Tisztelt szerkesztő úr,
amióta megjelent elhíresült cikkem, az „Undorodom tőletek” https://index.hu/velemeny/2019/06/14/tgm_tamas_gaspar_miklos_ellenzek/, természetesen mindenféle bírálatok, sőt: méltatások láttak róla napvilágot, amit a téma valószínűleg csakugyan megérdemel. Az ön válasza https://nepszava.us/bartus-laszlo-tgm-is-bojkottot-javasol/ (amelyet szívből köszönök) fontos kérdéseket érint, amelyekre röviden kitérek, mielőtt egyebeket is szóba hoznék.
Ön azt írja, hogy végre én is támogatom a választási bojkottot, amelyet az Amerikai Népszava 2012 óta javasol. Ez nem ilyen egyszerű. Én akkoriban szintén bojkottfölhívást tettem közzé, de a kialakult vitában be kellett látnom, hogy nem voltam eléggé körültekintő. Ugyanis a választások hatékony bojkottjához ugyanazok a föltételek lennének szükségesek, amelyek a szabad választásokhoz is: egységes akarat, szabad – vagy legalább: szabadabb – nyilvánosság, hatékony és jól finanszírozott szervezet, és mindenekelőtt: tisztább erkölcs. Ezek egyike sem áll rendelkezésre.
Mindennek a hiányában bizonyos, hogy a bojkottot az általam és az ön által is bírált ellenzéki pártok egy része megszegné, de ami még rosszabb: a bojkott gondolata a kétségbeesett kívülállók által megfogalmazott „patent” megoldások egyikévé alacsonyodnék le – „alkotmányozó nemzetgyűlés”, „népszavazás”, „milliós aláírásgyűjtés”, „általános sztrájk” stb. – , amelyek közös sajátossága az, hogy egyaránt lehetetlenek, habár önmagukban nem helytelenek, nem immorálisak és más körülmények között alkalmazhatók (lennének).
A bojkott gondolatát a közvélemény szemében az is kompromittálta, hogy már többször (önmagában) indokolt lett volna, de az – ebben – egységes ellenzéki nézet elutasította, s az ellenzéki pártok többször is részt vettek a reménytelen (és tisztátalan) választási küzdelemben, igazolva evvel mind a rendszert, mind az ellene folytatott harc inadekvát és elzüllött módszereit.
Ilyen kilátástalan taktikai vitába nem szeretnék és nem tudok belebocsátkozni azokkal, akikkel – morális és politikai okokból – amúgy se szeretnék együttműködni. (És itt szeretném leszögezni, hogy éles bírálatom természetesen nem vonatkozik az ellenzéki mozgalmakban és médiákban tevékenykedő számtalan tisztességes emberre, aki abban reménykedik, hogy valamiféleképpen kibújhat a végletekig megromlott ellenzéki politika csapdáiból – bár én ezt az irracionális reményt jó szándékú öncsalásnak tartom.)
Mindezért – s még más okokból, amelyekre alább fogok röviden utalni – megmaradok a társadalombírálat és a nagy hagyományú polemikus irodalom álláspontjánál, anélkül, hogy (politikai befolyás híján) konkrét lépéseket indítványozzak, amelyek megtételét a helyzet (ha jól ítélem meg) lehetetlenné teszi.
Mielőtt erre rátérnék, hadd hozzak szóba egy botrányos epizódot ebből a vitából. Az egyik, számomra eddig ismeretlen „hírportál” – az elmondhatatlanul ocsmány gyurcsányista portál, a Nyugati Fény szerint (ezt is most láttam először, s remélem, utoljára) a Hírhugó, Balramagyar, Hírklikk, Pesti Bulvár nevű kamuoldalak az MSZP érdekkörébe tartoznak – velem vitatkozva dr. Mengeléhez hasonlít („Mengele bácsiról” ír: micsoda stílus! micsoda ízlés!). Erre a borzalomra Konok Péter megfelelő választ adott a Facebookon. Csak szeretném leszögezni, hogy ezen a szinten nem folytatok polémiát: ez a bűnözés kategóriájához tartozik. Hogy az Orbán-rezsim első számú publicisztikai meghatalmazottja a múlt héten „hazaárulónak” nevezett, ehhöz képest semmiség. De az ilyesmiket – akkor se, ha udvariasságom önt érezhetően idegesíti, kedves szerkesztő úr – nem fogom gorombaságokkal viszonozni, egyszerűen azért, mert olvasóim jobbat (szebbet) érdemelnek.
