Orosz József tanulmányának utolsó három fejezete arra vállalkozik, hogy új alapokra helyezze a magyar politikai közösségről való gondolkodást. A „Karizma és köztársaság” című fejezet azt mutatja be, miként lehet a személyi lojalitás és a vezérkultusz helyett egy új köztársasági ethoszt teremteni, amely a közös részvétel és a politikai szenvedély erejére épít.
A „Narratív politika és karizmatikus uralom” az úgynevezett Dark Enlightenment (Sötét Felvilágosodás) gondolatkörén keresztül elemzi, hogyan szivárognak be a 21. századi populista és autoriter politikákba a vezérközpontú logikák, s miként jelenik meg ugyanez a mintázat a mai magyar nyilvánosságban és Magyar Péter felemelkedésében. A zárszó végül kimondja: a valódi politikai fordulat nem új vezérek felemelkedéséből fakad, hanem abból, ha a társadalom képes lesz túllépni a megváltó vezetők illúzióján, és a részvétel, a pluralizmus és a kollektív felelősség kultúráját választja.
Ez a hármas egység nemcsak diagnózist ad a magyar politikai kultúra mélyrétegeiről, hanem utat is mutat: a köztársaság nem a vezér helye, hanem a cselekvő polgárok közösségéé. Ahogy ígértük, a tanulmány hamarosan teljes egészében, e-book formájában is elérhető lesz.
19. Karizma és köztársaság: a közösségi lojalitás új alapjai
A köztársaság fogalmának újragondolása a mai magyar politikai helyzetben nem csupán elméleti kérdés, hanem egy politikai közösség újraszervezésének, sőt újjászületésének előfeltétele. A jelenlegi társadalmi és politikai viszonyok között – amelyeket a paternalista autokrácia, a közösségi bizalom eróziója és a demokratikus intézmények szimbolikus kiüresedése jellemez – mindenekelőtt annak megértésére van szükség, hogy a köztársaság nem csupán jogi-institucionális kategória, hanem kollektív politikai ethosz. A modern köztársaság klasszikus felfogásában (Arendt 1963) a polgári szabadság nem formális garanciákból, hanem a politikai cselekvésben való részvételből, a közösség iránti aktív lojalitásból fakad. A magyar társadalomban azonban e participatív ethosz történeti, kulturális és társadalmi feltételei máig hiányosak, így bármiféle köztársasági rekonstrukció csak a politikai szenvedély újrateremtésén keresztül képzelhető el.
Max Weber (1922) a karizmatikus uralmat a tradicionális és a legális-racionális legitimációs formák válságának termékeként írja le, amely a „vasketrec” (stahlhartes Gehäuse) rideg racionalitásával szemben képes mobilizáló erőt kifejteni. E megállapítás különös érvénnyel bír Magyarországon, ahol a legális-racionális intézményi struktúrák mozgósító képessége gyakorlatilag megszűnt, és a politikai lojalitás kizárólag személyhez kötött – gyakran vezérkultuszszerű – formában képes érvényesülni. Weber ugyanakkor nem a személyi uralom apologetikáját fogalmazta meg: a karizma szerepét átmeneti, átalakító, sőt új közösségi ethosz létrehozására alkalmas eszközként értelmezte. Mannheim Károly (1943) hasonlóképpen figyelmeztetett a modern demokráciák legitimációs válságára, ahol a racionális legitimáció nem képes önmagában fenntartani a társadalmi kohéziót.
A köztársaság újragondolása tehát nem képzelhető el a karizma politikai szerepének figyelembevétele nélkül. Ahogy korábban említettük, Nancy Fraser (2022) „kannibál kapitalizmusról” szóló elemzése rámutat, hogy a neoliberális kapitalizmus a társadalmi reprodukció erőforrásait éppúgy felemészti, mint a demokratikus legitimáció alapjait. Ebben a kontextusban a politikai közösség újjászervezése csak akkor tűnhet sikeresnek, ha képes érzelmi azonosulást, kollektív szenvedélyt kiváltani. Az érzelmek – ahogy a már idézett Chantal Mouffe (2018) hangsúlyozza – nem pusztán irracionális tényezők a politikában, hanem a kollektív identitás és cselekvés alapvető forrásai.
