„Úgy röhögsz, mint egy kecske” – mondta 2009-ben Budapest újonnan választott főpolgármestere a közgyűlésen a baloldal egyik képviselőjének, s ezzel mintegy megadta az alaphangot – a fővárosiak azonnal érezhették választásuk helyességének visszaigazolását.
Megkezdődött a kizárólag a Fidesztől függő, egyébként maximálisan független főpolgármester két cikluson át ívelő regnálása. Önállóságát, Budapest iránt érzett szeretetét azonnali, hathatós, a mindennapi életminőséget jelentősen javító lépésekkel igazolta.
Átnevezett utcákat, tereket, például a Köztársaság teret, vagy a 65 éve – rég megunt – Roosevelt nevét viselő tér utcatábláját a Magyarországon igen ritkán használt Széchenyi nevére cserélte. Budapest zászlaját, a város egyesítésének évében, 1873-ban elfogadott piros-sárga-kék trikolórt is épp ideje volt megváltoztatni. Új zászlót terveztetett, amelynek külseje erősen emlékeztetett a kormánypárt kisöccsének, a náci pártnak (Jobbik) a lobogójára. 2011 óta a magyar fővárosban ezt a zászlót fújja a szél, és valljuk be, a budapestiek többségét jó érzéssel tölti el, hiszen ellenvetésüknek sohasem adtak hangot.
A kormány városszépítési projektjében szintén abszolút partner volt. Semmilyen akadályt nem gördített a felcsúti nemzetvezető álmainak megvalósítása elé. A Kossuth tér probléma nélkül alakulhatott vissza régi, Horthy-korszakbeli képére, a művészi minőséget képviselő szobrokat kihajították, s helyüket avítt, dohos, művészileg értékelhetetlen alkotások foglalták el. Az újonnan kiképzett vizesárok pedig praktikus akadályt nyújt az esetleges demonstrációk ellen.
A Világörökség részét képező Budai Vár átalakítása ellen sem volt kifogása, hiszen tudta jól, hogy miniszterelnök barátjának leghőbb vágya beköltözni a karmelita kolostor egykori épületébe, amiért igazán nem volt nagy ár a csupán 1787 óta ott működő – Buda első állandó színháza – a Várszínház elzavarása.
S ha már kultúráról esik szó, a maximálisan független főpolgármester azzal is bevonul a történelembe, mint Budapest első náci színházának megalapítója. Ehhez nem kellett mást tennie, mint a telt házzal játszó Új Színházból kiebrudalni az addigi sikeres igazgatót az egész hóbelevancával együtt, és odaajándékozni egy náci rendezőnek és sleppjének, az anyagi biztonság kedvéért megtoldva pár százmillióval, hiszen Budapesten még mindig nincs elég náci, akik estéről-estére megtöltenék a színházat.
Múlhatatlan érdemeit még felsorolni is nehéz – Budapest vagyontárgyainak elherdálását: az Erzsébet tér, a Dagályfürdő, az Operettszínház, a teljes HÉV-hálózat, a város iskoláinak, kórházainak ellentételezés nélküli átadását a kormánynak, a 40 éves, lerohadt szovjet metrókocsik megvásárlását felújítás címen, a hajléktalanok üldözését, a patkányok elszaporodását. Meg kell még említenünk a Városliget teljes szétrombolását, lebetonozását, beépítési tervét, százéves platán- és egyéb fáinak – a rajta lévő és élő madárfészkekkel, fiókákkal, mókusokkal. Majdani generációk a szürke betontömbök, toronyházak között sétálgatva, nyilván sokszor fogják emlegetni a nevét.
De tíz év után végre új, fiatal főpolgármestert szavaztak maguknak a budapestiek. Az (ál)ellenzéki összefogást képviselő főpolgármester ismert simulékonyságáról, kompromisszumkészségéről, szeret mindenkivel jóban lenni, mindenkinek a kedvére tenni. (Hogy ez a taktika mennyire eredménytelen, mennyire hiteltelenné teszi őt magát, arra talán előbb-utóbb rá fog jönni.)
A „jobb a békesség” elvét követve azonnal díszpolgárságot javasolt a maximálisan független fideszes ex-főpolgármester, valamint elődje, a 20 évig regnáló liberális ex-főpolgármester számára, némileg magára haragítva a felcsúti nemzetvezetőt, aki szerint „megalázó kettejüket együtt kitüntetni”. Ritkán értünk egyet vele, de ez esetben igazat kell adnunk neki: valóban megalázó a liberális ex-főpolgármesterre nézve.
Az új, fiatal, lendületes főpolgármestert olyan mértékben kapta el a hév, hogy a maximálisan független fideszes ex-főpolgármesternek még a végkielégítését is szeretné megemelni. Ennek nem nagyon értjük az okát, ám akadálya nemigen lehet, hiszen az általa maga mögött hagyott 170 milliárdos adósságból bőven van rá fedezet.
Ha mindez nem lenne elég, szerényen javasolnánk még egy – a felcsúti nemzetvezető ízlésének megfelelő – színarany lovas szobrot is a távozó főpolgármesternek, amely a Vörösmarty téren kivágott fák és a félrelökött szökőkút után keletkezett hatalmas űr helyén kényelmesen elférne.
Mindezek után boldog nyugdíjas éveket kívánunk neki! Büszke lehet egy évtizedes tevékenységére, elégedett lehet magával, s bizonyára sok mesélnivalója lesz, miközben a kandallója előtt, unokáját lovagoltatja a térdén.
