//

Kemény Ádám: Választás után, választások előtt

17 perc olvasási idő
35

A 2022. áprilisi 3-i országgyűlési választás utáni időszak a magyarországi demokratikus ellenzék számára kiemelkedő fontossággal bír. Remélhetőleg hamarosan túl tud lépni az egymásra mutogatás, bűnbakkeresés időszakán, és egyre inkább azt próbálja kitalálni, hogy milyen stratégiával kell készülnie egy sikeresebb szereplésért a nem is olyan távoli időben, 2024 tavaszán/őszén várható EP-, majd önkormányzati választásokra.

A tét az, hogy sikerül-e radikálisan változtatni egy sor szervezési és tartalmi kérdésben, vagy a meglévő struktúrákra építve, a csodában reménykedve próbál az ellenzék felkészülni a 2024-es választásokra. Meggyőződésem, hogy az utóbbi esetben az ellenzék nem tud sikeres lenni, legfeljebb az eddigi eredményeket ismételheti meg, esetleg pár %-pontos növekedést könyvelhet el. Amennyiben azonban a cél valóban a kormányzás átvétele, a NER eltüntetése, és az ehhez szükséges politikai erő megteremtése, akkor gyökeres fordulatra van szükség. Ehhez némi adalék a következőkben.

Először is azt kell meghatározni, hogy milyen módon tudnánk a jelenlegi ellenzéki párttérképen „rendet teremteni”. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy a jelenlegi széttagoltság nem segíti elő a kormányváltást.  Teljesen értelmetlen például, hogy egyszerre két párt is zöld jelszavakat hangoztat, sokkal kézenfekvőbb lenne ezeket az erőket egy szervezetben összevonni, amit pártösszeolvadás útján a legegyszerűbb megoldani.

További evidencia, hogy olyan pártnak nincs értelme, amely kizárólag szervezési mesterkedéssel, közös listán való részvétellel tud a parlamentbe bekerülni, és önállóan képtelen mandátumot szerezni, sőt, a közvélemény-kutatásokban is kimutathatatlan a társadalmi támogatottsága. Persze, a párt egy-egy képviselője, vezetője ettől még kiválóan érzi magát, képviselői széket is kaphat, csak éppen társadalmi szempontból értelmetlen az ilyesfajta ügyeskedés.

Az ellenzéki pártszerkezet átalakításában kézenfekvő az is, hogy el kellene érni egy olyan közép/nagypárt kialakulását, amely akár önállóan, de koalícióban mindenképpen képes lehet a Fidesz/KDNP leváltására. Erre a mai helyzetben leginkább a legerősebb ellenzéki párt, a DK képes, amely részben a „természetes szövetséges” MSZP rovására tudna tovább fejlődni, akár fokozatosan, lépésről lépésre, akár radikálisabban, egy kitárgyalt, egyszeri pártfúzió keretében. Persze, egy ilyesfajta átalakulás rendkívüli óvatosságot és türelmet igényel, de minél előbb neki kellene kezdeni, hiszen a következő választás (EP) már nincs is olyan messze.

Az előző felvetéshez kiegészítésként annyit, hogy meg lehetne próbálkozni a pártokon belüli platformok szélesebb körű működtetésével (szociáldemokrata, liberális, zöld platform, stb.). Ezek érdemben nem zavarnák a pártegységet, viszont elképzelhetők olyan szimpatizánsok, akik a párt profiljában nem értenek mindennel egyet, de egy-egy platform eszméjével rokonszenveznek, és ez egyfajta „csaliként” működhetne számukra.

