Trianon legnagyobb tanulsága az, hogy Magyarország semmit nem tanult belőle. Ezt a következtetést lehet levonni az idei trianoni megemlékezésekből, amelyek között nem található egy sem, ami reálisan közelítene a Trianon-szindrómához, vagy a legkisebb jelét mutatná annak, hogy abból megértett valamit Magyarország. Még az ellenzék sem mer Trianonról úgy beszélni, mint tragikus, de a magyarság által is előidézett eseményről, amelyből leginkább tanulni kellene. Egy szelíd, másokat méltányoló, kedves ország képes lenne a trianoni fájdalmat feldolgozni és kezelni.
Az ellenzék is a határok nélküli magyar összetartásról beszélt, megfeledkezve arról, hogy Magyarország két világháborúban is rossz oldalon állt, a vesztesek büntetését szenvedte el. Békediktátumot emlegetnek a magyarok, de egy vesztes országot soha nem fognak megkérdezni, hogy mit szól a megbüntetéséhez. Trianon elkerülhető lett volna, amit aztán súlyosbított a II. világháborús magyar politika, amely egy népirtásban való aktív részvétellel is párosult. Magyarország az ellenkezőjével jó eséllyel tarthatott volna igényt korábbi területeire, ha a kisebbségeivel is emberségesen bánik.
Senki nem gondol arra, milyen nacionalista mentalitás, milyen kisebbségpolitika és felsőbbrendűségi tudat vezetett ide. A szelídség megtörti a csontokat, a kedvesség megnyitja a szíveket, a gyenge és elesett mellett való kiállás érdemeket szerez. Magyarországnak csak azzal lenne esélye, hogy valaha közös országban éljen a határon túlra került testvéreivel egy soknemzetiségű közép-európai birodalomban, ha megváltoztatná a gondolkodását, ha nagylelkű és befogadó ország lenne, az emberi értékek mellett állna, megbecsülne másokat és nem agresszorok csatlósa lenne.
Minderről azért érdemes most megemlékezni, mert Magyarország Orbán vezetésével ugyanazon az úton jár, mint ami Trianonhoz vezetett. A magyar felsőbbrendűség irritálja a szomszédos népek politikusait, Orbán pedig egy európai érintettségű és horderejű háborúban megint a rossz oldalra állt, ezúttal is tömeggyilkosok szekeréhez kötötte Magyarország sorsát. Magyarország szomszédai körös-körül arról beszélnek, hogy érzik a magyar területi követelést, és az oroszok melletti támogatás egyértelműen arra utal, hogy Orbán a népirtóktól reméli a revizionista álmok beteljesedését.
Horthy úgy állt a tömeggyilkos Hitler mellé, mint ahogy most Orbán a tömeggyilkos Putyin mellé, annak reményében, hogy katonai erővel visszahódítják az elcsatolt területeket. Ennek sem lehet más a vége, mint a II. világháború után, és Magyarország örülhet, ha Orbán fegyverkezése, kardcsörtető és revizionista politikája után egyben marad és nem veszít újabb területeket, vagy az egész ország nem veszíti el a függetlenségét. Trianonban egy felfuvalkodott mentalitást büntettek, a trauma pedig ennek végével múlhatna el, és egy más mentalitással egyesülhetne a nemzet békében.
De ennek az ellenkezője történik, mintegy igazolva a trianoni döntést, hogy a magyarokat meg kell fosztani attól, hogy más népeket leigázzanak, mert nem képesek másokat tisztelni. Ezt a képet kellene megszüntetni, és úgy kellene megváltozni, hogy a magyarok ne irritálják, ne provokálják, ne támadják a többi népet, hanem tiszteljenek másokat, és tegyenek le a felsőbbrendűségükről. A legrövidebben úgy lehetne ezt megfogalmazni, ha krisztusi alázattal keresztény erényeket csillogtatnának, és így szeretetet váltanának ki a környezetükből, nem az ellenkezőjét, az elutasítást.
Az a pökhendi arrogancia, amit Magyarország kifelé sugároz, éppen az ellentéte annak, amivel Magyarország Trianon igazságtalan voltát hangsúlyozhatná.
