gyümölcsöz,
kölykünk meddő inda marad.
Kormolja lelkünk, mi hiányzik;
minket milyen szép ige várt itt? –
múltunk, tört jelenünk zagyos.
Bilincsben hogy’ jussunk a vágyig?
szolgálunk bűnt, rettenve bármit –
parancsra vidulni bajos.
Vallott, volt eszmék félre húztak,
újakról kiderült: gubanc,
nem vált be a család se útnak –
jobban boldogul, ki ribanc.
Álmok, szándékok lukra futnak,
célt mímel a sors s helyke flanc,
elkoptak, kik eszmélni tudtak,
élre tört az ártó s bitang.
Meddig nyelünk fejet lehajtva?
Hittük, nem vagyunk ez a fajta,
szimatoltuk a jó jelet,
s öt kiló krumpliért szavaztunk
magunk ellen, matatva csaltunk –
ezt elsöpörni még lehet?
Hazánkat alólunk eladták,
asszisztáltunk ehhez, sebet
fáslizva játszunk bamba balgát,
mintha lennénk lelenc-gyerek.
Kik tették, elszántan akarták!
Röstellt csapás: ez megesett,
mint királynőjüket a hangyák,
hódoltunk söpredék kezet.
Az európai közösség
célt adott, tiltva, hogy kötözzék
szívünk, álmunk sehonnaik.
Kijátszottan viseljük őket,
tagadjuk a kínt szenvedőket –
mindket saját sorsunk vakít.
Én nem vagyok különb, a szégyen,
hogy önként korhadunk, közös.
Muszáj, hogy ez a nemzet éljen –
e vágy elmét váj s ösztönös.
Van annyi gyötört, büszke népem,
hogy értse, mi nyomja, fölös,
túlnő ez gazdagon, szegényen –
együtt, mi vagyunk, többszörös.
A megalázást majd feledjük,
ha dolgunkat megcselekedtük,
s hirdethetjük: szívünk szabad.
Noszogat bennünket a múltunk,
mindaz, mit itt megtanultunk:
szántó hit s éber akarat.
