Fotó balról jobbra: Ifjabb Szálasi Ferenc, Szálasi Rudolf, a nemzetvezető unokaöccsei és Szálasi Margit, Rudolf felesége
Az alábbi történelmi jelentőségű interjú a Népszabadság utolsó, október 8-i számában jelent meg. A szerk.
A történész szerencséje
Április 5-én kaptam egy e-mailt. Szálasi Rudolf, az 1946. március 12-én kivégzett nyilas „Nemzetvezető” unokaöccse írta, miután megszerezte doktori disszertációm egyik opponensének a bírálatát. Ebből megtudta, hogy én egy „tárgyilagos” életrajzot írtam, és kérte, hogy küldjem el neki a kéziratot, mert attól félt, hogy egy ilyen életrajz nem jelenhet meg Magyarországon. Megnyugtattam, hogy már nyomdában van a kézirat, és megkérdeztem, hogy nincs-e a család birtokában olyan fénykép, levél, dokumentum, amelyet én esetleg nem ismerek. Öccsével, a Németországban élő dr. Szálasi Ferenccel együtt postafordultával küldtek egy tucat fényképet, néhányat még a májusban megjelent könyvembe is be tudtunk tenni. Egy Balaton-felvidéki kis faluban él feleségével, Margittal, meghívtak vendégségbe. Nagy gonddal, nem kevés pénzzel és szakértelemmel felépített egyemeletes házuk van, automata kertkapu, apró úszómedence, gondosan ápolt fű, napkollektorok, és a ragyogóan főző háziasszony fogadott. Amikor felvetettem, hogy szeretnék velük, ha lehetséges Ferenccel együtt, interjút készíteni, első szóra ráálltak. Ismét szerencsém volt, szeptember első hétvégéjén Ferenc ismét meglátogatta Rudolfékat, és egy napos kora délutánon ültünk le a Balatonra néző teraszon a nagy beszélgetésre.
[SZF- Szálasi Ferenc, dr.; SZR- Szálasi Rudolf; SZM – Szálasi Rudolfné, Budai Margit]
Iskolaévek, ifjúkor
Szálasi Ferencnek, a „nemzetvezetőnek” négy testvére volt: nővére, Vilma (1894-1991), öccsei: Béla (1898-1944), Rudolf (1900-1998), és Károly (1901-2002). Csak Rudolfnak voltak gyerekei, Margit, ő még Magyarországon született (1944. március 23.-), Béla, aki már Ausztriában, amikor a család már Nyugatra menekült (1945. június 30.-), Rudolf (1947. július 15.-) és Ferenc (1952. december 28.-).
SZR: Édesanyánk Nagy Mária egy pápai cukrász lánya volt, apánk Magyarországon nem vehette feleségül, katonatisztnek (százados volt) a Honvédelmi Miniszter ilyen alacsony rangú házasságot nem engedélyezett. Biciklire ültek, elhajtottak Ócsára, ott a pap összeadta őket, anyánk már másállapotban volt. A német hatóságok később „becsületszóra” elhitték, hogy volt „rendes”, polgári esküvőjük is, csak később, amikor magyar útlevelet kértem, a magyar hatóságok követelték a házassági anyakönyvi kivonatot. Amikor ezt nem tudtam prezentálni, közölték, hogy én „Nagy Rudolf” vagyok. Ezért lett először erre a névre magyar útlevelem, mintha zabigyerek lennék. Kilenc éves voltam, amikor internátusba adtak, Kastliba, a Magyar Gimnáziumba. Kemény, olykor kegyetlen paptanáraink voltak.
SZM: Némelyik tanár egyenesen szadista volt.
SZR: Sok 56-os emigráns gyerekével jártunk együtt, bajor érettségink lett, magyar irodalomból, földrajzból és történelemből külön kellett érettségiznünk. Az érettségi után Münchenben elektromérnöknek kezdtem tanulni, majd egy idő után úgy döntöttem, hogy belőlem mérnök nem lesz, az nem az én világom. Regensburgban a Gazdasági Egyetemre iratkoztam be, közben megházasodtam, 1969-ben vettem el Budai Margitot.
