A 2022-es parlamenti választások közeledtével, jórészt a tavaly őszi önkormányzati választások sikerén felbuzdulva, egyre sokasodnak az ellenzék jövőbeni esélyeit latolgató eszmefuttatások, viták. Ehhez kapcsolódva a disputák véleményem szerint két fontos elemét tekintem át, azokat, amelyek kulcsfontosságúak a liberális demokrácia újraélesztése szempontjából: az alkotmányosságot és a választási rendszert.
Alkotmányosság
Az alkotmányos újjáépítés latolgatása kapcsán gyakran elmarad a 2022-es választási esélyek alapos elemzése, sok szcenárió burkoltan abból indul ki, és arra építi az elképzelt alkotmányozási folyamatot, hogy az ellenzék 2/3-ot szerez, kihasználva a választási rendszer győztest támogató sajátosságát, ami eddig a Fidesznek kedvezett. Sajnos, a realista 2022-es forgatókönyv valószínűleg egészen máshogyan alakul: az ellenzék győzelme szoros együttműködéssel ugyan elérhető célnak tűnik, de a parlamenti 2/3 megszerzése inkább csak ábránd, a legborúlátóbb változatban pedig csupán a Fidesz/KDNP 2/3-át sikerülhet eliminálni. Ebből a nagyon valószínű helyzetből kiindulva, 2/3 híján, a mai törvényes rendben semmiféle demokratikus alkotmányozási folyamat nem értelmezhető, ráadásul annak időtávja is teljesen homályban marad. Ugyancsak nem realisztikus egy új alkotmányra épített „valódi politikai verseny”, vagyis az alkotmányosság helyreállítását követő „igazi választás” képe sem. További nyilvánvaló következménye a valóságos erőviszonyoknak, hogy az adott feltételek között a kétharmados törvényekre épülő struktúrák, intézmények, személyi döntések sem változtathatók meg. A helyzet mégsem teljesen kilátástalan, ugyanis véleményem szerint akár csak egyszerű parlamenti többséggel is végrehajtható a szükséges alkotmányos váltás.
Az új alkotmány létrehozásának egyik lehetséges alapja az úgynevezett „nürnbergi elvek” adaptálása, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a hatályos törvények is lehetnek erkölcstelenek, ezért érvénytelenek, s mint ilyenek, megsemmisíthetők. A fenti jogelv kimondása még Gustav Radbruch jogtudóshoz, a 20-as évek német igazságügyi miniszteréhez fűződik, és először a német háborús bűnösök nürnbergi pere során alkalmazták (ezután még több esetben sor került hasonló elvek alapján indított perekre, pl. az ún. „tokiói perre”, ahol szintén magas rangú politikusok és katonatisztek bűnösségét állapították meg). Valamennyi ilyen típusú jogi eljárás annak a deklarálásán alapult, hogy az erkölcs a jog alapvető eleme, a kettő nem választható szét, és ha egy törvény egyetemes erkölcsi elveket sért, akkor nem rendelkezik a törvényesség kritériumával, így alkalmazása hatálytalan. Ebből aztán már könnyen levezethető a rendszer aktív szereplőinek büntethetősége is, vagyis a „parancsra tettem” védekezés elfogadhatatlansága.
A perek tanulságait az ENSZ-ben is figyelembe vették, és 1950-ben deklarálták a hét nürnbergi alapelvet. Ezekben kodifikálták a háborús és emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát, a személyes felelősség elvét, és ugyancsak kimondták a nemzetközi jog nemzeti jog elé helyezésének elvét. Explicit módon is rögzítették, hogy semmiféle felsőbb parancs nem biztosít mentességet az elkövetőknek.
A fenti elvek alkalmazásával egy parlamenti többséggel rendelkező politikai erő egyszerűen és alappal deklarálhatja, hogy a 2011-es alaptörvény erkölcstelennek minősíthető, tehát nem hatályos, mivel az annak kierőszakolása során hiányzott egy sor olyan feltétel, amely alapvetően erkölcsileg legitimációt adott volna. Nem egyeztettek a társadalmi és civil szervezetekkel, nem biztosították a széleskörű társadalmi részvétel lehetőségét, nem került sor népszavazással történő megerősítésre, az ellenzéki pártoknak sem volt érdemi lehetőségük a folyamatban való részvételre. Az alkotmányozás valóságos tartalmára nem derült fény, a titkolt cél a hatalomkoncentráció volt. A sarkalatosnak elkeresztelt törvények rendszerével pedig felszámolhatóvá vált a fékek és ellensúlyok teljes rendszere. Így az alaptörvény bázisán született 2/3-os (sarkalatos törvények) is hatálytalannak minősíthetők, a hatálytalanság kimondása után pedig megkezdődhet a jogállam újjáépítése.
