Megrendülve és mély fájdalommal értesültünk arról, hogy életének 89. esztendejében elhunyt Ungvári Tamás, az Amerikai Népszava volt főmunkatársa. Abban a szerencsés helyzetben lehettünk, hogy Ungvári Tamás épp akkor tanított Kaliforniában, amikor a kiváló emigráns író, Halász Péter mellé állandó szerzőtársat kerestünk. Ungvári Tamás boldogan mondott igent, mert ismerte a lapot, s annak nagy történelmét, az Amerikai Népszavában egykor publikált elődöket, Molnár Ferenctől Márai Sándoron át Faludy Györgyig. Fejtő Ferenccel pedig egyidőben jelenhettek meg nálunk az írásai.
Ungvári Tamás annak is örült, hogy budapesti kortársa szerkeszti éppen a lapot, akivel könnyebben szót ért, mint az amerikai magyarok némelyikével, és ez így is történt: szavakból értettük egymást. Időnkénti nézetkülönbségek ellenére szeretettel dolgoztunk együtt, igazi barátsággal. Ungvári Tamás hetenként öntötte mérhetetlen tudásának tárházából a kultúrtörténeti tárcáit, élvezettel fricskázta meg az élhetetlen gonoszokat, akik rosszindulatukkal keserítették meg náluk jobb emberek életét, különösen, ha ezt kellő elegancia és különösebben értékes életmű nélkül tették. Rovatát Mizantróp címmel írta, ami jól állt neki.
Tamás kifogyhatatlan volt a sztorikból, nemcsak a mű, az alkotó is érdekelte, és legszívesebben beleköltözött volna figurái életébe. Nem egyszer alakította ő maga a sorsukat, hogy még inkább azzá legyenek, akiknek lenniük kell, akikké megnemesedve váltak Ungvári Tamás tolla alatt. Az Amerikai Népszavában írt tárcáiért kapott Aranytollat, a Széchenyi-díj ajánlói között volt az Amerikai Népszava és a lapunkban alkotott életművének nagy része. Ungvári Tamás öt évig írt hetente tárcát az Amerikai Népszavába és összefonódott vele az élete. Két könyvet jelentetett meg az Amerikai Népszavában megjelent cikkeiből.
Nehéz szívvel búcsúzom, mert szinte családi barátság és szeretet kötött össze bennünket, pedig nagyon különböző háttérből érkeztünk, mégis hamar eltaláltunk egymás szívéhez. Megtiszteltetés volt lapunk számára, hogy Magyarország egyik legnagyobb zsenije, egyik legnagyobb tudású kultúrtörténésze, írója dolgozott nekünk. Nekem megtisztelő volt az óhazától elszakadva a világpolgár Ungvári Tamás kedves és őszinte barátsága, atyai szeretete. Sokat óvott, tanított, dicsért és korholt, de mindig nagy szeretettel tette.
A polihisztor széles látókörével értelmezte a világot, szenvedett a gáncsoskodóktól, akiknek csak a ritkán kiejtett szavait ajándékozta: szarok rájuk. De nem volt így, sokat szenvedett tőlük, nehezen viselte a gonosz emberek ármánykodásait, akikről úgy vélte, hogy ha elég tehetségesek lennének a vele szembeni gonoszságukban, általa szerezhetnének nevet maguknak: ez az ember gáncsolta Ungvári Tamást. Ettől híres. Alig várta, hogy hazatérjen Budapestre, és belevesse magát újra a pesti életbe, médiába, munkába. Mint egy tinédzser. De az a Pest már nem az a Pest volt, mint amit évekkel korábban otthagyott.
Tamás hiú ember volt, mint minden művész, mert Ungvári Tamást azzal verte/áldotta meg a sors, hogy nemcsak tudós, tanár, történész, de művész is volt, aki nemcsak szépíróként, de színházi dramaturgként és műfordítóként, színházi emberként is nagyot alkotott. Szerette, ha elismerték, úgy érezte méltó rá. Példaképe Füst Milán volt, és még azt is megírta egyszer az egyik tárcájában, melyik kis utcácskát, közt nevezzék el róla. Ungvári Tamás-köz.
Tamás szerény, rövid kis utcát választott, de szíve mélyén azt remélte, sugárút kapja majd a nevét, legalább akkora sugárút, amelyen egész életében közlekedett, mint az élet nagy császára, aki habzsolta az életet és a sikert. Azt hiszem, nincs Budapesten még akkora sugárút, amilyet megérdemelne és szeretne magának, de mindenképpen Pesten kell méltó emléket állítani neki, aki valamit megőrzött a régi Pest eleganciájából, szellemiségéből és kultúrájából. Nagy érdeme, hogy emberközelbe hozta a tankönyvekbe merevített nagyságokat. Tolla alatt a pletyka is kultúrtörténetté és életté vált.