SZM: 14 éves korom óta ismerem, azóta együtt vagyunk, rosszabb ez, mint az életfogytiglani börtön, persze a házasságunk napját nem tudja…
SZF: Én 1962-től jártam Kastliba, 1971-ben érettségiztem, 1972-ben iratkoztam be az orvosi egyetemre, 78-ban államvizsgáztam, Rosenheimben egy év urológiai, Münchenben egy év sebészeti, Wasserburgban pedig egy év nőgyógyászati és másfél év belgyógyászati képzésen vettem részt. Végül 84-ben Asslingban, ez Münchentől kb. 50 km-re van, saját rendelőt nyitottam. 1978-ban nősültem először, szerelmemet, Thoma Szilviát vettem feleségül. Gyönyörű, vörösbarna hajú lány volt, ő is Kastliba járt, egy évvel alattam, de akkoriban ott túl sok barátja volt. Münchenben jöttünk össze újra, egyetemi éveink alatt, 1978-ban összeházasodtunk, 1989-ben elváltunk, gyerekünk nem született.
KL: Meséljenek a szüleikről, de először talán az apai nagymamáról.
SZR: Amit Erzsébet nagymama (id. Szálasi Ferencné, sz. Szakmári Erzsébet, 1874-1963) mondott, az kőbe volt vésve. Minden vasárnap délután nála kávéztunk, ott aztán volt fegyelem. Én persze nem tudtam nyugodtan ülni, melyik kisfiú tud, ő rám szólt, nem volt szabad még a lábamat sem lóbázni. Annyira kemény volt, annyira a szabályoknak élt, nem lehetett neki ellentmondani. Olyan volt, mint apánk, soha nem emelte fel a szavát, de amit mondott, az Szentírás volt. Mélyen vallásos volt, állandóan olvasta a Bibliát, jegyzeteket tett bele. Én például nem szerettem a madártejet, de arról szó sem lehetett, hogy ne egyem meg. Vilmával és Károllyal élt. Vilma csendben elvolt magában, Károly kedves volt, néha küldött csomagot, beszélgetett velünk, mesélt, ő talán jó apa lehetett volna. Nagyon jóképű férfi volt, nagyon kedvelte a nőket, azok is őt. Nem nősült meg soha.
SZM: Erzsébet nagymama és Vilma mellé egy harmadik nő nem fért volna el.
SZF: Károly 101 éves korában halt meg. Nem voltak anyagi gondjai, a német államtól kapta az ezredesi nyugdíjat, havi 3000 márkát, a volt szövetséges hadsereg emigrációban élő tisztjeinek ez járt. Egyszer mesélte, hogy fiatal korában volt olyan délután, amikor egy Mariska délután négykor kiment a szobájából elől, hátul bejött egy Juliska. Egyszer az otthonban, ahol élt, csöndesen üldögélt egy karosszékben. Kérdeztem tőle, hogy mit csinált a héten, olvasott, tévézett? Mosolyogva válaszolt: „Nem, visszagondolok. Nem voltam én mindig jó fiú…” A 60-as években megismerkedett egy asszonnyal, nagy szerelem volt, de Vilma még élt, nem tudta magára hagyni a nővérét.
SZM: Vilma még élete utolsó éveiben is azt mondogatta: „Tudod Margitkám, én még mindig keresem az igazit…”
SZR: Szüleinknek nem volt ránk idejük, túl sokat dolgoztak, eleinte nehezen éltünk. Egy karácsonyra apám faragott Marikának ajándékul egy kis családi bútort. Meglátta ezt a szomszédunk, egy szőnyeggyáros, azt mondta, ebből meg lehetne élni. Miniatűr fa bútorokat kezdtek gyártani, barokk díszítéssel. Felmentek Nürnbergbe, a híres játékvásárba, az amerikaiak teljesen el voltak ájulva, egymás után jöttek a megrendelések. 1952-ben nyílt meg az üzem, először csak anyám és apám dolgozott benne, aztán már a végén több mint tíz munkásunk volt. Az 1960-as években már volt autónk, ami akkor Rogglfingban csak a polgármesternek és a papnak volt. Nekünk volt először tévénk, fekete-fehér készülék, de akkor is. Olaszországba is eljutottunk, 14 napra, sátorral, nagy dolog volt az akkoriban, úgy mondhatnám, hogy a középosztályhoz tartoztunk.
A kivégzett nagybácsi és özvegye, Lucz Gizella
KL: A családban mit tudtak Szálasi Ferencről?
SZF: Semmit.
