Nagy Imre erejét az adta, hogy „már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt”.
Hát nem csudaszép mondat? Engem egészen elvarázsolt. Ha ez nem villanyoz föl, sose írom meg ezt a dolgozatot.
⃰
A blaszfémia gyönyör, kéj, a gyalázat gyönyöre. És természetesen több, mint istenkáromlás. Azért használom ezt az idegen szót, mert anyanyelvem gazdagságában elveszek. Mert ha azt mondom: valami szentnek, tisztának, nagynak, nemesnek, ragyogónak a porba rántása, a bemocskolása, besározása, a leköpése, lehugyozása, földbedöngölése… már nem tudom, hol a határ. Ráadásul mindebben benne van az is, hogy az Isten, akit káromolok, hamis isten is lehet, a nagyság hamis nagyság, a szentség linkség, a nemesség, álnemesség, és a ragyogás talmi.
Mégis. A blaszfémia magában hordja a gyalázat gyönyörét.
Nagy Imrét piedesztálra állították. Nagy politikusként, hősként, a forradalom mártírjaként tisztelték akkor is, ha mindez nem volt egészen igaz, de most lerántani a talapzatról, megtaposni, megkövezni, leköpdösni, bemocskolni akkor is gyönyör, a gyalázat gyönyöre, olyan, mint mikor valaki pofon vágja az apját.
Élvezik is, akik csinálják, de nagyon!
Az én látóhatáromon Nagy Imre ötvenhatban bukkant föl. Magánügy? Nem magánügy, mert a publicisztika vélemény. Az én véleményem. Tehát akkor hiteles, ha személyes.
A padláslesöprésről nagyon is tudtam, lelkifurdalásom is volt, hogy városi melósként az én kenyerem ára a paraszt nyomora, és nem hittem el, hogy a paraszt titkon fölvásárolja a péknél az én kenyeremet és azzal hizlalja a disznaját. Tudtam, hogy a bolsevista hatalom egymás ellen akarja uszítani a munkást és a parasztot. De, hogy személy szerint melyik gengszter áll e mögött, arra fütyültem.
A nevét ötvenháromban ismertem meg, ő fémjelezte az enyhülést, de úgy gondoltam, hogy csak egy újabb moszkovita, aki parancsot hajt végre: Sztálin helyett most Hruscsovét.
Mikor Rákosi két év múlva visszavette a hatalmat, az enyhülést sirattam, nem Nagy Imrét, az OLVADÁST, ahogy az oroszok mondták, ami teljesen azért nem fagyott vissza.
Ötvenötben, ötvenhatban azért nekünk, melósoknak is nagyobb kenyér jutott. És föloldották a röghözkötöttséget, már nem torolták meg az „önkényes” munkahely változtatást. És egyre nagyobb súlyt kapott az értelmiség. Az Írószövetség is, a Petőfi kör is.
Értelmiséginek lenni pedig nem foglalkozás, hanem intelligencia kérdése, így én munkás létemre értelmiségi is voltam.
A Petőfi körben nyíltan beszéltük meg rendszer hibáit, a munkaverseny ostobaságát, a terv-túlteljesítés értelmetlenségét, a hatásfok, a hatékonyság, és tervgazdaság bukfenceit, azt, hogy agyrém Magyarországot a vas és acél országának tekinteni, mikor se vasércünk, se szenünk; amiből viszont bőven van, az a szürkeállomány, az innováció; ezért a gyógyszeriparra, az orvostudományra, a fürdőgyógyászatra (tele vagyunk gyógyvizekkel) lehetne építeni; akkor még nem volt komputer és informatika, de találmányokkal a világ élvonalába hozhatnánk a könnyűiparunkat… Megbeszéltük a Sajtóvitán, hogy a sajtószabadság hiánya életveszélyes, és alig pár hét múlva a Szabad Nép, a hazug pártpropagandát ezerrel lökő pártlap munkatársai vállaltak sokéves börtönt és áldozták többen közülük még az életüket is a sajtószabadságért.
Ötvenhat bukását a balfácánságunk okozta, de hogy szalonképesebben fogalmazzak: a „forradalom” vezetőinek téves helyzetértékelése. Először is nem volt forradalom, ez is a hamis mítoszaink egyike, belső puccs volt, illetve még az se, csak puccskísérlet, a reform-kommunisták, a Petőfi körösök Nagy Imrét akarták visszahozni a szektás, sztálinista Rákosi-Gerő tandem helyére. Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy az egész szocializmust lehet jobban, humánusabban is csinálni, mint azt a sztálinisták tették. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 nyarán, őszén.
Emlékszem, mert 23-án este én is ott voltam a Parlamentnél.
A műegyetemisták engedélyezett (!) tüntetése a lengyel reformerek mellett a Bem szobor körül fordulatot vett, és a fiatalok a járókelők, később a munkások tömegével megnövekedve a parlament elé vonultak, hogy Nagy Imrét meghallgassák. Ismétlem, akkorra már én is ott voltam, leléptem a délutáni műszakból.