A magyar politikai kontextusban ez azt jelenti, hogy a köztársasági ethosznak nem elvont, intézményi logikára, hanem karizmatikus, ugyanakkor nem vezéruralmi politikai narratívára kell épülnie. Egy olyan politikai vezető, aki képes a személyén keresztül szimbolizálni a részvételt, a deliberációt és a közös felelősséget, átmeneti „mozgató” erőként funkcionálhat, miközben hosszú távon a közösségi autonómia erősödését készíti elő. A köztársaság ebben az értelemben nem restaurációs projekt, nem a liberális jogállam elveszett intézményeinek visszaállítása, hanem egy új politikai közösség kísérlete, amely a cselekvő állampolgár erényeire, a kollektív lojalitásra és a szenvedélyes politikai részvételre épít.
A köztársaság újragondolásának tétje így kettős: egyrészt a paternalista autokrácia logikájának meghaladása, másrészt olyan politikai ethosz kialakítása, amely képes tartósan mozgósítani és legitimálni a közösségi önkormányzást. A kérdés nem az, hogy a karizma helyettesíthető-e a szabályok uralmával, hanem az, hogy miként tehető a karizmatikus elem a közösségi cselekvés demokratikus eszközévé.
20. Narratív politika és karizmatikus uralom: A Dark Enlightenment és a magyar demokratikus paradoxon
A modern politikai filozófia egyik központi kérdése a demokratikus intézmények stabilitása és a kollektív morális kohézió fenntartásának lehetősége. A felvilágosodás projektje – amely a racionális gondolkodást, az egyéni szabadságot és a jogracionális intézmények dominanciáját hangsúlyozta – részben pótolta a vallási transzcendencia hiányát, ugyanakkor nem képes teljes mértékben megakadályozni a politikai közösségek strukturális és normatív válságait. Amint már a 2. fejezetben kifejtettük, Friedrich Nietzsche radikális diagnózisa, miszerint „Isten halott” (Nietzsche 1882), egyértelműen jelzi, hogy a transzcendens referenciapontok hiánya a morális univerzum megrendüléséhez vezet, alapvetően befolyásolva a kollektív erkölcs és a politikai stabilitás szerkezetét. A modernitás ideológiai horizontja – a liberalizmus, a kapitalizmus és a jogracionális állam – ugyan bizonyos fokig stabilizálta a társadalmi rendet, de nem kínált kellő emocionális és szimbolikus alapot, amely helyettesíthette volna a vallási megalapozottságot (Arendt 1951; Weber 1922).
Ebben a kontextusban a Dark Enlightenment (DE) filozófiai irányzata kulcsfontosságú kritikai keretet biztosít a modern liberális demokrácia korlátainak vizsgálatához. A DE nem összeesküvés-elmélet, hanem filozófiai program, amely a demokratikus intézmények strukturális gyengeségeire, valamint a kollektív identitás fragmentációjára koncentrál (Land 2012; Pearson 2013; Nagle 2017). A DE politikai filozófiája a 21. század elején kibontakozó intellektuális és politikai irányzat, elsősorban Nick Land brit filozófus és Curtis Yarvin – írói nevén Mencius Moldbug – írásaihoz kötődik. E gondolatkör a klasszikus liberalizmus és a demokratikus konszenzus hagyományos intézményeinek radikális kritikáját nyújtja, miközben technológiai determinizmust és neoreakciós társadalomképet fogalmaz meg. A DE alapállítása szerint a modern demokrácia működésképtelen, és hosszú távon a társadalmi rendet csak centralizált, hierarchikus, akár monokratikus rendszerek képesek fenntartani (Land 2012; Yarvin 2008). Bár sok kritikus a DE-t marginális, digitális szubkultúrák termékének tartja, az elmúlt évtizedben világosan látszik, hogy gondolati motívumai beszivárogtak a mainstream politikai diskurzusba, különösen a populista és autoriter tendenciák erősödésével (Beauchamp 2017).