A fenti gondolathoz kétségtelenül kapcsolódik az is, hogy a jövőben talán célszerű volna elsősorban nem az „összefogásra” koncentrálni, hiszen annak a hatékonysága idén áprilisban eléggé megkérdőjeleződött. Úgy tűnik, igazuk lett azoknak a kétkedőknek, akik nem tudták elképzelni a gyakran teljesen különböző nézetekkel, elvekkel rendelkező pártok egy akolba terelését. A kényszerű, és egyben kényszeredett közös politika, lista, jelöltek nem hozták az elvárt eredményt, megzavarták a választókat, sokakat el is riasztottak, és végeredményben jelentősen hozzájárultak a választási vereséghez.

Azt is érdemes nagyon alaposan megfontolni, hogy van-e értelme még egyszer alkalmazni az előválasztás intézményét, mivel több jel mutat arra, hogy az sem volt teljesen sikeres, sőt, egyes esetekben szintén zavart keltett. Az mélyreható elemzés szükségességét támasztja alá, hogy az előválasztás igazi, legkiforrottabb formája az Egyesült Államokban működik, Európában azonban nem alkalmazzák túl gyakran, s ha igen, akkor sem úgy, mint nálunk. Ahol vannak európai példák, ott szinte kivétel nélkül egy adott párton belül használják arra, hogy kiderüljön, mely jelölt tűnik a legtámogatottabbnak, hasonlóan az amerikai gyakorlathoz.  A több párti közös jelöltek ily módon történő kiválasztása nem igazán hatékony, a természetesen meglévő pártérdekek mentén gyakran felülíródik a közös érdek, ahogyan ezt legutóbb is láthattuk. Ha mégis közös lista/jelöltek kérdése merül fel a jövőben, bármennyire is furcsának tűnik, talán inkább az tűnik hatékonynak, hogy a demokratikusnak hirdetett, de aztán jórészt mégis pártalkukba fajuló előválasztás helyett ténylegesen az egyes pártok tárgyalásán dőljön el, melyik jelöltet támogatják közösen az adott választókerületben. Ez egyébként lényegében a korábbi választási rendszerben a második forduló előtt alkalmazott normális pártközi tárgyalási technikának felelne meg.

Ugyancsak nélkülözhetetlennek tartom, hogy mielőbb megkezdődjön a választókerületek szervezésének átalakítása. Erre főleg vidéken van szükség, de persze a fővárosban is – ott talán könnyebb a dolog. A vidék kérdése azért válik egyre hangsúlyosabbá, mert a legutóbbi választási eredmények igazolták, hogy a NER befolyása a kisvárosokban és falun ma már szinte hegemón, miközben az ellenzéki pártok szervezettsége egyre gyatrább. A pártszervezést és a politikai tevékenységet valószínűleg továbbra is érdemes a választókerületi logika és keretek alapján végezni, de a jelenleginél jóval életszerűbben és nem kampányként, hanem folyamatosan.

Nem igazán lehet eredményes az, hogy 106 kerületet, a vidéket egy-egy, a központból „falura lejáró” ember hangoljon össze. Valószínűleg hatékonyabb lenne az a struktúra, amikor is egy „instruktor” egy, vagy csak néhány kerületet koordinálna, mindenesetre annyit, amennyit valóban elbír, viszonylag gyakori személyes jelenléttel. Úgy tűnik, hogy e nélkül nem várható áttörés a szervezettségben, márpedig a következő választásokra már most el kell kezdeni a felkészülést. Az elérendő cél pedig végső soron az volna, hogy a lehető legtöbb településen minden magára valamit adó pártnak legyen legalább egy aktivistája, és annak befolyása, hitele, mozgósító képessége. Egy szó, mint száz: nem lejárni kell a vidéki régiókba, hanem folyamatosan ott lenni.

