Benjamin Netanjahu nemzeti érdekre hivatkozva kegyelmet kért az izraeli államfőtől. Ha ez megtörténik, Izraelben is vége a jogállamnak, ahogyan Amerikában is vége lett, miután Trump ellen minden vádat ejtettek csak azért, mert elnök lett.
A jogállam lényege a törvényuralom, ami azt jelenti, hogy senki nem állhat a törvények felett. Ennél nagyobb nemzeti érdek nincs. A nemzet érdeke a törvényuralom, a jogállam. Nincs pótolhatatlan ember, azt csak diktátorok képzelik magukról.
Olyan alapelvekre kell hivatkoznunk, mint Lon L. Fuller kritériumai, amelyek a Rule of Law három feltételének tartja, hogy a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, a hatalom gyakorlója sem áll a törvény felett, a jogbiztonság fontosabb, mint a politikai cél.
Eddig Izrael volt az egyetlen működő jogállam és demokrácia a Közel-Keleten. Netanjahu illiberális törekvései éppen ezt ásták alá. Ha még a törvények alól is felmentik, Izraelnek a demokratikus jellege megkérdőjeleződik. Még akkor is, ha az elnök adhat kegyelmet.
Akiket nem előítéletek vezetnek, hanem őszintén kíváncsiak arra, hova vezetnek az efféle eljárások, azoknak ajánljuk Max Weber modern államról szóló téziseit, amelyek a hatalom személytelen jellegét hangsúlyozzák, a személyi kultusz a modern állam vége.
Vagy fordítva, Carl Schmitt, a náci állam jogtudósa és teoretikusa szerint a „szuverén” az a személy, aki a „kivételről” dönt, aki kivétellé teszi magát és a törvénytől való eltérést. Ez a diktatúra előszobája, amelyet értelemszerűen Carl Schmitt helyeselt. Ez lenne a cél?
Kegyelmet egyébként is elítélt bűnözők kaphatnak. A kegyelem az ítélet eltörléséről szól. Az eljárás megszüntetése nem kegyelem, hanem törvénytelenség, kivételezés, éppen a törvényuralom vége: nem mindenkire érvényes a törvény, valaki a törvények felett áll.
A törvény előtti egyenlőség (Equality Before the Law) a modern alkotmányjog sarokköve, melyet Izrael alaptörvényei is tartalmaznak. A kegyelem előzetes megadása alaptörvénybe ütköző preferenciális elbánás lenne. Ez az alkotmányosság vége.
Arra hivatkozni, hogy Trump kért kegyelmet Netanjahu-nak, a legteljesebb mértékben bornírt és abszurd, mert Trumpnak semmi köze nincs az izraeli igazságszolgáltatáshoz, mert egyelőre még nem világdiktátor, s ő maga is törvények felettivé tette magát.
Brazília példás módon járt el, amikor visszautasította, hogy Trump beleszóljon a brazil igazságszolgáltatásba, amely Bolsonarót ugyanazért az államellenes bűncselekményért ítélte el, amiért Trumpot is el kellett volna ítélni. Izraelnek ugyanezt kellene tennie.
Az sem véletlen, hogy a világ illiberális, szélsőjobboldali és fasiszta vezetőivel szemben a köztörvényes vádak mindennaposak, csalók, tolvajok, hazugok, törvénytaposók, Putyintól Orbánon át Trumpig, de ezek közé tartozik Netanjahu is, ami Izrael tragédiája és szégyene.
Rossz jel, hogy Herzog államfő nem utasította el azonnal Netanjahu kérelmét, legalább arra hivatkozva, hogy előbb szülessen meg az ítélet, és utána lehet kegyelemről beszélni. De az sem szolgálná Izrael nemzeti érdekeit, ha Netanjahuval kivételt tennének, másokkal nem.
Különösen figyelemre méltó Netanjahu hivatkozása: „a tárgyalás folytatása belülről szakít szét minket egy olyan időszakban, amikor Izrael hatalmas kihívásokkal és velük együtt nagy lehetőségekkel szembesül, amelyek egységet kívánnak meg”.
