Áder János a lehető legközelebbi napra, április 3-ra tűzte ki a választás időpontját. Mivel az időpontot nyilvánvalóan Orbán választotta ki (ez is úgy működik, mint minden diktatúrában), ez azt jelenti, hogy Orbán nem akar hosszú kampányt, minél előbb túl akar lenni a választáson, és jelenlegi helyzetét kedvezően ítéli meg. Nem érzi úgy, hogy hosszabb időre lenne szüksége ahhoz, hogy a neki kedvező eredmény szülessen. Az ellenzék számára ez nem jó hír, mert a rövid idő felkészületlenül érte őket.
Az már biztos, hogy Márki-Zay-t nem lehet leváltani, bármi is történjen. Így is van elég zűrzavar, miután az ellenzéki előválasztást követően az ellenzéki pártok lendülete, önbizalma megtört, mert senki nem tudja, mit kellene csinálni. A Márki-Zay által előadott „one-man show” nem hozott átütő sikert és láthatóan kifújt, a hódmezővásárhelyi polgármesterben ennyi volt, azt kiadta magából. Képtelen a szavazóknak vonzó jövőképet adni, az ellenzéki összefogás pártjait pedig összefogni és a kampányt koordinálni. Nagynak bizonyult a kabát, segítséget pedig nem fogad el.
Márki-Zay Péter 7. frakciós zsarolása (és annak különféle formákban előadott újabb verziói) miatt a belső viták nem zárultak le, nem látni még egy közös programot és az ellenzéki közös listát. Az ellenzéki pártok atomizálódtak, saját képviselőik kampányára koncentrálnak, ami megfelel annak a felállásnak, amit Márki-Zay kért tőlük. Ez azonban így elég gyengének látszik, nem éri el még az előválasztás második fordulója előtti szintet sem. Egy központi agytröszt hiányzik, ezt a szerepet pedig Márki-Zay (és soha nem látott „csapata”) nem képes betölteni.
Ez a hónap valószínűleg elmegy a közös listaállítással és a vitákkal. Jó esetben két hónapja marad az ellenzéknek, hogy önmagáról egységes képet mutasson (beleértve az önjáró miniszterelnök-jelöltet is), és felmutasson valamiféle koherens pozitív jövőképet, és elhitesse az emberekkel, hogy kormányzóképes koalíciót tudnak alkotni, rájuk (és miniszterelnök-jelöltjükre) lehet bízni az ország kormányzását. Ez a hangulat most nem érződik, az előválasztás óta jelentősen visszaesett. Ezt így értékeli a magyarországi független sajtó is.
Ha a hátralevő rövid időben az ellenzék nem változtat gyökeresen az eddigi működési módján, nem találja ki valaki, hogy milyen legyen a közös kampány, és a hátralevő két és fél hónap azzal telik, hogy Márki-Zay Péter szórakoztatja a már jól ismert paneljeivel a közönséget („aki mondja másra, az mondja magára” és „bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”), a vállalhatatlan és félreérthető mondatait kell magyarázni, amivel a balliberális ellenzékből sokakat távol tart, a Fidesztől és a bizonytalanoktól pedig nem hoz senkit, akkor irdatlan nagy zakóra lehet számítani.
Ami azért nagy baj, mert 2010 óta most látszottak a legjobb esélyek. Az ellenzéki pártok összefogtak, az előválasztás első fordulójában kormányzóképes, tettrekész, vízióval rendelkező társaság képét mutatták, amely az előválasztás második fordulója után léket kapott. Félő, hogy abból a szobából, amelyből Márki-Zay Péter vasárnapi másfélórás beszédeit közvetítik, eget rengetően nagy újdonságok már nem fognak kijönni. Itt valakiknek sürgősen fel kellene fogadniuk valami profikat, akik képesek kitalálni valamit és képesek abba Márki-Zay-t is beilleszteni, ha engedi.
Ha nem lesz nagy változás, az ellenzéki oldalon egyetlen pozitív fejlemény lehet, hogy a Kétfarkú Kutyapárt komoly támogatást kap, mert akik elfordulnak Márki-Zay (és a Márki-Zay szindróma) kezelése miatt az ellenzéki összefogástól, az egyetlen komolyan vehető pártként a Kétfarkú Kutyapártra szavaznak. Ez mindent elmond arról, hova sikerült 2022 januárjára ledolgozni a kivételes lehetőséget és reményeket. Köszönet érte Magyar Györgynek és társainak, nem megfeledkezve Karácsony Gergelyről, aki ellovagolt – a csapatait hátrahagyva – a hadszíntérről.
Akik abban bíznak, hogy profizmus nélkül Márki-Zay Péter ösztönös és nyers megnyilvánulásai elégségesek lehetnek a győzelemhez, nagy valószínűséggel tévednek. Legalábbis ez érződik a levert hangulaton és az előválasztás után bekövetkezett, soha nem látott mértékű megosztottságon. Az ellenzék hívei abban reménykednek, hogy ha a független sajtó nem írja meg a kifogásait, akkor az ellenzék nyerhet, azonban a független és szabad sajtó kikapcsolása öngyilkosság. Az ellenzéki sajtó dolga nem az, hogy elhallgasson, hanem az, hogy előre szóljon, mit kell megváltoztatni.
Ez azonban nem működik akkor, ha a miniszterelnök-jelölt nem hajlandó semmit figyelembe venni, meg van győződve önmaga és kampánya tökéletes voltáról, minden visszajelzést, ami segítené, Orbán propagandagépetezetének és az álellenzéki árulóknak tulajdonít, s nem korrigál semmit. Ezt még egy amerikai elnök sem teheti meg, mert aki ezt visszautasítja, az nem lesz amerikai elnök, de még magyar miniszterelnök sem.
Az ellenzéki szavazóknak nem a független sajtó elnémítására, hanem a jelölt befolyásolására kellene energiát fordítaniuk, hogy változtasson azon, amin kell, és ne legyen akadálya a győzelemnek. Jelen felállás esetén csak akkor lehet reménykedni ellenzéki sikerben, ha valami váratlan dolog történik, és az emberek mindenáron meg akarnak szabadulni Orbántól. Ellenkező esetben még arra is kell forgatókönyvet készítenie, hogy ne nyerje nagyon túl magát, hogy az eredmény ne hasonlítson a türk diktátorok választási eredményeire.