Amikor Nagy Imre végre valahára megjelent (állítólag vonakodott, úgy kellett odacipelni), azzal kezdte, hogy: „Kedves elvtársak!” A tömeg fölzúgott: francba az elvtársozással, elegünk van belőle, és Nagy Imre nyelt egyet (oppá!), majd újra kezdte: „Kedves barátaim!”
Nem örültem ennek a fordulatnak. Milyen vezető lesz az ilyen?! Akit a tömeg lehurroghat? Ilyen egy forradalom vezére? Mert hogy itt forradalom készül, azt abban a tömegben mindenki a zsigereiben érezte. Vagy ez csak egy gyönge politikus, aki hagyja magát a hangadóktól sodortatni, hogy végül vállalja a mártírhalált? De miért? Egy emberarcú, szerethető szocializmusért? A nemzeti függetlenségért? A demokráciáért? Miben hitt, mit akart Nagy Imre?
A „Ki az oroszokkal!” jelszót az utca fogalmazta meg, és az utca emberének nem volt kötelessége tudni se Jaltáról, se Potsdamról, az utca emberének nem kellett fölmérnie, hogy Moszkva nem engedhet a katonai és a nukleáris erőegyensúlyból. Mondom, az utca emberének mindezt nem kellett tudnia, viszont Nagy Imrének és a többi vezetőnek, főképp az olyan nagy koponyáknak, mint például Bibó István, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, a mártírhalált halt Gimes Miklós igenis tudniuk kellett. Tudniuk kellett volna!
Kádár fölfogta, hogy itt adva van egy történelmi helyzet, Magyarország a Nyugat, a NATO teljes egyetértésével, vagyis reménytelenül a szovjet érdekszférába tartozik. Lépni csak ezen belül lehet.
Én fölszisszentem, amikor 23-án este azt kezdték körülöttem skandálni, hogy KI AZ OROSZOKKAL! Meg: „Akármilyen kedves vendég / tizenkét év untig elég!”. Én tudtam, hogy ez nem fog menni, nem így képzeltem a forradalmat. Sőt az oroszok, Nyikita Hruscsov, esetleg segíthetnének –; mi is segíthetnénk őt a sztálinisták ellenében. Én az „olvadás” lehetőségében hittem, de hogy most majd a hős magyar katonák Moszkváig kergetik vissza a ruszkikat… idióta nem voltam.
És ma is a fülembe cseng a hangja a Rádióból: „Csapataink harcban állnak!” Úristen! Ugyan miféle csapatai voltak akkor Nagy Imrének? Mindegy. Abban a végső órában egyértelműen azonosult a már elbukott forradalommal. Aztán menekülés a Jugoszláv Nagykövetségre. Nem tudta – társaival együtt –, hogy Jugoszlávia diktátorának, Titónak úgy kell ide a szomszédba egy népi demokráciából plurális polgári demokráciává avanzsált jogállam, mint üveges tótnak a hanyattesés? És onnan egyenes volt az út szovjet fogolyként Snagovba, a romániai börtöntáborba.
Azt mondják, ha csak egy szóval is elismeri a Kádár rendszert, fölmentik, és ágyban, párnák között halhat meg. Valóban? Szerintem ő, mint szovjet állampolgár, tudta, hogy a Szovjetunió ilyen fokú „hazaárulást” nem tűrhet el. De ezt akkor is tudta, amikor a hazaárulást elkövette, amikor, ódzkodva bár, de elfogadta a forradalom vezérének szerepét, amit rátukmáltak. És ha már meg kellett halnia, emelt fővel ment a halálba.
Amit itt leírtam, nemcsak az én képem volt róla, de sokaké. De ez se volt pontos, mert Nagy Imre nem a forradalom mártírja volt, hanem saját hitének áldozata. Ő ötvenhatban egy szerethetőbb, emberarcú szocializmusért vállalta a ráerőszakolt vezető szerepet, és ami azzal járt: a halált.
De most, hogy kiadták rá a kilövési engedélyt, kéjjel gyalázzák a tökmag jankók, a törpék, akik hozzá képest is alig látszanak ki a fűből. Ami mocsok csak rászórható valakire, mind előkerül abból a romlott agyukból.
Azt mondják: „a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon.” Nana! Nyeltétek azt ti, mint kacsa a nokedlit.
Mi a legrondább, amivel valaki becsületébe lehet gázolni? Az, hogy spicli. Besúgó. Ez rosszabb, mint az anyagyilkos. Mi tehát Nagy Imre? Spicli. Amikor hadifogolyként csatlakozott az orosz bolsikhoz, mindjárt spiclinek állt. Csak a CSEKA, a GPU és az NKVD keretében vállalt elhivatottan a szerepet.
