Az oktatásügyet elkezdi a Belügyminisztérium saját képére és hasonlatosságára formálni, az iskolák igazi belügyi intézményekké válnak. A Népszava szerezte meg a tanároknak tervezett új „teljesítményértékelési rendszer” koncepcióját, amely megszünteti az iskolák humán jellegét, a diákok statisztikai adatokká válnak, a tanárok részben egy munkaverseny résztvevői lesznek, ahol termelési feladatokat látnak el, részben egy erőszakszervezet fegyelmezett katonáiként állami feladatokat teljesítenek, a dolgozó népet (értsd: a regnáló hatalmat, a diktatúrát) szolgálják.
A tervezet pontosan olyan, amilyen tervezetet egy kockafejű belügyes készítene, ha megbíznák azzal, hogy tegyen rendet az iskolákban és tegye hatékonnyá az iskolákat. A koncepcióból kizárólag az a szemlélet hiányzik, hogy az iskolában nem munkadarabok készülnek, hanem élő, érző, gondolkodó, emberi személyiségeket nevelnek és oktatnak. Az iskola hatékonyságát, minőségét a kikerülő diákok emberi minősége mutatja meg, amit egy belügyes képtelen megmérni, felfogni, értelmezni, a tervezett „teljesítményértékelési rendszer” is ezt mutatja. Nem érti, hogy emberekről van szó.
A tervezet egyik csapásiránya a külső, számokban mérhető teljesítmény elérésére irányul, a másik fő irány pedig a rendszer ideológiai szolgálata és kiszolgálása. A belügy iskolájába diákokra nincs szükség, mert a termelés és a teljesítmény olyan tevékenységre készteti őket, amelyekhez tanulókra nincs szükség. Legfeljebb olyan gépekre, akiket a tanárok beidomítanak, hogy a teljesítményük megfelelő legyen az értékelési rendszerben. A diák nem alanya, hanem tárgya az iskolában zajló tevékenységnek, amely nem oktatás és nevelés, hanem tanári teljesítmény és hatékonyságnövelés.
A diák feladata, hogy engedelmes legyen, és tanárát segítse a teljesítményértékelési rendszerben meghatározott feladatok teljesítésében, ahogy a tanárt is ez köti le, nem a gyerek, akivel foglalkozni kellene. Különben a gyenge pontszámai miatt megvonják a bérének egy részét és elveszítheti az állását. Nem „jó tanárnak”, hanem jó belügyi teljesítőnek kell lennie. Nem a gyereknevelés és tanítás a fő feladata, nem a személyiségekkel való figyelmes foglalkozás, hanem a belügyi szempontrendszernek való megfelelés. A diákok mindezt az igyekezetet kvázi „kívülről” nézik magukra maradva.
A teljesítmény ellenőrzése hamisítatlan belügyi módszerekre épít: a minisztérium által megadott szempontokon kívül a tanároknak és az igazgatóknak kell személyes teljesítménycélokat kijelölni, majd az év végén ezekkel elszámolni a kritika és önkritika egyensúlyban tartásával. Ennek alapján minősítik őket, ez az előrejutás, a szakmai felemelkedés, és a megfelelő fizetés elérésének az útja. A kettővel ezelőtti átkosban az úttörőknek és a munkásőröknek, esetleg a párttagoknak kellett ilyen célokat maguk elé tűzni, és azoknak megfelelni. Mindezt pedig a „belső ellenőrzés” minősíti.
Ez azt jelenti, hogy nem objektív mércéket alkalmaznak, hanem arra késztetik az iskolákat, hogy belül építsenek ki egy megfigyelő- és besúgórendszert, amely jelenti az igazgatónak vagy a speciális felelősnek, ki mennyire felel meg a teljesítményértékelési rendszer követelményeinek. Például annak, hogy a tanár a „nevelést-oktatást tekintse közszolgálatnak, melynek célja a magyar nemzet fejlődése, gyarapodása”. Jönnek a fülbesúgások, a névtelen levelek, hogy XY történelemtanár nem tekinti közszolgálatnak a nevelést-oktatást, nem célja a nemzet fejlődése és gyarapodása.
Mindezt a régi jó hagyományok szerint azzal tudja a Belügyminisztérium serkenteni, hogy a tanárokat ellenérdekeltté teszi, versenyezteti, riválisokká és konkurensekké válnak, mert aki az átlag felett teljesít, pluszpénzt kap, aki pedig alulteljesít, annak csökkentik a fizetését. A tanárok érdeke az lesz, hogy egymást fúrják, feljelentsék, mószerolják és akadályozzák, ha nem akarják, hogy az ő pénzük legyen kevesebb. A belügyben pedig dörzsölik a kezüket az elvtársak, milyen jól megszervezték az iskolák megfigyelését, rendjét és belső kontrollját. Méghogy sztrájkjog…
Ha egy ilyen rendszer egyszer beindul, akkor nincs megállás. A tanárok a hozzájuk közelálló diákokat beszervezhetik saját besúgóiknak, hogy azok „jelentsenek” nekik más tanárokról. Anélkül, hogy formálisan létrehoznák a III/III-as Csoportfőnökséget, egy többlépcsős ügynök- és besúgórendszert hoznak létre, amely magától működik. Mindent a fortélyos félelem igazgat. Senki nem tudja, kiben bízhat meg, kinek mit mondhat, mit csinálhat. Sem az osztályteremben, sem azon kívül. A gyerekek nem az életre készülnek, tanulnak, hanem szem lesz mindenki a láncban.
Csak gratulálni tudunk az oktatásügy rendbetételéhez. Sikerül megoldani a problémát, a „rosszul teljesítő” tanárok előbb-utóbb kikerülnek a rendszerből. A „jól teljesítők” viszont előre jutnak a ranglétrán, fizetésemelést kapnak. Rend lesz itt, kérem. Eddig csak az egyetemista korúak kezdtek el menekülni, mert nem akartak a nemzetszolgálat és a közszolgálat alanyai lenni, hanem arra vágytak, hogy normális emberek között, szabad és értelmes emberként élhessenek.
A belügyes magyar oktatásügyben a szülők elkezdhetnek gondolkozni, hogy már általános iskolába valami szabad nyugati iskolába járassák a gyereket, hogy 15 évesen ne az legyen minden álma, hogy rendőr ruhában vagy civilben figyelje meg a NER ellenségeit: úgy, mint tanárok, könyvtárosok, értelmiségiek, akiknek „nem célja a magyar nemzet fejlődése, gyarapodása”. Ehhez képest a Kádár-rendszer egy ultraliberális, szabad, felvilágosult rendszer volt, maga a humanizmus. Legalább a BM régi kommunistái emlékezhetnének arra.