SZR: „Feri bácsiról” közvetlen tájékoztatást sem apámtól, sem anyámtól, sem Karcsi bácsitól soha nem kaptunk. Kamaszkorom előtt fel sem merült bennem, ki is lehetett a nagybácsi, akit 1946 márciusában kivégeztek. Annyit tudtam csak, hogy hősi halált halt mint államfő, talán azt mondták otthon, hogy azért, mert a kommunisták ellen harcolt. Apánk mindig azt mesélte, hogy amikor akasztották, a hóhér ügyetlenkedett, a kötelet az ajkára tette, mire nagybátyánk rászólt: „Lejjebb!”. Apánk teljesen másként gondolkodott, mint a bátyja, például egyáltalán nem volt vallásos. Mi eleinte a paplakban laktunk, szemben velünk volt a templom, én ministráns voltam, természetes volt, hogy vasárnaponként templomba járunk. Ám apánknak gyakran „fájt a feje”, nem tudott eljönni a templomba. Sajnálta a testvérét, szerencsétlennek nevezte a politikát, ami a bátyja halálát okozta. Évekig azt gondolta, hogy a kommunisták uralmának hamarosan vége lesz. 1956-ban már majdnem elkezdte pakolni a bőröndöket. Utána belátta, hogy a nyugatiak semmit sem tesznek, hogy a vasfüggönyt lebontsák, megértette, hogy ez végleges. Egész életében virradattól hajnalig dolgozott. Ha elfáradt, lement az irodába, lepihent 15 percre. Olyan volt, mint az igásló, az is, ha elfárad, megáll, a paraszt hagyja, ha a ló összeszedte magát, úgyis újra elindul.
SZF: 98 éves korában halt meg, de annak voltak előzményei. 96 éves korában volt egy autóbalesete, intenzív osztályon volt, aztán hazakerült, de sajnos elesett, eltörött a csípője, a háziorvos gondatlan volt, pedig ha megfelelően kezelik, ebből is felépülhetett volna. Tolószékbe, majd ágyba került, ez volt a vég.
SZM: Lucz Gizellát, az özvegyet egyszer mi valamennyien meglátogattuk a Mester utcában.
SZR: Nagyon szimpatikus, pozitívan gondolkodó nő volt, bár nehéz sorsa volt, még a börtön sem tudta őt megtörni.
KL: 1945. július 3-án vették rendőrhatósági őrizetbe, de csak 1953 decemberében ítélték el 12 évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra, 1958-ban helyezték szabadlábra. Szálasi megtiltotta neki, hogy politikával foglalkozzon, még párttag sem lehetett.
SZM: A Mester utca 1-ben egy „kegyvesztett” bírónál lakott, az édesanyjával (Lucz Ferencné, sz. Köhler Katalin, 1874-1967), egy kétszobás lakásban, az egyikben lakott a bíró az édesanyjával, a másikban Gizikéék. Volt egy kis fürdőszoba WC-vel, egy apró konyha. Gizike nem használhatta a férje nevét, csak éjjeli munkára alkalmazhatták, gyárakba járt takarítani. Valakitől kapott egy gépet, nylonharisnyákat javított, szemfelszedésből keresett egy kis pénzt. Nekem egy nagybátyám élt Pesten, megkértem, hogy születésnapjára, névnapjára vigyen neki ajándékot, virágot. Ha meglátogattam, mindig elvittem jobb, „menő” helyekre. Nagyon szerette a nyugati kocsikat. Aprócska nő volt, alig látott ki az ülésről, mindig kérdezgette, hogy ez milyen kocsi, hogy a barátnőinek, akikkel bridzselni szokott, eldicsekedhessen. Aztán valami unokahúga beköltözött hozzá, az nagyon kegyetlenül bánt vele, elszedte még azt a havi 200 márkáját is, amit Károly küldött neki. Folyton benyugtatózta, hogy amíg ő dolgozik, Gizike aludjon. Egyszer Gizike felébredt, kirohant a folyosóra, kiabált, hogy: „Most akasztják a Ferit!” A házmester megállította, hogy: „Az már régen volt, most már lassan rehabilitálni fogják…” Akkor már nagyon rossz állapotban volt, nem tudta magát ellátni, maga alá piszkított. Amikor meghalt, az a nő fél évig nem szólt, Károly bácsi meg csak küldte a 200 márkákat. Egyszer Gizike azt mondta nekem, hogy: „Én egy gyáros lánya vagyok. Én csak zongorázni, meg franciául, németül, angolul tudok. Engem úrinőnek neveltek a szüleim. Aztán minden tönkrement, a gyárat lerombolták, sokszor arra gondolok, hogy elmegyek oda, ahol a gyár volt, leülök ott a téren, és meghalok.”
KL: Csak egy gépműhelyük volt a IX. kerületben a Koppány utcában.
SZM: Nagyon sajnáltam szegényt. Régen, amíg még jól volt, mindig úgy ügyelt a ruhájára, precízen volt kisminkelve, fodrászolva, de később már nem lehetett „menő” éttermekbe vinni. Volt, hogy elmentünk egy szállodába, amikor kijött a WC-ről, elfelejtette bekapcsolni a szoknyáját, az meg lecsúszott róla.