A filozófiai gyökerek tekintetében a DE paradox módon merít a felvilágosodás racionalista kritikájából, a konzervatív gondolkodásból és a posztmodern technológiai utópiákból. Land értelmezésében a felvilágosodás liberális-humanista öröksége zsákutcába jutott, és a „demokrácia” nem más, mint a középszer uralmának intézményesítése. Yarvin ennél radikálisabban fogalmaz, amikor a demokráciát a „kormányzati rothadás” végpontjának tekinti, amely szükségszerűen a hatalom fragmentációjához, a bürokratikus inkompetencia elburjánzásához és a politikai közösség széthullásához vezet (Yarvin 2008).
E gondolatok a 21. század elején főként online közösségekben terjedtek, de jelentőségük abban rejlik, hogy újraértelmezik a politikai képzelet határait. A politikai filozófia egyik kulcsfogalmává válik az, amit jelen tanulmányban vezérképzetnek nevezünk: a domináns, kollektív elképzelés, amely köré a politikai közösség szervezi önértelmezését, és amely normatív iránytűként működik a politikai cselekvésben. A vezérképzet nem feltétlenül koherens ideológia, hanem imaginárius centrum, amely legitimitást kölcsönöz a politikai gyakorlatnak.
A DE esetében a vezérképzet a racionalizált autoritásban testesül meg: a meggyőződés, hogy a hatalomnak egy kézben kell összpontosulnia, és hogy a demokratikus deliberáció nem a társadalmi jólétet, hanem az entrópiát növeli. E képzet Land és Yarvin értelmezésében a modernitás paradoxonjából fakad: miközben a modern állam a felvilágosodás univerzalizmusára épült, működésében fragmentáció és gyengeség jegyei mutatkoznak. Innen ered a „sötét felvilágosodás” elnevezés is: a fény allegóriáját az árnyék és dekadencia képe váltja fel (Land 2012).
A nemzetközi kontextusban a DE motívumai több populista és autoriter mozgalomban is felismerhetők, még ha a gondolatok explicit idézése nélkül is. Donald Trump 2016-os kampánya például a demokrácia inkompetenciáját és a „rendszer rothadását” hangsúlyozta, miközben a centralizált, karizmatikus vezetés hatékonyságát állította szembe vele (Nagle 2017). Hasonlóképpen Jair Bolsonaro Brazíliában vagy Giorgia Meloni Olaszországban a politikai közösség morális és kulturális egységét a liberális pluralizmus dekadenciájával szemben határozták meg. Kelet-Közép-Európában Fico szlovákiai kormányzása is rámutat, hogy a vezető személyes legitimitása, karizmája és a centralizált döntéshozatal a politikai stabilitás kulcsává válik, miközben az intézményi pluralizmus háttérbe szorul (Fink-Hafner 2025).
A Dark Enlightenment koncepciója nem pusztán elméleti spekuláció, hanem a vezérképzet fogalmának elemzésével válik politikailag relevánssá. A vezérképzet az a domináns, kollektív elképzelés, amely köré a politikai közösség szervezi önértelmezését, és amely normatív iránytűként működik a politikai cselekvésben. A DE esetében ez a vezérképzet a racionalizált autoritás: a meggyőződés, hogy a hatalomnak egy kézben kell összpontosulnia és hogy a demokratikus deliberáció nem a társadalmi jólétet, hanem az entrópiát növeli (Land 2012; Yarvin 2008).