De visszatérve fontosabb dolgokhoz: az egyik legfőbb probléma, amellyel kapcsolatban a politikai világnak dűlőre kell jutnia, az a parlamentarizmus általános válsága. Szimptomatikus volt, hogy nemrég Edi Rama albán miniszterelnök (!) azt nyilatkozta, hogy rémülten nézi a brit parlamentet tévén, mert őt a boszniai országgyűlés (!) legrosszabb napjaira emlékezteti. Az albán miniszterelnöknek igaza van. A politikai rendszer válsága nem kelet-európai sajátosság. A legnagyobb nyugat-európai államok (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) súlyos és láthatólag tartós válságban vannak, s lassacskán Németország is a bizonytalanság és instabilitás felé közeledik – hogy a nemzetközi egyensúlyra és a világbékére halálos veszedelmet jelentő Trump-kormányzatot ne is említsem. (A Nyugaton kívüli iszonyatokat, a legnagyobb államok – Kína, India, Oroszország, Brazília, Pakisztán – sodródását a lehető legrosszabb irányba itt nem taglalhatom.)
E tekintetben az orbáni Magyarország kirívó példa, de nem egészen atipikus. A szabadelvű-alkotmányos képviseleti kormányzat (representative government) s a vele járó üzleties és képmutató parlamentarizmus, amelyet műveletlen emberek homályos okokból, ám makacsul „demokráciának” (?) neveznek még mindig, legkésőbb az első világháború óta hanyatlik és züllik.
Ezt nem lehet – még viszonylag civilizált, nyugat-európai verziójában se, amelyre sajnos „a parlamentek anyjának” westminsteri csődje a legsokatmondóbb illusztráció – eszményként állítani a magyar nép elé, mert hazudnánk. Jelenlegi alakjában az erőtlen és zűrzavaros Európai Parlament se „pozitív példa”. A közönség érzékeli persze, hogy a legtöbb mai állam élén méltatlan, bizalomra nem érdemes, korrupt, tudatlan, rosszhiszemű és gyakran ostoba emberek állnak – akik az amúgy rendkívül alacsony társadalmi átlagszintet se ütik meg – , tehát arról is bír némi homályos tudomással, hogy a kiválasztás módszerével is gond lehet.
A magyarországi ellenzék elkorhadása mikroszkopikusan apró eleme ennek az általános válságnak, amelyből nem választások (vagy bojkottok) jelenthetik a kiutat, hanem csupán AZ EGÉSZ RENDSZER alapos reformja, átalakítása. A világszerte megszűnőben lévő, rothadó parlamentarizmus iránti jogos megvetés persze pokoli diktatúrákhoz vezethet – amint vezetett is már korábban – , de újfajta demokratikus kibontakozáshoz is, bár ez utóbbinak csupán eszmei alapjai léteznek, politikai támogatottsága alig.
Ebben a helyzetben – sajnos – a legjobb, legérzékenyebb emberek undorral fordulnak el az orrfacsaró illatú közélettől, amiről tisztelettel szeretnék lebeszélni mindenkit. E pillanatban a kritikai magatartás és a racionális útkeresés ajánlható csak, s a jelenlegi rendszerhez fűzött illúziókkal való kíméletlen (egyelőre gondolati) leszámolás. Azt állítani, hogy válságunkra kész, gyors, könnyű megoldások lennének, roppantul csábító, de véleményem szerint téves és kockázatos.
Még egyszer megköszönöm szerkesztő úrnak érdekes és lényegbevágó válaszát, no meg lapjának vendégszeretetét. Üdvözlet az olvasónak.*
______________________________
*(Utóirat) A magyarországi közállapotokról újabb lesújtó adat, hogy Gyurcsány volt miniszterelnök pártjának, a DK-nak az egyik vezetője, Vágó István képes volt rá, hogy az egyik rivális közszereplő pszichoterápiás kezelésének (ami kitüntetetten bizalmas, magánjellegű információ akkor is, ha már korábban nyilvánosan fölhozták az illető ellen, ami szigorúan elítélendő) a részleteivel járassa le pártjának ezt az ellenfelét és bírálóját. (Ld. erről Jámbor András kitűnő cikkét itt https://merce.hu/2019/06/17/vago-istvan-nem-teljesen-ertette-mi-az-a-pszichoterapia-amikor-puzserrol-irt/.) Az a viszolygás, ami ilyenkor elfogja az embert, csakugyan arra készteti, hogy ne olvasson többé magyar újságot és semmiféle politikai „anyagot”. Gyalázat. Mocsok. És ezt soha nem mentheti, hogy Orbán apparátusa még ennél is súlyosabb dolgokat követ el naponta.
