A saját lábán álló és 34 éves korára önerőből százmilliárdos Orbán Ráhel a NER-nyalonc Blikknek azt állította, hogy „olyan családban nőttem fel, ahol mindig is fontosnak tartottuk az adományozást”. A bejelentés sokkolhatta a magyar közvéleményt, mert az Orbán-család nem az adásról és az adományozásról, sokkal inkább a lopásról híres.
Orbán Ráhel azzal támasztotta ezt alá, hogy „két segélyszervezettel együtt nőttem fel. A Gyermekmentő Szolgálatnak, amely az egyéves születésnapomon alakult, már kicsiként segítettem, az Ökumenikus Segélyszervezetnek pedig, ahol édesanyám már régóta dolgozik, lassan két évtizede vagyok önkéntese”.
Orbán Ráhel megfeledkezett egy harmadik segélyszervezetről, amelynek vezetője volt az, aki megkeresztelte. Iványi Gábor segélyszervezete nem az egyéves születésnapján alakult, hanem sokkal korábban, az adományozásról híres Orbán-család pedig ezt a szervezetet kiéhezteti, kiforgatja és meglopja.
Az Orbán-család olyan adományozó, hogy nemcsak az adófizetőket lopja meg, hanem azokat is, akik a legrászorultabbakon segítenek. De attól már végképp nem marad szem szárazon, hogy Orbán Ráhel a szegényeknek használt babaruhákat gyűjt. Az önfeláldozás legragyogóbb példája ez egy olyan embertől, akinek a férjével többszázmilliárdos vagyona van, amit apja a közvagyonból lopott el azoktól, akiknek Orbán Ráhel használtruhát gyűjt.
Menyivel egyszerűbb lett volna nem ellopni a százmilliárdokat, de még egyszerűbb lenne, ha Orbán Ráhel nem használtruhát gyűjtene a szegény családoknak, hanem benyúlna abba a feneketlen zsebébe, s kihalászna belőle annyit, amiből százezer szegény családnak adhat új ruhát, nem használtat. De a nagy adományozó a sajátjából nem ad egy vasat sem, még abból sem, amit az Orbán-család a közvagyonból lopott el.
Sok mindenre számítottunk, felkészültünk mindenre, de arra nem gondoltunk, hogy egyszer nagy adományozóként kell csodálnunk az Orbán famíliát, a felcsúti tolvajcsaládot, Európa legnagyobb tolvajának, a tolvajok királyának százmilliárdos vagyonnal rendelkező lánya előadásában.
Még ki sem sült a bejgli, még degeszre sem ettük magunkat, és már a hányás kerülget bennünket. Erre mondják a felcsúti dakoták, hogy „nem sül le a pofájukról a bőr”.