Ez a keret lehetővé teszi a DE filozófiai logikájának összevetését közép- és kelet-európai politikai valóságokkal, ahol a karizmatikus vezetői logika jelentős szerepet játszik. Különösen lényeges a közép- és kelet-európai kontextus, ahol a demokratikus intézmények gyengülésével a vezérképzet központi szerepe nőtt. Orbán Viktor 2014. július 26-i tusnádfürdői beszédében, a XXV. bálványosi nyári szabadegyetemen Magyarország „illiberális állam” modelljét jelentette be (Orbán 2014). Orbán az illiberalizmus kapcsán hangsúlyozta, hogy az állam célja nem a liberális univerzalizmus, hanem a nemzeti közösség integritásának és hatékonyságának biztosítása, miközben a vezető szerepe és személyes autoritása központi. Ez a diskurzus világosan párhuzamba állítható a Dark Enlightenment vezérképzetével: mindkét esetben a politikai közösség stabilitását egy központi, karizmatikus vezető képes garantálni, miközben a demokratikus intézmények pluralitása másodlagossá válik.
Orbán Viktor illiberális doktrínája paradigmává vált: az „illiberális demokrácia” fogalma egyértelműen a liberalizmus felvilágosodásból örökölt univerzalizmusát állítja szembe a nemzeti közösség vezércentrikus politikai képével. A vezérképzet ebben az esetben a politikai közösség morális és identitásbeli kohézióját a karizmatikus vezető személye köré szervezi, miközben az intézményi pluralizmust szimbolikusan felülírja (Körösényi 2020; Buzogány; Varga 2019), az autoriter, karizmatikus vezetés legitimációja nem pusztán formális intézményekben, hanem a kollektív identitás és a narratívák terén érvényesül. A vezérképzet itt az állam és a nemzeti közösség integritásának szimbolikus garanciája, miközben a liberális pluralizmust és a demokratikus mechanizmusokat építi le.
Hasonló logikát követ Robert Fico Szlovákiában, ahol a Smer párt politikai dominanciája a karizmatikus vezér szerepére épül, és a politikai közösség integritását személyes vezetői narratívák tartják fenn. Fico esetében a demokratikus intézmények formális keretként működnek, miközben a politikai döntéshozatal és a választói lojalitás centralizált, vezérközpontú mechanizmusokra épül (Fink-Hafner 2025).
A DE filozófiájának és a közép-európai példáknak az összevetése azt mutatja, hogy a vezérképzet univerzalitása és plasztikussága kulcsfontosságú: egyaránt szolgálhat az autoriter hatalom legitimációjának erősítésére és a demokratikus megújulás retorikai motorjaként.
Fink-Hafner arra is rámutat, hogy a populista és új autoriter mozgalmak sajátos kapcsolatban állnak a digitális térrel, amely a közvetlen népi legitimitás illúzióját kínálja, miközben erősíti a vezérképzetet. A digitalizáció és az online közösségi terek nem csupán kommunikációs eszközök, hanem strukturálják a politikai imagináriust: a vezető „közvetlen” kommunikációja elválaszthatatlan a közösségi médiától, és ez a logika mélyen rokon a DE digitális közegben formálódó elméletével.
A vezérképzet performatív erő, amely révén a politikai közösség tagjai önmagukat a vezető képén keresztül határozzák meg. A DE sajátossága, hogy a vezérképzetet nem demokratikus legitimációból vezeti le, hanem a kompetencia, a hatékonyság és a technológiai racionalitás szempontjából, szemben a modern demokráciák népszuverenitáson alapuló legitimációs narratívájával.
Ez felveti a kérdést: vajon a vezérképzet mindig a demokratikus közösség horizontján értelmezhető-e, vagy létezhet olyan politikai imaginárius, amely a demokrácia elutasítására épül? A DE példája azt sugallja, hogy a politikai képzelet horizontja tágabb, mint a demokrácia kerete: elképzelhető olyan vezérképzet, amely kifejezetten az antidemokratikus autoritás normatív alapjára épül.
E kontextus előkészíti a vizsgálatot, amely Magyar Péter és a Tisza Párt esetében elemzi a vezérképzetet és ennek a DE gondolatvilágával való kapcsolatát. A magyar politikai rendszerben a „vezérdemokrácia” logikája érvényesül, amelyben a politikai hatalom legitimációja nem intézmények, hanem a vezető karizmatikus személyisége révén működik (Körösényi 2020). Orbán Viktor példája paradigmatikus; Magyar Péter retorikájában is központi a személyes vezetői narratíva és a morális hitelesség hangsúlyozása.
