„Gyurcsány gatyájában szórakozásból senki nem turkál” – ezzel a gúnyos címmel jelent meg a 444 hasábjain múlt héten egy publicisztika, amely a Gyurcsány Ferenc lemondásának története című cikk körül kialakult vitára reagált élesen. A Direkt36 írása ugyanis – politikai oldaltól függetlenül – komoly ellenérzéseket váltott ki: számos politikus, véleményvezér és újságíró háborodott fel azon, hogy a cikk túl messzire ment, mert megsértette a magánélet szentségét.
Bár a tényfeltárás körül pro és kontra is elhangzottak legitim érvek, az kétségtelen: ha egy politikus közszereplőként olyan viszonyt folytat, amelynek politikai következményei vannak, azt nem bulvárként, hanem politikai tényként kell kezelni. Maga a publicisztika is ezt hangsúlyozza: harciasan áll ki az újságírás alapvető szabályai és a Direkt36 tényfeltáró munkája mellett, kiemelve, hogy az újságírók éppen akkor vétettek volna szakmájuk és a „józan ész” ellen, ha elhallgatták volna azokat az információkat, amelyek Gyurcsány eltűnésének okaira adtak választ.
A 444-en megjelent írás azonban nem önmagában a konkrét ügy miatt figyelemre méltó, hanem azért, mert egy nagyobb problémára világít rá. Az utóbbi években ugyanis a 444, a Telex, a Magyar Hang – és más ellenzéki médiumok – egyre szelektívebben alkalmazzák az „újságírás elemi szabályait”. A kegyelmi botrány óta különösen szembetűnő ez a kettős mérce, melynek következménye, hogy Magyar Péter szinte védett szereplővé lépett elő a nyilvánosságban.
A 444 publicisztikája éppen ezért arcpíritó: ha Gyurcsány Ferenc magánélete kerül terítékre, a „sajtóetika” zászlaja alatt legitim a feltárás. Amikor azonban Magyar Péter vagy a Tisza Párt pénzügyeit, kapcsolati hálóját, belső konfliktusait kellett volna hasonló alapossággal vizsgálni – amelyek kétségkívül közérdekű információk –, a kritikus újságírás élharcosai szűkszavúak, elnézőek voltak, vagy hallgattak. Pedig éppen ez az a pont, ahol a sajtó könnyen elveszítheti hitelességét, és fokozatosan a politikai propaganda irányába sodródhat.
Természetesen nincs abszolút objektivitás: minden szerkesztési döntés, témaválasztás vagy címadás magában hordoz némi szubjektivitást. A kérdés inkább az, mennyire látszik a törekvés a korrektségre és a szakmai integritásra. A sajtó feladata nem az, hogy politikai szimpátia alapján adagolja az információkat, hanem hogy a közönséget ellássa azokkal a tényekkel, amelyek alapján felelős döntéseket hozhat. Ha egy lap szelektív ténykezeléssel él – vagyis a saját narratívát erősítő elemeket emeli ki, a kényelmetleneket pedig elhallgatja –, az szükségszerűen torz képet alakít ki a valóságról.
Ennek egyik látványos példája Magyar Péter médiamegjelenése. Többször előfordult, hogy róla vagy a Tisza Pártról szóló ügyekről még ellenzéki szereplőknek is a kormánymédiából kellett értesülniük – mert ott legalább leírták a valóság egy részét. Gyakori az is, hogy az ellenzéki sajtó még ellenzéki szereplők kritikáiról sem számol be, ha azok történetesen Magyar Pétert érintik. A tematizálás aránytalansága is feltűnő: egy-egy címlapon akár négy-öt, Magyar Péterrel foglalkozó cikk is kiemelt helyen szerepel – jellemzően olyan hangnemben, amely az ellenzéki közönség elvárásait tükrözi. Így válik a látszólag pártatlan médium is „álfüggetlenné”: miközben deklaráltan független, valójában egyoldalúan viszonyul egy politikai szereplőhöz.
Mindemellett fontos hangsúlyozni: az ellenzéki sajtó munkája önmagában elismerést érdemel. Hosszú évek óta tárja fel a korrupciót, a manipulatív hatalomgyakorlást és a rejtett összefüggéseket – mindazt, ami a NER működéséhez kapcsolódik. Ezek a tényfeltárások nélkülözhetetlenek, hiszen a sajtó – mint negyedik hatalmi ág – alapvető feladata a hatalom ellenőrzése.
