2016 ősze az átlagnál melegebb volt, október 8-án reggel több órára kisütött a Nap, de csak azért, hogy délre már gomolyfelhők váltsák fel. Az ország legnagyobb példányszámú, baloldali napilapjának szerkesztősége jókedvűen dobozolta a holmijait a Bécsi úti székházba történő visszaköltözésükhöz. A kiadó pizzát, sört, pezsgőt rendelt az esemény megünneplésére. Sajnos, mire a nyolcadik kerületből Óbudára értek, a lap megszűnt. Utcára került több száz munkatárs, köztük az az újságíró – továbbiakban Újságíró –, aki már 10 éve fényezte a lap renoméját.
Hála a jóistennek a tehetség utat tör magának, és az Újságíró nemsokára feltűnt az egykor kiemelkedő minőségű, liberálisnak tartott – értsd: a kormány kiszolgálását megtagadó – hetilap új főszerkesztője mellett pályafutása következő állomásaként, ahol hozzáfoghatott új lapja renoméjának fényezéséhez. Mondanunk sem kell, hogy a hetilap székei nem tátongtak üresen, de emberséges, empatikus és szolidáris manőverezéssel könnyen elérhető, hogy az addig a székekben ülők felálljanak, és az újonnan jöttek minden skrupulus nélkül beülhessenek a már előmelegített ülő alkalmatosságokba. Ilyen esetben – ahogy az bevett gyakorlat – a régi munkatársaknak a nyomát is célszerű sóval behinteni, több (tíz)éves munkájukat még az archívumból is eltűntetni. Ezt is maradéktalanul abszolválták.
Az addig oktatási szakújságíróként tevékenykedő Újságíró előtt végre megnyílt a terep sokoldalúságának és a szociális érzékenységének bizonyítására. Új sorozatot indított sportolási szokásairól, önmaga leküzdésének sikereiről és az idő múlásával szemben folytatott harcáról. Fotókkal illusztrált sorait bizonyára nagy érdeklődéssel falták a sportszerető, ám egyre inkább fogyatkozó számú olvasók.
Hogy hogy nem, ahol szabad a médiapiac, ott szabad a mozgás is, a lapokat adják-veszik, főszerkesztők és szerkesztői székben ülő nem újságírók jönnek-mennek. Néhány év elteltével ez a csapat is vette a kalapját és új – még mindig ellenzékinek tartott – lapot alapítottak, hátrahagyva maguk után az elődjeik idején még nagynevű, munkásságuk után már kevésbé nagynevű lap romjait.
Az új lap vezetésében némileg felcserélődtek a szerepek, de valószínűleg a változás inkább volt látszat és formaság, mint tartalom. A tehetség itt is folytatta úttörését, és az Újságírónak nem kellett sokáig elárvultan fészkelődnie, hamar megtalálta a helyét. Továbbra is írta a társadalmi problémákkal kapcsolatos, a szakpolitikai és a kormánnyal szemben kritikus cikkeit. Sőt, ez utóbbi témakörben mintha egyre bátrabb hangot ütött volna meg.
Volt/van ám egy híres és jómódú felekezet, amely – a hitélet és hívei lelkének odaadó ápolása közben – komoly médiabirodalmat épített ki az évek folyamán. Volt már tévéjük, hetilapjuk, rádiójuk, s a kormánytól való függetlenségüket mi sem bizonyította jobban, hogy csak azt az állami hirdetést nem adták le, ami idő hiányában – meggyőződéses keresztény hitük ellenére a nap nekik is csak 24 órából áll – nem fért be. Számos – egykor szép (szakmai) napokat látott – munkatársat gyűjtöttek maguk köré, akik nagy igyekezettel alakították a független újságíró, riporter szerepét a közönség nagy megelégedésére, akiknek többsége észre sem vette, hogy már rég a NER igéit hirdetik.
Persze a tehetség önmagában nem elég, nem árt, ha szerencse is társul mellé. A mi Újságírónk pedig Fortuna valódi kegyeltje, aki ismét rámosolygott az ő zsurnalisztájára. Történt ugyanis, hogy a közel húsz éve működő népszerű, beszélgető rádiónak újra pályáznia kellett a saját, lejáró frekvenciájáért. Nosza rajta! – gondolta magában a felekezet pásztora, – és a „jobb ma két rádió, mint tegnap egy” megfontolásból – szintén megpályázta a már bejáratott frekvenciát. De az országgazda a hatósága útján – van, amikor az ima sem segít – elutasította a pályázatukat, majd leütötte a másik legyet is, és nem engedélyezte tovább az „ős” rádió működését sem, akik így az internet világába kényszerültek. Teltek-múltak a hetek, mikor váratlan fordulat történt: a hatóság a gazdája utasítására odaajándékozta a frekvenciát – van, amikor az ima meghallgatásra kerül – a pályázatát elvesztő felekezetnek.
Copy-paste-tel készítettek szép, kimunkált és átgondolt műsortervet is; átvették a kitúrt rádió programjainak zömét. Így fogják május 3-án patyolattiszta lelkiismerettel megkezdeni adásukat a betiltott rádió holttestén taposva, ahol mondanunk sem kell, a mi Újságírónk is erősíteni fogja a csapatot.
Ilyen az újságírói életpályamodell a magyarországi médiaszabadság világában: a baloldali startkőről elrugaszkodva nagyot kell ugrani és feljutni a csúcsra, egészen a NER-ig. Céltudatosan, aggály és skrupulus nélkül. Ha a törtetés közben netán felötlene a morál fogalma vagy a lelkifurdalás – mi??? – annak eloszlatására a felekezet pásztora nyilván meghallgat néhány krokodilkönnyes miatyánkot.