Az előző megoldástól eltérő módszerrel, nem az erkölcsi feltétel hiányára építve, hanem egyszerű jogtechnikai módszerrel konkrétan is levezethető az alaptörvény semmissége, és annak, valamint következményeinek eltörlése.
Az Orbán-féle alkotmányozás alapját annak idején az teremtette meg, hogy likvidáltak egy 1995-ös alkotmányos szabályt, amely előírta, hogy az új alkotmány előkészítésének szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához, tehát az alkotmányozás megkezdéséhez a képviselők négyötödének szavazata szükséges. Ezt az akadályt 2010 júniusában az Országgyűlés kiirtotta az Alkotmányból, vagyis a kormánytöbbség mindössze kétharmados parlamenti arány birtokában semmisítette meg a cselekvési terét korlátozó négyötödös szabályt. Ebből kiindulva a később lezajlott alkotmányozási folyamat is jogba ütközőnek és érvénytelennek minősíthető, hiszen egy törvényellenesen megnövelt hatókörű parlamenti többség döntése alapján zajlott le. Az is nyilvánvaló, hogy az alaptörvényből eredeztetett kétharmados törvényekkel (jelenleg 32 ilyen van) elfogadott összes intézkedés szintén jogtiprónak minősül.
Az előzőek teljesülése esetén lényegében a ’89-es Alkotmány hatálya állna vissza, ami átmenetileg továbbra is alkalmazható volna, és annak alapján megkezdhetővé válna egy új alkotmányozási folyamat. Ennek mikéntje, a törvényhozás szerepe, az alkotmánybíróság bevonása, esetleg alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozása természetesen további elemzéseket és súlyos döntéseket igényel.
A fenti jogelvek gyakorlati alkalmazhatósága, akár a „nürnbergi elvekről” akár egyszerű jogtechnikáról van szó, azonnal felvet egy sor politikai bizonytalanságot. Komoly dilemma ugyanis, hogy mekkora társadalmi támogatottság, beágyazottság adja meg azt a biztonságot, amelynek alapján ilyen horderejű, az egész társadalmat megrengető döntések hozhatók. Ugyancsak alapos elemzést igényel, hogy milyen reakciók valószínűsíthetők az akkorra már ellenzékbe szorult, de továbbra is komoly választói bázissal rendelkező jobboldal részéről, mekkora mozgósító képességre kell számítani, kizárhatók-e a 2006-os zavargásokhoz hasonló, de akár jóval nagyobb volumenű megmozdulások.
Végezetül, nem hagyható ki az a szempont, hogy a „rendkívüli helyzetben”megszületett új alkotmánynak alapvetően stabilnak kell lennie, még egyszer nem fordulhat elő, amit a Fidesz művelt a ’89-es alkotmánnyal. Ennek több biztosítéka is lehetséges, például a két egymást követő parlamenti ciklusban történő jóváhagyás, a népszavazással való megerősítést, valamint a német alkotmányossági gyakorlatban meglévő, megváltozhatatlannak minősített, „örök klauzulákat”. Mindezek alkalmazása mellett egy további, ritkán említett biztosítékot tartok szükségesnek: az alkotmánymódosítási folyamat megkezdését a későbbiekben az 1995-ben bevezetett, majd törvénytelenül eltörölt 4/5-ös parlamenti jóváhagyás intézményéhez volna indokolt kötni.
Választási rendszer
Az ellenzéki latolgatásokban a választási rendszer átalakítása is nagy hangsúlyt kap. Sajnos, bármilyen átalakítás ezen a területen is 2/3-os parlamenti többséget igényel, ezért csak akkor reálisak a változtatási tervek, ha az előzőekben vázolt „alkotmány-törlési” technikák működőképesek. Fontosnak tartom leszögezni, hogy a választási rendszer sokat emlegetett arányossága önmagában egyáltalán nem jelenti a rendszer „igazságosságát”. Azt is el kellene fogadni, hogy a rendszert nem azért kell módosítani, hogy a regnáló kormányzatot hatalomban tartsuk, vagy hatalomhoz vezessük, illetve az ellenérdekű felet kibuktassuk onnan. A választói akarat mind teljesebb érvényesítése volna a kívánatos cél, ami jót tenne a magyar közélet erkölcsösségének éppúgy, mint a lakosság választási felelősségérzetének.