A hivatásos imázs rombolók a következő jelzőkkel bírták megtisztelni: Velejéig kommunista, meg velejéig moszkovita, meg velejéig hazaáruló. Miután szovjet állampolgár volt, melyik hazát árulta, a szovjetet vagy a magyart? Ezt nem tisztázták.
Negyedszer: „nemzetvesztő”. (l. mint fönt: melyik nemzetet?) De azért bravúros, nem? Legutóbb ezt Szálasira mondták, de nála ez a „Nemzetvezető”-ből eredt.
„Mérhetetlenül negatív alak.” Ennél azért az óvodások jobbak. A „hüje vagy, nem igaz, mert te vagy a hüje!!!” – ennél magasabb színvonalú.
Aztán: „Gonosztevő, de dörzsölt fráter.” Magyarázat: remekül ellavírozott a Szovjetunió véres közéletében.
A negatív jelzők nem valami szárnyalóak, de hát ennyire futja a gyalázkodók szellemi kapacitásából.
Pletyka, na de nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Föltehető hogy Nagy szerepet vállalt a cári család kivégzésében; azt biztosan tudjuk, hogy számos magyar volt a jekatyerinburgi, csekista őrcsapatban, illetve akadnak olyan visszaemlékezések, amelyek nem csupán ezt említik meg, hanem azt is, hogy a kivégzést végrehajtók között is számos magyar volt, köztük egy Nagy Imre nevezetű is.
Ha nem is igaz, a név bemocskolására megfelel.
Berija bizalmi embereként érkezett vissza Magyarországra, és Rákosival való szembenállása is ebből eredt, nem politikai nézetkülönbségből – ezt bírták még kinyomni agyuk nyílásán ezek a szobordöntők. Rákosi őszintén tartott tőle, mert amíg ő a két világháború közötti időszak jelentős részét a Csillag-börtönben töltötte, addig Nagy komoly pozíciókat harcolt ki magának a szovjet politika bugyraiban. Nahát! Nagy kultuszának kialakítói egy esendő, második vonalbeli alaknak mutatták, amolyan technokrata középkomcsinak. Akkor most mi az igaz?
Akkor befolyásos kapcsolatokkal rendelkező, nagyformátumú politikus volt, vagy mindössze egy megbízható végrehajtó, akinek fő erejét az adta, hogy már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt.
Így Nagy Imre azzal is tisztában lehetett, hogy tehet ő bármit, de Kádár kivégezteti. Hiába nem várta ezt el a szovjet vezetés – állítják most róla. Ezt tudta egy szovjet állampolgár?!
Most megint azt akarják nekem bemesélni, hogy Kádár a gyilkos, nem Andropov elvtárs. Ő csak mosta a kezét, mint Pilátus.
Mert az egész trónfosztásnak, blaszfémiának egy a célja, az, hogy Kádár után most Orbán dicsőségére is bebizonyítsák, hogy az ötvenhatos „sajnálatos eseményeknek” semmi köze nem volt az elmaradt szocialista forradalomhoz, hanem egy nemlétező forradalomnak volt az ellenforradalma.
Így jó. Így elég értelmetlen ahhoz, hogy a hűséges magyar alattvalók bevegyék.
Frappáns ítélete lenne a sorsnak – olvasom –, ha a szobra helyére az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékműve kerülne vissza.
Nemcsak frappáns lenne, de napnál világosabban bizonyítaná, hogy Nagy Imre kibelezésének egyetlen célja, hogy Ötvenhatról a baloldaliság halvány mázát is lekaparják.
Elvégre Nagy Imre annak a lázadásnak volt a vezére, ahol az „utca embere”, aki az oroszokat, a rendőrállamot, az ávós hóhérokat a pokolba akarta küldeni, azt mondta, hogy „földet vissza nem adunk!”, „gyárat vissza nem aduk!”; a tizenkét évi bolsevista rémuralom ellenére az a marxi gondolat, hogy próbáljunk egy igazságosabb társadalmat teremteni, igenis lesüllyedt afféle gesunkenes Kulturgut-ként a tömegekbe.
Azt mondták: az előadás pocsék, a rendezés pocsék, de a darab nem is volna rossz.
Bár a rendszerváltás hajnalán, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, 1989 június 16-án az ifjú liberálisok egy borostás képű vezére bizonyos Orbán Viktor nevezetű megpróbálta nagy vihart kavaró beszédében kisajátítani a hatodik, szimbolikus koporsót, az ismeretlen áldozatok üres koporsóját maga és csapata részére, az a nap mégis Nagy Imre napja volt, nem Orbán Viktoré.
Féltékeny is volt rá a mi Viktorunk piszokul.
Ezért kellett most Nagy Imrét újra kivégezni, másodszor – remélhetőleg végleg – újratemetni, hogy most már Orbán Viktornak ne kelljen többé féltékenykednie rá.
