A lengyel alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette az Európai Unió Bírósága által elrendelt intézkedéseket a lengyel bírák fegyelmi felelősségére vonatkozó szabályozással szemben. Ezzel Lengyelország kijelentette, hogy nem veti alá magát a közös uniós jognak, amelyet a csatlakozás feltételeként Lengyelország önként elfogadott és aláírt. A lengyel keresztényfasiszta kormány a legteljesebb mértékben felszámolta a bírói függetlenséget, nemcsak a bírák kinevezésének módjával, hanem a kormány alá tartozó, bírák fölé helyezett „fegyelmi rendszerrel”.
Ennek lényege, hogy a lengyel bírók által hozott ítéletek tartalmát fegyelmi vétségnek minősíthetik. Ennek megfelelően a határozat felhasználható a bírósági döntések politikai ellenőrzésére vagy a bírákra gyakorolt nyomásgyakorlásra, ezzel befolyásolva a döntéshozatalt. Rendkívül primitív, diktatórikus alárendelése ez a politikai hatalomnak, felszámolva a bírói függetlenséget. Ezzel az egyik hatalmi ág önállóságát szüntetik meg, amivel elhárítják az akadályt a keresztényfasiszta diktatúra teljes kiépítésének. Nincs független bíróság, ahol meg lehet támadni bármilyen jogtalanságot.
Morawiecki lengyel fasiszta miniszterelnök diszkriminációval vádolta meg az Európai Unió Bíróságát, Semjéntől és többi a magyar fasisztától, Varga Judittól, Nováktól és Szijjártótól plagizálva a „kettős mérce” alkalmazására való hivatkozást, mert Spanyolországban is van fegyelmi testület, csak éppenséggel nem erre a célra és nem ilyen jogkörrel, a kormányzati hatalom alá rendelve. A fasiszta Lengyelország alkotmánybírósága a diktatórikus hatalom érdekében kijelentette, hogy Lengyelország nem rendeli alá magát az uniós bíróságnak, a diktatúra kialakítását belügynek tekinti.
Adam Bodnar lengyel emberi jogi biztos az ítélettel kapcsolatban azt mondta, hogy a döntés újabb lépés afelé, hogy Lengyelország elhagyja az uniós jogot, és de facto leválasztja Lengyelországot az európai jogszerűségről. Az európai jogról való leválás, és az uniós alapszerződésben foglaltak elutasítása elvileg az Unióból való kilépés szándékával egyenlő. Ha ezt az EU megengedi, és mindenki eldöntheti, hogy miben és mennyiben veti alá magát a közös jognak és az uniós szabályoknak, akkor vége az Uniónak, mert az EU intézményei nem működnek. Ezt nem engedhetik meg.
Donald Tusk, aki Orbán néppárt kipaterolásának elvégzése után visszatért a lengyel pártpolitikába, azt mondta a Kaczyński vezette lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) politikájáról a döntés után, hogy „elhagyják az EU-t”. Csakhogy az EU-nak nem a PiS a tagja, hanem Lengyelország. Nem a PiS hagyja el ezzel az EU-t, hanem Lengyelország. Az uniós jog elutasítását sokan már egy polexitnek tekintik, mert azzal Lengyelország már csak formálisan tagja az EU-nak. Kérdés, hogy az EU mikor veszi tudomásul a kilépési szándékot, és hajlandó-e fenntartani a lengyel tagságot akkor is, ha Lengyelország elutasítja a közös normákat, a közös jogot és a közös intézmények határozatait? Akkor a pénz lenyúlásán kívül miért és mitől tagja még Lengyelország az EU-nak?
Mindennek Magyarország számára is jelentősége van, mert az Orbán-rezsim a lengyel keresztényfasiszta tejtestvérekkel egy úton jár, és a lengyel ügy eredménye befolyásolhatja a magyarok jövőjét is. Ha Orbán hasonlóképpen megtagadja az uniós jogot, az ugyanúgy az Unióból való kilépés szándékát jelenti. Mivel tisztességes országok, liberális demokratikus rendszerek szövetsége az Unió, ezért az uniós jogrend nem készült fel az ilyen esetek szankcionálására, s nincs protokoll olyan országok kizárására, amelyek megtagadják az önként vállalt kötelezettségeket, függetlenítik magukat.
Ezek az országok tisztességtelenül járnak el, nem egyenesek, mert akkor kilépnének az EU-ból. De az EU pénze kell, a kedvezmények kellenek, a fasiszta diktatúrájukat az EU finanszírozza, csak az védi meg őket egy belső lázadástól, hogy az állampolgáraik szabadon élhetnek, dolgozhatnak, utazhatnak az EU-ban, ott kereshetik a pénzt és játszhatják az eszüket, de az uniós jogot elutasítják, az EU intézményeit rombolják. Úgy tesznek, mintha az Unión belüli nemzeti függetlenséget védenék, nem egy diktatúrát. Politikai alternatívaként képviselik az EU-n belüli fasizmust, ami nonszensz.
Ha az EU nem akarja, hogy olyan vérszívó országok legyenek a tagjai, amelyek súlyosan sértik a közös jogot, a közös értékeket és az alapszerződést, és nem akar fasiszta diktatúrákat finanszírozni, amelyek semmiben nem vetik alá magukat az uniós intézményeknek és döntéseknek, akkor vagy megtalálja a módját ezek kirúgásának, vagy az egész Unió összeomlik. A demokratikus országokat azonban nem kellene néhány posztkommunista fasiszta diktatúra miatt olyan helyzetbe hozni, hogy az egyébként bevált európai intergrációt fel kelljen adniuk. A renitenseket kell kirúgni.
Tévedések elkerülése végett, ez nem Orbán és a Fidesz, hanem Magyarország kirúgását jelenti. Nem Orbán és a Fidesz az EU tajai, hanem Magyarország. Még akkor is, ha Orbán és a Fidesz azonos Magyarországgal. A kérdés az, hogy a fasiszta kelet-európai országok rombolása mikor jut el arra a szintre, hogy ezzel a problémával komolyan szembenézzen az EU. Az tarthatatlan, hogy vétózzák saját kizárásukat és szankcióikat olyan országok, amelyek egyébként nem vetik alá magukat a közös jognak és intézményeknek, de távozni sem akarnak, mert mások pénze azért kell.
Az is tarthatatlan, hogy az EU jogrendszerének, intézményeinek megkérdőjelezése, a fasizmus propagálása legitim alternatíva legyen az EU-n belül. Orbán ehhez gyűjt partnereket, fasisztákat, és ez az EU egyetlen, de valódi és súlyos válsága, amelynek magvait Európa sírásója, Angela Merkel vetette el (aki még a homofób törvény kapcsán is rázendített a szokásos nótára, az ügy elkenésére). A lengyelek egyenesebbek, mint a mórikáló, pávatáncos, hamiskártyás Orbán, mert nem kijátszani, letagadni próbálják az unióellenes rendelkezéseiket, hanem egyenesen visszautasítják az uniós jogot. Ez felgyorsíthatja a végjátékot: vagy az EU összeomlását, vagy Európa fasizálását vagy Európa ocsmány fasisztáinak kirúgását.