Tamás haladt a korral, internetszakértő lett, számítógép buherátor, de szívében azokat a régi időket élte, melyekről legszívesebben írt. Lélekben hősei közt élt, halhatatlanul, a kávéházak melegében, intrikusok és kritikusok közt, színésznők és ifjú rajongók hódolatától körülvéve.
Kedves, drága Tamás, köszönjük az együtt töltött éveket, az Amerikai Népszavában megjelent írásaidat, a barátságodat és a szeretetedet. Köszönjük, hogy megajándékoztál kedves személyeddel minket és az olvasókat. Soha nem felejtünk, nyugodj békében, a halhatatlanságban!
Ungvári Tamástól egy lapunkban megjelent írásával búcsúzunk, amelyet alább olvashatnak.
Szeretettel búcsúzunk, Isten áldjon Tamás, soha nem felejtünk!
Bartus László
Ungvári Tamás
Osztálytársak
Középiskolába, a Barcsay jártak együtt. Bálint Lajos, a Thália Társaság, Magyarország színi templomának megújítója s ebben társa Bánóczi Lászlónak, Lukács Györgynek és Benedek Marcellnek, valamint Czóbel Ernő, szabadkőműves, szociáldemokrata, marxista, későbbi emigráns.
A Barcsay egyike volt ama világi gimnáziumoknak, melyek vetekedhettek az olyan nagyhírű oktatási intézményekkel, mint a piaristák. Hajdanán magas képzettségű, tekintélyes tanárok művelték az ifjúságot, így Bálintot és Czóbelt. Az önképzőkör elnöke Sebestyén Károly volt, drámakritikus, később egyetemi tanár, a történelemtanár a későbbi akadémikus Angyal Dávid.
A Barcsay igazából egyetem volt középiskolai álruhában. Czóbel és Bálint évfolyamaiban feltűnt Hóman Bálint, a Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója, vagy Darányi Kálmán, miniszterelnök a harmincas években.
A Teréz körúti Czóbel-ház szívesen fogadta az osztálytársakat. Czóbel Béla, Ernő testvére festőnek készült, mellettük a lakásban három nővér cseperedett ott, s az egyiket, Irént a legszegényebb osztálytárs, Schwarz Józsi vette el. Czóbel Irén magyar-német szakos tanárnak iratkozott be – középiskoláit a Barcsay délutáni leánytagozatán végezte el – s hozzáment az ugyancsak idegen nyelveket tanuló Józsihoz, a fivére, Ernő kebelbarátjához.
Mindez a húszadik század elején történt. Czóbel, Bálint Lajos és a sógor, a Józsi megjárták Párizst és Berlint, szorgalmasan dolgoztak doktori disszertációjukon. Czóbel a régi krónikást, Heltai Gáspárt dolgozta fel, a sógora Arany János politikai nézeteivel foglalkozott a nagy Arany kutató Riedl Frigyes egyetemi tanár irányítása alatt.
A doktoranduszok belevetették magukat a politikai életbe. Eljártak a Társadalomtudományi Társaság üléseire, megismerték és alkalmanként lefordították a német szociáldemokraták vitairatait, foglalkoztak a dán szövetkezetekkel, a munkásbiztosítással, írtak Diner-Dénes A Munka Szemléje című folyóiratába, a Szocializmusba, a szociáldemokraták elméleti havilapjába.
A sógor felvette a Pogány nevet, de legtöbbször névtelen vezércikkeket rótt napszámba, a Népszavába s drámaírói terveket melengetett.
Czóbel és Pogány együtt vonult be az első világháborúban. A sorozáson nem fogadták el az érettségijüket, közönséges önkéntesként szolgáltak. A nyughatatlan Pogány azonban a főhadiszállásról írt haza cikkeket, élesen bírálta a hadsereg vezetését ellátó Konrad von Hötzendorfot.
A cikke sohasem érkezett meg a tábori postával. A cenzúra fogta el, s a két jóbarátot átirányították az orosz frontra. Pogányt karlövés, Czóbelt tüdőlövés terítette le, ám mindketten felgyógyultak. Pogány haditudósítóként folytatta a háborút, majd az őszi rózsás forradalomban vállalt szerepet s feltehetően ő szabadította ki a börtönből a hatalmat Károlyi Mihálytól átvevő Kun Bélát.
