Katonák türelme nem tart sokáig. Szarka ezredes egyre nehezebben viseli, hogy nem engedelmeskednek neki. Annak ellenére, hogy ő kiadta a parancsokat. Szarka ezredes nem képes felismerni a különbséget egy egyetem és egy laktanya, valamint beosztott katonák és alkotmányos jogaikat védő egyetemi hallgatók között. Szarka ezredest zavarja, hogy még nem lövethetett, s végrehajthatatlan parancsot kapott.
Úgy kell kiürítenie az egyetem épületét, hogy nem használhat erőszakot.
Szarka ezredes nem egy intellektus. Szarka ezredes katona. Ezért elképzelése sincs, hogyan lehet megoldani valamit, ha a parancsainak nem engedelmeskednek, a parancsmegtagadóknak pedig nem lőheti szét a fejét. A helyzetért Orbán a felelős, mert 2010-ben elhatározta, hogy megdönti az alkotmányos rendet, s mindent a saját egyszemélyes uralma alá rendel. Minden intézménynek át kell vennie a fasiszta ideológiát. A tudományt már eltaposta, a művészek ellenállnak. Nem hajlandóak önszántukból alárendelni magukat az önkénynek.
Az egykori Bibó kollégistából korlátolt fasiszta zsarnok lett, aki az egyetemi autonómiát védelmező egyetemistákra egy katonatisztet küldött. Őket ugyanolyan embernek nézte, mint az országban mindenkit. De az SZFE diákjai nem fáradnak, nem alkusznak, ragaszkodnak a jogaikhoz, s nem ijedtek meg a katonatiszttől sem. Szarka ezredes élete válságát éli, mert katonaként nem lépheti át azt a határt, amit a katona szeret átlépni, mert attól kezdve érzi magát katonának. Szarka ezredes legszívesebben felperzselné az SZFE épületét, de nem nyilvánulhat meg katonaként, mert jogaikat védő békés diákokkal szemben nem lövethet.
Nem alkalmazhat erőszakot, de ha a diákok nem engedelmeskednek, erőszakra kényszerül. Orbán nem adja fel, hogy kifüstölje a „libernyák fészket”, értsd: eltapossa művészek, művésztanárok, leendő művész diákok szabadságát, és rájuk kényszerítse a világ leghazugabb, legprimitívebb középkori keresztényfasiszta ideológiáját. Megroppantsa a gerincüket, eltapossa bennük mindazt, amitől az ember embernek mondhatja magát, és amiért élni érdemes. Amit minden művész és művészet védelmez, mióta művészet létezik. Aki ezt feladja vagy elárulja, nem művész.
A felelősség azé, aki elefántot küldött a porcelánboltba. Katonatisztet állított a szabadságukért és a jogaikért küzdő diákokkal szemben. Ez mutatja a rendszer diktatórikus jellegét. Nem veszik emberszámba őket, erőre, erőszakra építette a helyzet megoldását, hogy megfélemlíthetik az SZFE diákjait. Nincs jobb referencia arról, hogy micsoda nagyszerű tanáraik voltak, milyen csodálatos szellemben nevelték őket, hogy nem hajlandóak meghajolni az önkénynek. A zsarnoknak nem engednek, nem félnek. Azt lehet mondani, halált megvető bátorsággal védik az emberséget, az emberi méltóságot, az ember alapvető jogait, a szabadságot, mert ha ez nem képmutató diktatúra lenne, az életük is veszélyben lenne.
Ezek az SZFE -diákok megszégyenítették az egész országot, az MTA professzoraival, a pedagógusokkal, a sajtóval, az ellenzéki pártokkal, mindenkivel együtt, akik megkötötték a maguk hamis és hazug kompromisszumát, megtalálták azt az aktuális hazugságot, hogy miért nem kell kitartani a végsőkig a jog, a szabadság, az emberi méltóság védelmében. Ezek a diákok felnőttek azoknak a hősöknek a szintjére, akiket el kell játszaniuk a színpadon, akikből erőt kell meríteniük a nézőiknek. A filmjeik legjobb forgatókönyveit élik, a görög tragédiák, shakespeare-i drámák szintjére emelkedtek. Szemben állnak egyedül, kiszolgáltatottan a zsarnokkal, a zsarnok ostoba katonatisztjével, aki lelőné őket legszívesebben, s alig várja, hogy engedélyt kapjon az erőszakos fellépésre.
