Emlékszünk még arra, hogy Iványi Gábor a kilencvenes években odaláncolta magát, ha ki akartak költöztetni valakit. Védte azokat, akiknél ki akarták kapcsolni a villanyt, a gázt. De ugyanezt tette már a hetvenes és a nyolcvanas években is, s nem állt le ezzel a kétezres években sem. Soha nem hibáztatott senkit, soha nem azokban kereste a hibát, akiket elnyomtak, üldöztek, az élet legalapvetőbb feltételeitől megfosztottak, vagy csak önmaguk ellátására képtelenek lettek. Soha nem okolt hajléktalant azért, mert hajléktalan lett. Mindig csak azzal törődött, hogy segítsen rajtuk. Megmentse őket, rávegye őket, hogy elfogadják a segítségét. Iványi Gábornak még arra is volt gondja, hogy akinek nem volt senkije, hajléktalanként tengette az életét, s meghalt, legyen egy emlékfal, ahol róla is megemlékeznek, ahol nyomot hagy maga után ebben a világban, hogy ő is élt.
Iványi Gábor mindig a szegények, az elnyomottak, az üldözöttek, az önmagukról gondoskodni képtelenek oldalán állt. Ő a védőügyvédjük azoknak, akiket mindenki csak vádolt, kitaszított, a nyomorúságos helyzete miatt okolt, de Iványi Gábor nem látott bennük hibát. Noha tudta, hogy emberi szemmel nézve lehetne, de ő sohasem e világ szemével nézte a rászorulókat, hanem annak a szemével, aki meghalt értük, s akinek szíve szakadt meg azért, hogy ilyen helyzetben látta őket. Maguk az érintettek is csodálkoztak, amikor Iványi Gábor beszélt róluk. Nem akarták elhinni, hogy valaki így tekinthet rájuk. Ilyen kegyelemmel és irgalommal értékeli a helyzetüket, saját szerepüket, s nem is értették, hogy ilyen jó lehet az Isten, akinek a szemével lát ez az ember, az ő védelmezőjük.
Soha annyi emberséget Magyarországon szegény, kitaszított, megnyomorított, tönkrement életű ember még nem kapott, mint Iványi Gábortól. Voltak, akik visszaéltek vele, Iványi Gábor pedig soha nem volt naiv, ismerte őket. Pajkosan mosolygott, a szakállát simogatva, amikor egy-egy csibész azt hitte, becsapta. De Iványi Gábort soha nem tudták becsapni, ő maga adta oda azt, amit megszerezni reméltek tőle, s ha csibészkedett is valaki, odaadta neki legközelebb is. Mert tudta, hogy amúgy szüksége van rá, s nem az ítélkezés, nem az elutasítás, hanem a megértés és a gyengéd szeretet segíthet rajta. Ha valaki kicsit is elbizonytalanodott volna, hogy mennyire jó az Isten, mennyire nagyon kegyelmes, jó szívű, irgalmas, hogy mennyire szeret, akkor csak Iványi Gáborra kellett néznie, hogyan viszonyult ő a legnyomorultabb, a legbűnösebb emberhez is. Hogyan igazította útba akkor is, ha valamit változtatnia kellett az életén.
Iványi Gábor azonosult az övéivel, átérezte minden nehézségüket, problémájukat. Megértette, milyen nehéz nekik az, ami másnak könnyű. Mindenre képes volt, hogy rávegye azokat, akik segítségre szorultak, de még azt sem tudták elfogadni. Egyszer egy hajléktalan nő ön- és közveszélyes volt, de nem tudtak vele mit kezdeni, mert egy európai királyi család tagjának, egy hercegnőnek képzelte magát. De szükség lett volna, hogy megfürödjön, ellássák a sebeit, ám hercegnői méltósága nem engedte ezt. Iványi Gábor elé járult, felségnek szólította, meghajolt előtte, és közölte vele, hogy az udvar várja őt, a komornyikok állnak rendelkezésére, az udvari szabó adna rá tiszta ruhát, megfürödhetne a királyi zuhanyzóban, és az udvari orvos is elé járulna, hogy csúnya sebeit kezelje. Iványi Gábor alázatos szolgájaként rávette ezt a hajléktalant, hogy vele tartson a hajléktalanszállásra, és megmentsék az életét.
Ezekből a történetekből kellene könyvet írni. A szeretetnek, az alázatnak, az emberek iránti segítségnyújtásnak a történeteiről, amelyeknek se szeri, se száma. Iványi Gábor akkor sem hagyta magára a övéit, amikor már az ő gázszámláit sem tudta fizetni, mert a hatalom már nemcsak az oltalmazottait, hanem őt magát, az oltalmazót is ellehetetleníti. Mindenki mást csinálna, „racinalizálna”, szanálna, átszervezne, levágna az intézményekből, de ő képtelen erre. Nem tud lemondani senkiről, ő tényleg nem hagy az árok partján senkit, még ha ő kerül oda, akkor sem. Olyan emberek veszik el az eszközeit, akik dúskálnak a gazdagságban, egy botlábú focistára tízmilliókat költenek, akik azt hiszik, a hatalmuk örökké tart, s élet és halál uraiként ítélkezhetnek az elesettek fölött. Kevély, gőgös urak, akik magukat kereszténynek nevezik, de az Isten képmását megtapossák.