Magyar Péter politikai felemelkedése szorosan kötődik a magyar nyilvánosság átalakulásához. A közösségi média és az alternatív nyilvánosság lehetővé tette a Tisza Párt gyors mobilizációját, párhuzamba állítva a DE internetes közegben kialakított új politikai közösségeivel (Nagle 2017). A digitális platformok potenciálja mindkét esetben kulcsfontosságú a politikai mobilizációban, habár az ideológiai tartalom jelentősen eltér.
A Tisza Párt sajátos szerepet tölt be: egyszerre rendszerkritikus és a fennálló politikai kultúrát követő szereplő. Retorikájukban a korrupció és igazságtalanság kritikája hangsúlyos, ugyanakkor erősen vezércentrikus kommunikációt alkalmaz, ahol Magyar Péter személyes garanciát jelent a politikai változásra. A vezérképzet itt kettős funkciót tölt be: hitelességet kölcsönöz a pártnak, és a kollektív cselekvés motorjaként szolgál.
Az összehasonlítás a DE-vel különösen tanulságos: Yarvin szerint a politikai hatalom hatékony működéséhez elengedhetetlen a centralizált, erős vezetés, amely a demokráciák pluralizmusát meghaladja, vagyis a vezérképzet kontextusfüggő: lehet az autoriter kormányzás igazolása és a demokratikus megújulás retorikai motorja is. Fink-Hafner (2025) szerint a politikai innováció gyakran a demokratikus válságtapasztalatból fakad, az új pártok képesek a politikai kínálat átrendezésére, miközben internalizálják a vezércentrikus logikát. Ez rávilágít arra, hogy a vezérképzet nem pusztán ideológiai konstrukció, hanem a politikai verseny alapvető logikája.
Összegzésképpen a DE filozófiai keretei és a Tisza Párt megjelenése közötti összehasonlítás azt mutatja, hogy a vezérképzet logikája univerzális és plasztikus: a demokratikusnak nevezett megújulás retorikájához is kapcsolódhat, ugyanakkor ugyanazokat a mobilizációs mechanizmusokat használja, amelyek más kontextusban az autoriter politikai képzelet szolgálatába állíthatók. A DE filozófiai tézisei tehát nem redukálhatók pusztán konspiratív vagy szélsőjobboldali eszmerendszerként való értelmezésre, hanem a kortárs politikai modernitás válságának tünetei.
21. Zárszó: az illúzió utáni politika lehetősége
A kortárs magyar politikai tér nem egyszerűen választások vagy pártpreferenciák mentén átalakuló mező, hanem mélyebb szinten is törésponthoz érkezett: korszakhatárhoz, amely a politikai tudat átrendeződését, az állampolgári önértelmezés újrarajzolását és a kollektív jövőképek alapvető újragondolását követeli meg. A kérdés már nem csupán az, hogy kit kell választani, hanem az, hogy hogyan lehet politikailag éretté válni, azaz képesnek lenni az illúzióról való lemondásra, hogy a változást valaki más – egy „megmondóember”, egy „megváltó vezető” – végrehajthatja helyettünk.
Az előző fejezetek megmutatták, hogy a magyar politikai kultúra jelentős része még mindig az egyszemélyes megoldások, a karizmatikus vezetők és a rendpárti vágyképek logikája szerint működik. A remény gyakran nem kollektív cselekvési horizontként, hanem paternalista projekcióként jelenik meg – mint amikor egy társadalom egyetlen személyben látja a „történelem jó irányba fordításának” garanciáját. E mechanizmus azonban – ahogy arra Erich Fromm (1941), Paulo Freire (1970), Habermas (1962) és Koselleck (2004) is utaltak – nem felszabadít, hanem infantilizál.