További lényeges kérdésnek gondolom a pártok „szellemi holdudvarával”, illetve potenciális vezetői/szakértői csapatával kapcsolatos teendőket. Hasznosnak vélném, ha – talán az egyetlen Momentum kivételével – jelentős fiatalításba kezdene szinte valamennyi ellenzéki párt, elsősorban az egyetemi ifjúság köréből. Ehhez megfelelő forma lehetne egyfajta ösztöndíj-rendszer működtetése, pl. néhány éven belül végző fővárosi, vagy vidéki egyetemisták „beszervezése” (közgazdászok, jogászok, politológusok). Nem arra gondolok, hogy olyan „gyakornokként” kezeljék őket, akiket megpróbálnak a jelenlegi módszerekre, megoldásokra kiképezni, hanem ellenkezőleg. Az ösztöndíjas időszakban a valós kérdésekre, problémákra tőlük kellene kérni és kapni újszerű, radikális megoldásokat, az ő friss tudásuk/ismereteik alapján. Elsősorban a vidékre kellene ez esetben is koncentrálni, ezzel erősítve az ottani bázisokat. Nagyban valószínűsíthető, hogy egy ilyenfajta szellemi frissítésből is sokat lehetne profitálni. Természetesen a feltételek (költségek, jogi forma, stb.) kapcsán alaposan körbe kellene járni a dolgot, és ebben korlátokat jelenthet az adott pártok pénzügyi helyzete.

Ami a jövőbeni politizálás tartalmi oldalát illeti, hangsúlyváltozás lehet indokolt, elsősorban a baloldali értékek erőteljesebb kiemelésével. Egyre inkább úgy tűnik, hogy illúzió volt a „csalódott jobboldali” választók megnyerésének lehetősége, ezért inkább a hagyományosan baloldali bázis szélesítése lehetne sikeres. Ugyanakkor azt is átgondolandónak tartom, hogy az ellenzék próbáljon erőteljesebben nyitni a liberális gondolkodásúak irányában, mivel a közép/idősebb korosztályokban erre is van igény.

Még egyszer nem fordulhat elő, hogy az alapvetően bal/liberális pártokból álló demokratikus ellenzék lényegében nem a profiljához igazodó ígéretekkel operál, hanem az orbáni nyelvezetből átmentett, és enyhén legyengített lózungokkal próbál választást nyerni. Tudomásul kell venni, hogy a saját terepén a Fidesz van előnyben, és gyakorlatilag nem legyőzhető. Nem lehet egy nemzeti-keresztény-konzervatív képet felmutató pártot legyűrni a tőle kölcsönzött jelszavakkal.

A tartalom kérdéséhez szorosan kapcsolódik az, hogy milyen formában terítsék az ellenzéki pártok a nagyközönségnek szánt üzeneteket. A vonzó világkép, a megfelelő szimbólumok, a megfelelő, korszerű eszközök, technikák, a gyorsaság mellett itt most csak egy tényezőt emelek ki, a réteg-kommunikáció jelentőségét. Talán elhanyagolhatónak tűnő, de valójában fontos kérdés az, hogy a társadalmon belüli kommunikációs célcsoportok nagyon különbözőek, és nem árt velük más-más felfogásban, eltérő formákban és stílusban szót érteni. Nyilván nem lehet hatásos ugyanaz a stílus, szóhasználat egy tömeggyűlésen, kislétszámú sajtó-összejövetelen, falusi „kistelepülésen”, vagy egy értelmiségi vita során.

Erre a különbségtételre az ellenzék ma ritkán képes, a pártok lényegében nem tudnak differenciáltan közeledni a különböző rétegekhez. Keverednek a kommunikációs színterek, a célcsoportok, és kevés kísérletet lehet látni arra is, hogy a nem kifejezetten ellenzéki, hanem „bizonytalan” szavazókat speciális kommunikációs stratégiával közelítsék meg. A jövőbeni választásokon a kommunikáció javítása is sarkalatossá válhat, akkor is, ha önmagában természetszerűleg nem pótolhatja a tartalmi hiányokat.

A szerző közgazdász

 

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Nácik kezébe kerülhet a nemzetbiztonsági bizottság

Következő cikk

A megbélyegzés nagy szerepet játszik az amerikai gyerekek mentális egészségének romlásában és a floridai öngyilkossági krízisben