Nos, a kívánt nemzeti egység úgy teremthető meg, ha egy olyan politikus, aki a vádak szerint (és ezek alaposan bizonyítottak) bűncselekményeket követett el, s eljárás indult ellene, visszavonul a közélettől, hogy a személyével ne ossza meg a nemzetet.
Netanjahu hatalomvágya erősebb annál, minthogy a nemzet egysége és a nemzet érdeke miatt visszavonuljon, mert saját érdekeit a nemzet érdeke elé helyezi. Ehelyett azt kéri, mentsék fel a vádak alól, emeljék a törvények fölé, ha a nemzet egységet akar.
Ettől a nemzeti egység nem áll helyre, ellenkezőleg: akik Izraelben jogállamot akarnak, ahol a miniszterelnök sem áll a törvények fölött, még nagyobb csapásként élnék át azt, hogy Netanjahu mentesül minden alól. Ez csak Netanjahu érdeke, senki másé.
Az ügynek van egy súlyosabb vetülete, amely úgy veti fel a kérdést, hogy Netanjahu a gázai háború irányítása során milyen mértékben vette figyelembe saját büntetőügyeit, amikor mindent megtett azért, hogy a háborút eszkalálja? Vajon hányan haltak meg ezért?
Mekkora szerepe van a büntetőügyeinek abban, hogy halomra gyilkolt gyerekeket, nőket, ártatlan civileket is, ezzel egy táborba kényszerítve Izrael és a zsidóság barátait (akik elítélik az öldöklést), nehézfajsúlyú antiszemitákkal, hogy elválasztani sem könnyű őket?
Az vajon mennyire tekinthető haszonnak, hogy a szélsőjobboldal lett Izrael barátja és védelmezője, amely egész történelme alatt üldözte őket és a zsidó népirtást előkészítette? A barátság alapja az, hogy Netanjahu ugyanolyan, mint ők. Nem a zsidókat szerették meg.
Mennyit használ Izraelnek, hogy a világ fasisztái „szeretik”, a demokraták pedig zavarba kerültek, s kénytelenek kétségeiket megfogalmazni? Mennyire jó az, ha valaki Izraelt akarja védeni, félnie kell attól, hogy ne kerüljön az anticionista szélsőjobboldal gyanújába?
Mennyire szolgálta Izrael nemzeti érdekeit, hogy soha nem látott mértékben lángolt fel a világban az antiszemitizmus, az Izrael-ellenesség, s mekkora szerepet játszott ebben, hogy Netanjahu nélkülözhetetlenné akarta tenni magát és megakasztani a büntetőeljárásait?
Vajon hányan haltak meg csak azért (mindkét oldalon), hogy Netanjahu ne veszítse el a hatalmát, megússza a büntetőügyeit, és ezt nemzeti érdeknek állíthassa be? Nyilván sok időnek kell eltelnie, amíg az igazság kiderül, s a történészek kikutatják a tényeket.
De Izraelnek az sem érdeke, hogy a történelmi távolságból való rálátás nélkül a világban ez a meggyőződés alakult ki, s nem antiszemiták körében. Mert az antiszemitákat ilyesmi nem érdekli. Nekik nem kell indok. Izrael barátainak igazságérzetét kezdte ki ez az ember.
Ha ezek után még „kegyelmet” is kap, az mindennek a teteje lesz. Nemcsak a világról derül ki (nem először), milyen sötét erők uralják, hanem Izraelről is, miközben innen várná a világ a fényt. Ez osztja meg súlyosan a zsidóságot is, mert ez már az identitást érinti.
Aki nem akarja a történelmi, a kulturális és a szellemi Izraelt elválasztani Netanjahutól, és mindattól, amit ez az ember jelent, kénytelen fejét a homokba dugva fanatikussá válni, aki minden jogos kérdést és kritikát a terroristákra és az antiszemitizmusra ken.
Már ezt a felvetést is. Pedig, ha az ügyet megtisztítjuk az ideológiai sallangoktól, a képlet nagyon egyszerű: egy politikai vezető, aki pótolhatatlannak és a nemzeti egység zálogának hiszi magát, nemzeti érdeknek nevezi, hogy a törvények felett álljon.
Ha nem Izraelről, s ha nem Netanjahuról lenne szó, mit mondanának erre? Ki ez az ember? Carl Schmitt vajon mit mondana róla? És Max Weber?