A Magyar-jelenség ennek a kollektív pszichopolitikai struktúrának az újraaktiválódását is példázza. Bár a kezdeti fellépés a nyilvánosság iránti felelősségtudatot, a kiábrándulás artikulációját és a rendszerkritika lehetőségét vetítette előre, hamar világossá vált: az erősebb hatás nem a programból, hanem a karakterből, nem a részvételből, hanem az újrakódolt vezéresztétikából fakad.
A zárszó tehát egyetlen központi felismerésre épül: a politikai illúzió nem a rendszer peremjelensége, hanem annak magja. Amikor a közösség egyetlen emberhez köti a jövőt, az nem politikai tudatosság, hanem történelmi hárítás. A vezér nem megoldás, hanem következmény. Egy társadalom vezetői mindig a társadalom saját pszichéjének a tükörképei.
Ezzel szemben a valódi demokratikus politika nem esztétikai, hanem etikai vállalás. Nem hősies megváltás, hanem kollektív alkotás. Ahogy Hannah Arendt hangsúlyozta: a politika lényege nem a „kiválók cselekvése a többiek helyett”, hanem a világ közös lakhatóságának megteremtése. Ez csak nyilvános részvétellel, pluralitással és intézményi struktúrákon keresztül valósulhat meg – nem vezérkultuszon, nem idealizált narratívákon és nem affektív azonosulásokon.
Az illúzió utáni politika tehát nem reménytelenséget jelent – hanem a remény érett formáját. Azt, amely nem kívülre, hanem egyszerre befelé és kifelé irányul: az önreflexióra és a közös tér újrafogalmazására. Azt, amely nem ígér csodát, hanem elismeri a folyamatokat. Azt, amely nem hősöket keres, hanem polgárokat nevel. Azt, amely nem válaszokat kínál előre, hanem lehetővé teszi a kérdezés, a vita és a döntés kollektív jogát.
Ez a politikai minőségi ugrás ma nem csupán opció, hanem történelmi szükségszerűség. A „ki vezessen minket?” kérdés helyébe a „milyenné akarunk válni mint politikai közösség?” kérdésének kell lépnie, mert csak így válhat a politika újra azzá, ami mindig is volt: a közös valóság alakításának gyakorlatává.
A történelem néha sűrűsödik. Egyetlen választás, egyetlen szereplő hirtelen túl sokat jelent: haragot, reményt, revansot, megváltást. A 2026-os választások közeledtével Magyarország újra ebben a sűrű időben találja magát – ahol sokan egy emberben látják mindazt, amit a rendszer elvett: jogot, igazságot, méltóságot. De éppen itt válik veszélyessé a remény: amikor nem rendszert akarnak változtatni, hanem vezért akarnak cserélni. A politikai illúzió legmakacsabb formája az a hit, hogy majd valaki vállalja a felelősséget, kijavítja a múltat, és megépíti a jövőt. A rendszerváltás nem attól rendszerváltás, hogy új arc vezeti le – hanem attól, hogy megváltozik az állampolgároknak a hatalomhoz, a részvételhez és a szabadsághoz való viszonya.
Egy esetleges 2026-os választási győzelem Magyar Péter vezetésével kétségkívül történelmi jelentőségű lehet. De nem garancia. A demokrácia nem kezdődik újra egyetlen napon, és nem személyfüggő, hogy alkotmányos berendezkedés épül-e. A valódi kérdés az, hogy képes-e egy politikai közösség túllépni a megváltóvezérek vágyán és elköteleződni a nehezebb, lassabb, de mélyebb változások mellett: az intézmények visszaépítése, a jog uralmának helyreállítása, a nyilvánosság pluralizálása és mindenekelőtt az állampolgári részvétel kultúrájának újratanulása mellett.
A remény nem szükségtelen, sőt politikai értelemben nélkülözhetetlen. De csak akkor válik felszabadítóvá, ha reflektív, kollektív és intézményesen megalapozott cselekvéssé formálódik. A köztársaság nem az a hely, ahol a vezér mindent elintéz. Hanem az, ahol végre nem kell vezér.
(Vége)
