A botrányos parlamenti népjóléti bizottsági meghallgatáson, ahol még kérdezni sem lehettt rendesen, normális válaszra pedig senki nem számíthatott, Müller Cecílis tisztifőorvos azt is mondta, hogy szelídül a vírus. Ezt honnan tudja? Nem tesztelnek eleget, azt sem tudják, hány fertőzött van, és azt sem tudják, hogy hány ember halt meg a vírus következtében. De Orbán kijelölte a dátumot, amikor a vírusnak meg kell állnia, mert ő május 3-án elkezdi kinyitni az országot, és elkezdik feloldani a korlátozásokat. Ebben a helyzetben válik világossá, hogy az országos tistzifőorvos kiképvisel: a szakmát, az ország népét, vagy a diktátor csicskása.
Nem voltak illúzióink eddig sem, hogy mi a helyez válasz. De amikor mindenki Cecíliája, ez a nem túl okos, de semmiképpen nem tisztességes középszerű vidéki nénike előadja, hogy a vírus szelídül, mintha a vírussal ezt megbeszélte volna, mindössze azért, mert a diktátor eldöntötte a járvány végét (hozzáigazítva a német autógyárak újraindításának időpontjához), nem lehetnek kétségeink, hogy Müller Cecília milyen szerepet tölt be. A vírusról sem ő, sem a gazdái nem tudnak semmit, csak annyit értettek meg, hogy ha az idős és beteg emberek meghalnak, az nem olyan nagy baj, és ha nem tesztelnek, akkor soha nem fog kiderülni, hogy valójában mi történik Magyarországon. Csak azt tudják, hogy a német gazdaság nem bírja elviselni a további veszteségeket, ha nem indulnak újra az autógyárak.
Müller Cecíliának azt kellett volna mondania, hogy a vírusról nem tudunk semmit, és mindent meg is teszünk érte, hogy senki ne tudjon semmit. Aki erős, az úgyis túléli, a férgese pedig hadd hulljon. Viszont a túlélőknek szüksége van a német autógyárak adójára, ezért újraindítjuk az országot, sorsára bízva a lakosságot. Ha már elég sokan elkapták, a többi a nyájimmunitás megoldja. Addig is igyekszünk azt a hamis látszatot megteremteni, mintha bármit is tennénk. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel úgyis idős és beteg emberekről van szó, akik a vírus nélkül is meghalnak egy idő után, még a pénzt is sajnálják arra költeni, hogy néhány évvel meghosszabbítsák az életüket. Színjáték zajlik, amelyben rendőrnek látszó tárgyak és egy hazug tisztifőorvos szórja az emberek szemébe a homokot.
Mindebbe a színjátékba egyetlen szakma képviselőit felejtették el beavatni: az orvosokat, nővéreket és egészségügyi dolgozókat. Miközbena nyilvánosságban egy gyenge bohózat és propaganda zajlik, addig a kórházakban valódi betegek életéért küzdenek valódi orvosok, a minimális felszerelés hiányában, a nyakukra ültetett kórházparancsnokok figyelő tekintete mellett, nehogy elmondják bárkinek a valóságot. Ők pontosan úgy viselkednek, ahogy egy járvány esetén kell, magukra hagyva, életüket kozkáztatva életeket menteniük, amit egyébként a kormányuk nem vár el tőlük. De ők nem tudnak úgy gyógyítani, ahogyan ezek a bűnözők országot vezetnek. Emberek sorsa, élete van a kezükben, és a pillantásukkal a segítségüket kérik, a bizalmukat fejezik ki.
Ennek a Cecíliának és a gazdáinak csak egyetlen kérdést kellene feltenni, nem mintha bármire is válaszolnának: ha szelídül a vírus, akkor a miért nem viszik vissza a kiürített 36 ezer ágyra a halálra ítélt krónikus betegeket, akiket hazaküldve a Taigetoszra helyeztek? Nagyon egyszerű a válasz: azért, mert ők halálra ítéltek. Szerencséjük, hogy az ítéletet nem a kórházakba parancsolt katonák hajtják végre, hanem a betegség. Ezért a betegségre lehet fogni mindent. Nem derül ki a gyilkos személye.