Szálasi Mária és Béla
SZR: Nem beszéltünk még a nővérünkről, Marikáról. Ő, bár túl sokan voltunk otthon gyerekek, nem akart az internátusba menni, bekerült a családi vállalkozásba. Megismert egy magyar férfit, aki Kanadából jött, férjhez ment hozzá, két gyereke van, öt unokája. A fia Japánban vett el egy mexikói nőt, neki három lánya van.
SZF: Béla bátyánk 1968-ban, amikor Marika kiment Kanadába, súlyos agyvérzést kapott, 24 éves volt, sajnos nem kapott megfelelő orvosi ellátást, az életét megmentették, de a rehabilitációját elhanyagolták. Olyan „háromperces” jelenben él, nagyon feledékeny. Daliás, karcsú fiú volt, együtt fociztunk, vívott. Amikor ebből a katasztrófából visszajött, a jelleme is megváltozott, nincsenek már érzelmei. Amikor 1996-ban volt az a súlyos autóbalesetünk, ott a kutyánk olyan súlyosan megsérült, hogy el kellett altatni. Az állatorvosnál valamennyien ott voltunk, nagyon sajnáltuk a kutyát, csak Bélán látszott, hogy meg sem érinti az egész. Amikor apánk haldoklott, ott ültem az ágya mellett, fogtam a kezét. Az ember érzi, mikor hal meg valaki, kimarad a pulzus, fennakad a szem, szóltam anyánknak, hogy meghalt apa, elsírta magát. Béla csak állt mellette, mintha semmi sem történt volna.
Élet Németországban és Magyarországon
KL: Ferencék miért nem jöttek haza, Rudolfék miért telepedtek le Magyarországon?
SZR: Én Kastliban lettem magyar, ez emigrációs szocializáció volt, mindig úgy éreztem, hogy magyar vagyok, ott neveltek engem magyarrá, nem otthon. Ha a munkahelyemen nagyon dühös voltam, akkor magyarul káromkodtam. A titkárnőm ilyenkor becsukta az irodám ajtaját, és szólt a munkatársaimnak, hogy: „Szálasi úr dühös…” Egyetem után egy élelmiszer-nagykereskedő céghez kerültem, majd más vállalatoknál dolgoztam, a legtöbb időt, irodaszer-gyártó vállalatoknál töltöttem. Nürnberg környékén van a legtöbb ilyen cég, végül itt lettem az egyik gyár ügyvezető igazgatója. Az alkalmazottaimmal soha nem kiabáltam, ha dühös voltam, azt kiadtam a négy fal között, az irodában.
SZM: Vagy otthon, nekem…
SZR: Ezek általában családi vállalatok voltak, hosszú távra terveznek, ezeknél elő nem fordulhatott, hogy valakit, csak mert már nem fiatal, nem teljesít olyan jól, egy fiatalabb, esetleg a számítógéphez is értő munkatársra lecseréljenek.
SZM: Én magyar vagyok, soha nem éreztem magam jól se Norvégiában se Németországban, én noszogattam Rudit, hogy jöjjünk haza. Anyagi gondjaink mindig voltak, a férjem azzal kezdte, hogy vissza kellett fizetnie a 35.000 márka ösztöndíját, meg a két lányt felnevelni, mi mindig mínuszban voltunk.
SZF: Amikor nekünk, egyetemista, majd pályakezdő korunkban arra igazán szükségünk lett volna, az 1970-es, 1980-as években az üzem kezdett hanyatlani, a végén már apánk nyugdíjából kellett támogatni az üzemet, nem hogy hasznot hajtott volna.
SZM: Külföldön mindig másodrendű embernek éreztem magam, nem tudtam integrálódni. Itthon meg hülye németnek neveznek, hogy miért költöztünk haza. Rudinak mindegy volt, ő vitorlázott, szörfözött, úszott, azt mondta, ha hazaköltözünk, akkor az Alföld szóba sem jöhet, csak a Balaton.