A helyzet drámaiságát az adja, hogy nincs esélyük győzni, mert a zsarnok nem adja fel. Nem változtatja meg a döntését, s nem fog belebukni az ő ellenállásukba. Mert sok megalkuvó ember veszi körül őket, akik megkötötték a maguk sunyi (általuk elkerülhetetlennek hazudott) kompromisszumát. Eldobták a gerincüket, ezért nincs tartásuk, s még képességük sem arra, hogy felismerjék: ennek a népnek a legkiválóbbjai állnak szemben védtelenül, fegyvertelenül egy zsarnokkal, aki meg akarja törni a gerincüket, s ők nem hagyják. Eközben nem számíthatnak arra, hogy kiáll értük az ország, megvédi őket a hazájuk.
Tisztelet a kivételnek, de ők nagyon kevesen vannak. A többség még saját gyerekeit sem képes megvédeni, mert az SZFE diákjaiban a magyarok gyerekeit tapossa, gyalázza, mocskolja és akarja tönkretenni egy pszichopata, aki Felcsúton elhatározta, hogy kisajátítja magának az országot, amihez nincs joga. S nem védi meg az ártatlanokat a többség vele szemben. Tétlenül és közömbösen nézi sokmillió ember, hogy Szarka ezredes mikor rohamozza meg az épületet. Ezúttal nem katonákkal és rendőrökkel, mert ahhoz gyáva ez a rendszer, hanem majd az „üzemeltetők” őrző-védőivel.
A járványra hivatkozva, miközben az SZFE épületét leszámítva ez a korcs rezsim nagy ívben tesz a járványra, s arra is, hogy ki hal bele. De az SZFE épületét és a kollégiumot a járvány miatt ki kell ürítenie ennek a puska nélküli katonának, bármilyen eszközzel. Előbb-utóbb Szarka megrohamozza az SZFE épületét. Így vagy úgy, de erőszakkal kiteszik majd a diákokat, eltapossák az önvédelmi egyetemfoglalásukat, s leköpik ezt a népet, a nemzetet, a saját hősiesnek mondott múltjával együtt, a magyar szabadságért évszázodokon át meghalt hősök múltjával együtt.
A magyarok ezt hagyják. Hiába vannak néhányan a diákok mellett, az utókor megállapítása az lesz, hogy ilyen gyenge, mihaszna nemzedéke, amely ezt tétlenül nézi, még nem volt ennek a szebb napokat látott országnak. Szégyen, hogy ennek a Szarka nevű embernek és a főnökének senki nem állja útját, és nem védi meg ezeket a diákokat, akik erkölcsileg magasan felettük állnak. Pedig ha tízezrek melléjük állnának, Orbán meghátrálna. Ezek a gyerekek olyan ügyet és úgy védenek, hogy azt nem taposhatja a földbe, ha melléjük állna legalább Budapest polgársága. De nem számíthatnak erre.
Nem kivételek azok sem, akik úgy gondolják, hogy ők nem tartoznak azok közé, akik ezt hagyják, de valójában mégsem csinálnak semmit. Amikor azt a mondatot kiejtik a szájukon, hogy „mit tehetnék?”, akkor az olyan, mint Péter apostol esete a harmadik kakasszóval, amikor szembesült azzal, hogy elárult mindent, amiről azt gondolta, hogy az életét is adná érte. Péter legalább szégyellte magát és keservesen sírt, amikor felharsant a harmadik kakasszó. A magyarok meg sem tudják számlálni, mennyit kukorékolt már nekik a kakas, és mindig elengedték a fülük mellett.