Iványi Gábor azért fontos, mert nélküle nem tudnánk, milyen jó az Isten. Nem tudnánk, hogyan tekint a nyomorult emberre. Nem tudnánk, mi a fontos neki. Nem tudnánk, hogy lehet reménységünk, ha ránk is így tekint, ahogy Iványi Gábor tekint a nyomorultakra. Nélküle nem tudnánk, mi az igazi, önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Amikor télvíz idején, hideg fagyban, a fizetésképtelen bérlő átment egy papucsban a szomszédba sóért, és mire visszaért, bedeszkázták a lakása ajtaját, hogy ne tudjon visszamenni, a város aludt. Mindenki békésen pihent, csak Iványi Gábor állt még pokrócot szorongatva hajnali 2 órakor is a kideszkázott asszony mellett, és riasztott mindenkit, hogy megmentse az életét, megvédje a jogait és megoltalmazza az embertelenségtől. Iványi Gábor helyettünk is elvégzi, amire mi képtelenek volnánk, és ezt soha nem hányja a szemünkre.
Iványi Gábortól nem kell félni. Sem azért, hogy mit szól, sem azért, mert valamiért hibáztatna, sem azért, mert bármiért – akár a rosszért – rosszal fizetne. Ha Jézus álruhában lejönne a földre, nála szállna meg, nem a karmelita kolostorban, nem a Hit Parkban, nem a prímási palotában. A keresztény kormány emberei Jézus Krisztus lakóhelyén kapcsolnák ki a gázt. Iványi Gábor most sem magának kér segítséget, mert csak adni tud. Hanem azoknak, akiken segít. Iványi Gábor a gyengék segítője, de a legerősebb ember, akit valaha ismertünk.
Nem fizikailag, mert testét megtöri a sok aljasság, bántás, üldözés, méltánytalanság, az elviselhetetlen fizikai és lelki terhek. De lélekben mindenkinél erősebb. Soha nem adja fel, nem adja meg magát, s nem hódol be még hallgatólagosan sem a zsarnokságnak. Nem keres magyarázatot, kibúvót: „nem magamért tettem”. A zsarnokot pedig ez zavarja. Nem érdeklik azok, akik megkötik vele a maguk paktumát, mindenki a maga módján. Csak az az egy ember érdekli, akinek a gerince nem hajlik meg. Aki nem adja fel, aki nem omlik össze, aki a sírig hű marad önmagához, azokhoz, akiknek sorsát a szívén viseli, s ahhoz a személyhez, akinek ő egyedül elszámolással tartozik, és akinek szeretetét megismerte és másoknak továbbadja. Tudjuk, hogy nem tudunk segíteni rajta. Minden fillér számít, amivel segíteni tudjuk a munkáját, de annyit nem tudunk adni, ami elég lenne. Azt kellene megkapnia, amit a tolvaj kormány nem ad oda neki.
Ha valaki ki akarja fejezni az emberség iránti tiszteletét, az Orbán-rendszer aljasságával szembeni elutasítását, ha valaki segíteni akar ennek a szerencsétlen országnak legszerencsétlenebb emberein, akiknek Iványi Gábor a gondját viseli, enni ad nekik, ellátja a sebeiket, hajlékot ad, ahol meghúzhatják magukat, oktatja és eteti a szegény gyermekeiket, akkor támogassa az Oltalom Karitatív Egyesületet, amennyivel csak tudja: Oltalom Karitatív Egyesület: K&H Bank Zrt. 10400140-00026699-00000006 vagy Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség: OTP Bank 11708001-20520380 Bármelyik számlaszámra lehet utalni, a közlemény rovatba írják be: „közmű”.
Iványi Gábor hősies küzdelme az egyetlen nemes dolog, ami ma Magyarországon történik. Szívünk megszakad, amikor ezt a reménytelennek tűnő küzdelmet nézzük, de a lelkünkben megerősödünk, megtisztulunk. Különösen, amikor azt látjuk, mennyien megmozdulnak, mennyien akarnak segíteni, mennyien támogatják azt a munkát és hajlíthatatlan elkötelezettséget. Nem győzhet a gonosz. Iványi Gábor példáját látva a szánkon az szalad ki, hogy mennyire jó embernek lenni, és mennyire gyönyörű, mennyire nemes, mennyire csodálatos, mennyire fenséges és mennyire nagyszerű – az Isten.