Az viszont nehezen magyarázható, hogy Magyar Péterrel vagy a pártjával kapcsolatban az ellenzéki sajtó miért nem néz utána még alapvető kérdéseknek sem. A legszembetűnőbb a pénzügyek elhallgatása: a Tisza Párt megalakulása után néhány hónap alatt százmilliós nagyságrendű rendezvényeket szervezett, ám arról, hogy mindezt milyen forrásokból és konstrukciókkal finanszírozták, alig esett szó. Nem készült feltárás a támogatók kilétéről vagy a pénzügyi háttérről, pedig ez az oknyomozás egyik legalapvetőbb feladata volna. Ugyanilyen feltűnő, hogy míg más politikusok vagyonosodását, családi kapcsolatait vagy múltbeli ügyeit rendszeresen vizsgálják, Magyar Péter pályafutásának hasonló elemzése elmaradt: korábbi NER-es szerepéről és felelősségéről máig nem született átfogó anyag.
Ez a hozzáállás példátlan módon segíti Magyar Péter politikai előretörését és népszerűségének fenntartását. A helyzet iróniája, hogy neki még ez sem elég: a Tisza Párt elnöke rendszeresen támadja kommentekben a magát függetlennek tartó sajtót – azt a sajtót, amely folyamatosan kedvez neki. Ha valami nem tetszik, vagy szerinte rosszul tálalták, azonnal jönnek a sértegetések, a verbális támadások. Más politikus esetében ilyenkor elemzések és vitacikkek születnek a „politikai kultúra hiányáról” vagy a közéleti diskurzus „mélypontjairól”. Magyar Péter hasonló megnyilvánulásairól azonban legfeljebb rövid hírek jelennek meg, kommentár nélkül.
Mindez komoly veszélyeket rejt hosszabb távon. Az újságírók autonómiája sérül, ha rendszeresen egy politikai szereplő narratíváit közvetítik ahelyett, hogy kontrollt gyakorolnának fölötte. A közönség hozzászokik ahhoz, hogy bizonyos szereplők „érinthetetlenek”, Magyar Péter pedig megerősödik abban a hitben, hogy neki mindent szabad, hiszen még azt is lenyelik, ha a „baráti” sajtót támadja. Ez lényegében ugyanazt a logikát teremti újra, amit a NER médiagépezetében látunk – csak éppen ellenzéki oldalon.
Míg Orbán Viktor hidegen számító hatalomtechnikus, aki tudja: „az ellenséget kordában kell tartani, a barátot pedig etetni kell”, addig Magyar Péter láthatóan nem visel el semmiféle autonómiát. Személyiségéből fakadóan konfrontatív, személyeskedő, és totális logika mentén alakítaná át a médiaviszonyokat. Ez egy leendő Tisza-kormány esetén jelentős kockázatot jelentene, hiszen nem racionális hatalomtechnikai számítás, hanem impulzivitás és sértettség irányítaná a sajtóhoz való viszonyát.
Éppen ezért rendkívül problematikus az ellenzéki sajtó hozzáállása Magyar Péterhez. Hamis érvelés az a logika, miszerint „most mindent Orbán megbuktatásának kell alárendelni, és majd utána jobb világ jön”. A történelem számos példát ismer arra, hogy forradalmak vagy rendszerváltások után még keményebb diktatúrák épültek ki. Ha a sajtó ma eltekint a kritikai kontrolltól, pontosan azt a helyzetet készíti elő, amit később a legjobban fog bánni.
A cél ugyanis nem pusztán Orbán Viktor bukása, hanem egy jobb Magyarország megteremtése: tisztább közélet, átláthatóbb kormányzás, demokratikusabb viszonyok. Ha ezt feláldozzák egy rövid távú politikai eredményért – Orbán leváltásáért bármi áron –, az hosszú távon az egész országot rosszabb helyzetbe sodorhatja. A korrekt újságírás nem „kormányellenes” vagy „ellenzékellenes”, hanem a közérdek oldalán áll, és mindenkivel szemben kritikus, aki hatalmat gyakorol vagy hatalmat akar szerezni. Ha ezt a sajtó elmulasztja, önként járul hozzá ahhoz, hogy Orbán bukása után egy újabb autoriter rendszer épüljön ki.
A szerző politikai tanácsadó