Pogány József a katonatanács vezetőjeként váltotta le Bartha Albert hadügyminisztert. A Vörös Hadsereg szervezésébe kezdett, a komiszárok rendszerét óhajtotta bevezetni. Nem kell mondanunk, hogy helyettesévé Czóbel Ernőt nevezte ki, de hadiügyekben mozgott Kéri Pál, Landler Jenő, a kövérkés ügyvéd. Fényes László újságíró, a Tisza gyilkossági per elsőszámú vádlottja, a nemzetőrség parancsnoka volt. 1919. június 18.-án a Ludovikáról indult el az úgynevezett ellenforradalom: ezt akkor leverték. Az elfogott tisztek és tisztjelölteknek Sinkó Ervin író javaslatára Tolsztoj pacifista írásaiból olvastak fel.
A háborút kirobbantó miniszterelnököt már korábban megölték. Gyilkosságával sokakat gyanúsítottak meg, többek között Pogány Józsefet, aki állítólag a Hermina úti Róhaim villa, Tisza lakosztálya előtt kint várt, amíg a katonák végeznek Tiszával.
Előtte a lapok nyíltan uszítottak Tisza ellen. Károlyi Mihály nem tudta megbocsájtani, hogy amikor félig vak Tiszát párbajra provokálta, az kardjával meg sem karcolta, ellenben a lapjával jól elverte.
A lapokban az alábbi hirdetést tették közzé: „Tisza, minél előbb tárgyalja le a választójogi javaslatot, mert kénytelenek leszünk Önt és becses családját kiirtani. – Vacuum Cleaner poloskairtó vállalat.”
A ludovikás ellenforradalom napján Lukács György népbiztos-helyettes megnyitotta a társadalmi tulajdonba vett képek kiállítását. Néhány Czóbel Béla képet azonban Lukács György húga, Popperné Lukács Mici kicsempészett Londonba. Czóbel Béla Párizsban illetve Hollandiában vészelte át a háborút.
Azt a háborút, amit Magyarország nyilvánvalóan elvesztett, s amelyet az antant minden erővel büntetni akart. A frontról hazatérő katonák, az élelmiszerhiány, a bizonytalan diplomácia helyzet tág utat nyitott az anarchiának. Erdős Renée költőnő ódát írt Károly Mihály belgrádi fegyverszüneti tárgyalásaira. Felsorakoztak Károlyi gróf miniszterei, civil ruhában a magas rangú katona előtt. Munkás-sapkák, térdnél végződő nadrágok. Franchet d’Esperay tábornok végigmérte a csapatot, és megkérdezte: – Maguk mind zsidók?
Az őszirózsás forradalom és a kommün ideje összeolvadt. Szamuely Tibor megszervezte a Lenin-fiúkat, a rendfenntartó szabad-csapatot. Szamuely repülőgépen indult Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel. Ez éppen a dolgozók ünnepén, május elsején sikerült. Olyan közel került Szamuely Tibor a nagy vezetőhöz, Leninhez, hogy az arcán észrevehetett két szemölcsöt. Magyarországra pedig azzal az üzenettel érkezett vissza, hogy a bőrkabátos rendvédelmieket, az ő fiait a nagy forradalmár örökbe fogadta, így lettek Lenin-fiúk.
A Lenin-fiúkat az elsők között végezte ki az ellenforradalom. A Népszava 1920. január 29. számában jegyeket árultak a kivégzésre. Telt ház volt.
1919 derekán Szamuely és Pogány átkerült a Közoktatásügy Népbiztossághoz, Czóbel Ernő bécsi nagykövet lett. A Városháza nagytermében írókonferenciát rendeztek. Az egyik felszólaló azt javasolta, hogy zöld gallyakkal borítsák be egész Budapestet.
Az ellenforradalom persze szervezkedett. Gömbös Gyula ott ült Tormay Cécilenél, akit Pogány a letartóztatottak listájára vett. Tormay bokrok fedezékéből látta Pogány Józsefet egy elkobzott autóban. „Bőrkabátjában olyan volt a sofőr, mint egy fóka. Portól lisztesen hajlott előre, sietősen igazgatta, a kormánykereket. Kívüle még három utasa volt az autónak. A főhelyen kövér, magas vállú, rövidnyakú, melles zsidó ült, kényelmetlen, önmagába süppedt, puha tartással. Lapos szovjet sapkája alól zsíros, fekete haj göndörödött le kövér nyakára. Beretvált arca kabarészínészekre emlékeztetett. A gép indult. A por elfedte. Névtelen undor futott át rajtam. Miért vetődött ide ez a kép? Hol láttam ezt az arcot? Honnan? Összerázkódtam. Mintha egy puha, nyálkás varangy tükrözte volna bele a képét egy tiszta erdei tó vizébe. Elmúlt. A kert összecsapódott a kép felett és az orgonák virágzása eltörölte a nyomát. Este megtudtam, hogy az az ember a fejedelmi autóban, kíséretével, Pogány József volt. Keserű, gúnyos érzés fogott el. Halálra ítéltek, köröztetnek, szétküldték a hajtóvadászatra kopóikat. Pedig mindenütt, amerre ők járnak, ugyanaz a vádtól égő nagy magyar tekintet, ugyanaz a gyűlölettől forró átok száll utánuk.”