SZR: Az utolsó cégemnél rávettem a vezetőket, hogy bízzák rám Közép-Európát, meggyőztem őket, hogy Magyarország központi hely, innen el lehet érni Lengyelországtól Bulgáriáig minden országot. Az első tervem az volt, amikor itt, ebben a Balaton-felvidéki faluban megvettük ezt a telket, ahol most a házunk áll, hogy ide egy vityillót építek, májustól októberig itt leszünk, csak a telet töltjük Németországban. A Faber Castell nevű cégnél üzemi tanácsadó voltam, Közép-Európáért feleltem. Évekig terveztem ezt a házat. Amikor az előző cégemtől megkaptam a végkielégítést, azt ebbe a házba fektettem. Önállósítottam magam, azt akarták, hogy menjek vissza Németországba, ahhoz már nem volt kedvem, úgy éreztem, haza érkeztem. Nagyon sok minden eleinte itthon nagyon zavart, most is zavar, de már jobban tűröm. A legjobban a megbízhatóság hiánya. Ha Németországban hozzám valaki nem érkezett meg a megbeszélt időre, vagy én késtem volna valahonnan, azt nagyon rossz néven vettem, vették volna. Amikor Magyarországon először mentem egy ügyfélhez, dugóba keveredtem, felhívtam őket, hogy 15 percet fogok késni. A titkárnő megkérdezte: „És csak ezért hívott fel minket?”
SZM: Amikor építkeztünk, az egyik mester megígérte, hogy hétfőn reggel nyolcra jön. Csak azt felejtettem el megkérdezni tőle, hogy melyik évben.
SZR: A német túl precíz, ezt nekem meg kellett szokni. Ha azt mondtam, hogy hétfőn nyolckor értekezlet, akkor hétfőn reggel mindenki pontban nyolckor ott volt, hacsak ki nem törte a lábát. Itt meg, ha egy cégnél valakivel valamiben megállapodtunk, és én készítettem egy emlékezetőt, és azt e-mailben elküldtem, volt, hogy az illető megsértődött, hogy ezt minek küldtem el neki. Ha meg elmegyek hozzá pár hónap múlva, már azt se tudja, ki vagyok, és miben állapodtunk meg. Ez nem magyar sajátosság, így van minden kelet-európai országban, ahol régen azt sem tudták, mi az a piac, a konkurencia, az is munkát kapott, akinek két balkeze volt, és mind kettőn öt nagyujj.
SZF: Nekem soha nem jutott eszembe Magyarországra költözni. A második feleségem, Ingrid német nő, nem tud magyarul. A diplomámat se ismerték volna el. Közel harminc év háziorvosi tevékenység után eladtam a rendelőmet, 2013 óta mint üzemorvos dolgozom, ez prevenciós munka. Az alapgondolat az, hogy megóvjuk a munkavállalókat a munkája végzése közben esetleg bekövetkezhető betegségektől. Gondolkozunk, technikusokkal, ha kell jogászokkal, pszichológusokkal tanácskozunk. Tanácsokat adunk, mit lehet tenni, ha például egy ács nem bírja a fűrészport. Ha az elszívó nem megoldás, alternatív munkakört javaslunk, nem mondjuk azt, hogy menjen el cukrásznak. A munkahelyet, a munkakörülményeket próbáljuk átalakítani, nem az embert. 41 millió munkavállaló van Németországban, de csak kb. 13.000 üzemorvos, a vállalatok jó 40 %-a nincs ellátva. Ezt a törvényhozók is tudják, de megoldást csak az jelentene, ha évente legalább 600 új üzemorvos tenne vizsgát, de a valóságban alig 200 tesz, pedig nagyon jók a fizetések.
SZR: Nekünk két lányunk van, Mónika és Nicole. Mónika akvarisztikai termékeket értékesít, ő volt az első nő, aki Németországban ilyesmivel foglalkozik, végül is a halakat nem lehet simogatni. Nagyon jó szakember. Elvett egy muzulmán férfit, szándékosan fogalmazok így. Mindig a nő választ, ezt én tudom. Aztán megszakított minden kapcsolatot a családdal. A férje kb. annyi idős mint én. Volt, hogy egy étteremben megkérdezték, hogy: „A kedves lánya mit szeretne?”. Ráadásul egy fejjel kisebb, mint a lányom, de ugyanolyan széles, mint amilyen magas. A lányom nem tudja elviselni ezt a helyzetet, hiába mondtam neki, hogy ha szereted, állj mellé. Nicole Londonban élt több évig, csinált egy nagyon jó ingatlan-üzletet, a pénzt itt a faluban az alattunk lévő telekbe fektette. Épített rá egy szép házat, azt kiadja, évente kétszer-háromszor néhány hetet itt töltenek az unokákkal együtt. Olívia 9 éves, Alvin 7. Ők már nem tudnak magyarul, Nicole is inkább csak ért, de nem beszél jól, bár káromkodni azért tud.
Búcsúzóul még megígérem, hogy az interjú géppel írott változatát először nekik küldöm el. Rudolf csak legyintett, hogy erre semmi szükség, miután a könyvemet már majdnem elolvasta, megbízik bennem.