A választási rendszer tartalmi módosításának lehetséges fő irányai alapvetően ma is a német választási rendszeren alapulhatnak, hiszen a 2014. előtti magyar rendszer is abból indult ki. Az eredeti magyar modell vegyes rendszer volt, amely kétfordulós, kétszavazatos, töredékszavazat-visszaszámláló módszeren alapul, és a legkisebb szavazatveszteség érdekében kombinálta a többségi (egyéni) és az arányos (pártlistás) rendszert. Összességében az jellemezte, hogy előnyben részesítette a kormányozhatóságot, ezért a győzteskompenzáción keresztül kismértékben támogatta a győztes politikai erőt. A mai, Fidesz által konstruált választási struktúra (figyelemmel az egyfordulós rendszerre, az egyéni körzetek jelentőségének megnövelésére, továbbá egyes körzetek átszabására) már nyilvánvalóan torz, a győztest túlkompenzálja, a korrekció tehát elkerülhetetlen.
Az ellenzéki választási reformelképzelések között hangsúlyosan előfordul a nagymértékű arányosságra való törekvés, valamint a külföldön élő magyar állampolgárok választójogának átalakítása. Ezek azonban szerintem nem feltétlenül támogatandó, de legalábbis meggondolandó szándékok. A „tökéletes” arányosság voltaképpen nagyon egyszerűen megvalósítható volna, tudniillik a tisztán listás választási módszer 100%-osan arányos eredményt ad. Annak az oka, hogy a gyakorlatban ritkán fordul elő ez a megoldás, nyilvánvaló: az arányosság mellett legalább ilyen fontos a kormányozhatóság megteremtése, vagyis a pártok felaprózódásának elkerülése, továbbá az egyéni jelöltek szerepeltetésével a választások „személyesebbé” tétele. Ezért is jellemző a vegyes technikák alkalmazása, azzal, hogy a győztest támogatására a legtöbbször bekerül a rendszerbe egy legalább enyhe kompenzálás. Már a Fidesz 2014-es választási reformja előtti, „békebeli” rendszer sem volt arányos, ennek a példájára elég az 1994-es választást felidézni, amikor is az MSZP a listás 33%-kal szerzett 54%-nyi parlamenti helyet, az SZDSZ 20%-ával együtt pedig csaknem a mandátumok 73%-át sikerült megkapniuk. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy az arányosság felé mozdulást nem szabad eltúlozni, és például a pártok 5%-os parlamentbe kerülési küszöbét mindenképpen javasolom megtartani, elsősorban a politikai stabilitás érdekében.
A külhoni magyarok választási részvételével kapcsolatban gyakran felmerül a konstrukció értelmetlensége, és megszüntetésének igénye. Az indok érthető, hiszen így olyan emberek is szavaznak, akiknek gyakorlatilag nincs érdemi beleszólásuk a hazai ügyekbe, és nem is viselik a választások következményeit. Azt ugyanakkor be kell látni, hogy a szerzett jogok visszavétele hallatlanul népszerűtlen intézkedés lenne, akár súlyos politikai következményekkel. Fölmerült már olyan javaslat is, amely szerint a külhoni szavazatok mandátumképző súlyát csökkenteni kellene, azzal az indoklással, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok életét mérsékeltebben érintik a magyar parlament által hozott törvények. Ez a javaslat meggyőződésem szerint nem elfogadható, és komoly ellenállásba is ütközne (első- és másodosztályú szavazatok). Ugyanakkor támogathatónak tartom azt a megoldást, hogy a külhoni magyarok szavazataikkal a nemzetiségi szószólókhoz hasonlóan, korlátozott számú mandátumot szerezzenek, kizárólag a határon túli közösségeket érintő ügyekre vonatkozó jogosítványokkal.
Mindeme latolgatásoknak persze csak akkor lesz értelmük, ha a demokratikus ellenzék 2022-ben a legjobb formáját mutatja, és sikeresen eltakarítja a NER-nek nevezett torzszülöttet.
A szerző közgazdász