Tormay Cécile dramatizálta a helyzetet. Nagyon is jól tudhatta, ki volt Pogány, arcmását is láthatta, sőt amikor visszaemlékezéseit írta, körbejárt a karikatúra Pogány Józsefről, mint Napóleonról.
A csakugyan nagyra vágyó Pogány József a diktatúra ideje alatt a Nemzeti Színházban játszatta el korábban írott darabját Napóleonról, méghozzá Ódry Árpáddal a főszerepben. Nem volt ízléses. A Nyugat című folyóiratban Fenyő Miksa mészárolta le a darabot. A népbiztost egészen egyszerűen tehetségtelenek nevezte. „Pogány József teljesen egyéniség nélkül való, unalmas író, s darabja felületes történelmi ismereteknek egy érdektelen egyéniségen keresztül megtört visszfénye.”
Pogány József egy hónap múltán betiltotta a Nyugatot.
Ennek a Nyugatnak volt egyik feltörekvő büszkesége Lányi Sarolta, a költőnő, Czóbel Ernő felesége. Lányi Sarolta önként követte urát a szovjet emigrációba, s onnan küldte haza panaszos verseit a Nyugatnak. Az egyik szerkesztő, Fenyő Miksa ragaszkodott a költemények megjelentetéséhez.
Pogányra nagy feladat várt a Tanácsköztársaság bukása után. Neve rajta volt az Ausztriában menedéket kapott kommunisták listáján, ellentétben Szamuely Tiboréval, aki menekülése közben öngyilkos lett. Pogány és Czóbel együtt kapott Bécsben hamis nevet és útlevelet, így jutottak ki Moszkvába. Czóbel a tudományos munkába vetette magát a Marx-Engels intézetben, míg Pogányt 1922-ben az Egyesült Államokba küldte a Komintern. Az amerikai kommunista pártnak külön magyar szekciója volt, s abban tört ki viszály a Kun követők és a Landleristák között.
Pogány gyorsan megtanult angolul, majd John Pepper néven számos brosúrát és munkásmozgalmi magyarázatot közölt. Bridgman, Michiganben már ő irányította azt a nagy-gyűlést, amelyet a rendőrség oszlatott fel. Pogány-Pepper ekkor is megmenekült. Érvei szerint a kommunistáknak ki kell szabadulnia az illegalitásból és jó lenne egy legális munkáspártban vezető szerephez jutni.
Az amerikai kommunista pártban is lábra kelt a frakciózás. William Z. Foster amerikai kommunista vezető elérte, hogy Peppert visszarendeljék Moszkvába. 1925 végén PepperüPogány már a Kominternben működött, a végrehajtó bizottság tagja lett. Sztálin szövetségese volt Zinovjev, a Komintern vezetőjének elmozdításában.
A harmincas évek elejére lezárult a „Pepper-ügy”. Hivatalos levélben értesítette az amerikai kommunistákat Sztálin, hogy Peppert fegyelmi úton távolítják el a Kominternből. Pepper-Pogánynak azonban állítólagos szerepe volt néhány amerikai kém beszervezésében. A zuhanástól ez sem mentette meg. Utolsó beosztása az Élelmiszeripari minisztérium szóvivősége volt. John Vilhelmovics Pepper-Pogányt 1937. július 27.-án tartóztatták le. Vallatták, megkínozták, majd 1938. február 8.-án kivégezték.
Czóbel Ernő ekkor már börtönben ült, kilenc esztendőt töltött Szibériában. Szabadulása után tért haza a második világháború után Magyarországra. Könyvkiadói szerkesztő lett, osztálytársait, így John Pepper-Pogányt, a sógorát ritkán említette. Lányi Sarolta az Irodalmi újság szerkesztője lett, halkszavú, csendes asszonnyá érett.
Bálint Lulu bácsi matuzsálemi kort ért meg, nyolcvannyolc évesen távozott a földi létből. Esténként a Fészek klubba tért be, emlékeiről mesélt, a Nemzeti Színházról, a főrendező Hevesi Sándorról. Sohasem hozta szóba osztálytársait, Pogány Józsefet és Czóbel Ernőt.
