Magyarország 2026-ban különösen érdekes kísérleti tereppé vált Amerika számára. Áprilisban ugyanis megbukott a MAGA-mozgalom egyik európai példaképe, Orbán Viktor, aki tizenhat éven át kormányozta Magyarországot. Orbán személyesen is jó kapcsolatot ápolt Donald Trumppal, de ennél jóval többről van szó: egy alig tízmilliós európai ország belpolitikáját Washingtonban már évekkel ezelőtt olyan modellként kezdték tanulmányozni, amelynek egyes elemeit az amerikai új-jobboldal saját politikai stratégiájába is próbálta átültetni. Orbán bukása után ezért adja magát egy másik kérdés: ha Amerikában ennyire figyelték, hogyan épült fel az Orbán-rendszer, nem volna-e érdemes legalább ilyen figyelemmel követni azt is, mi történik utána?
Amikor a magyar választók idén tavasszal véget vetettek Orbán Viktor tizenhat éves kormányzásának, Amerikában és Európában sokan demokratikus újrakezdésként értelmezték a történteket. Magyar Péter kormánya azóta túl van az első száz napján. Ez természetesen még kevés ahhoz, hogy megítéljük az új kormány politikájának hosszú távú következményeit. Arra azonban már elegendő, hogy lássuk, milyen kormányzási modellt épít az új vezetés, milyen viszonyt alakít ki az intézményekkel, és mennyiben tartja magát azokhoz az elvekhez, amelyeket ellenzékben képviselt.
Orbán valóban távozott, új emberek kerültek a minisztériumok élére, és a kormányzati kommunikáció is megváltozott. A gyakorlatban azonban egyre több jel utal arra, hogy az állami vezetők tényleges autonómiája korlátozott, miközben még kisebb jelentőségű ügyekben is a miniszterelnök köré összpontosul a döntéshozatal. A kormányzati működésről szóló háttérbeszámolók egy bizalmatlan, személyes ellenőrzésre épülő rendszer képét mutatják, melyben a kinevezéseket és a vezetői döntéseket egyaránt szoros politikai kontroll kíséri. Magyarország vezetőt váltott, de nem biztos, hogy vezetési modellt is.
Ennek különösen látványos példája volt a magyar közmédia két vezetőjének ügye. Miután nyilvánosságra került, hogy két új vezető kinevezését tervezik, a sajtóban kifogások merültek fel korábbi tevékenységükkel kapcsolatban. Magyar Péter az egyik erről szóló cikk alatt mindössze annyit kommentált: „nem hiszem” – arra utalva, hogy a kinevezések végül nem történnek meg. Másnap valóban visszavonták őket. Az eset azért különösen beszédes, mert éppen egy olyan intézményben történt, melynek politikai függetlenségét az új kormány helyreállítani ígérte.
Hasonló kérdéseket vetett fel Sulyok Tamás köztársasági elnök eltávolítása. Maga az eljárás is jogállami vitákat váltott ki, az ügyet pedig a Velencei Bizottság is vizsgálni kezdte. Sulyok távozását követően Magyar ráadásul széles körű egyeztetést ígért az új államfő személyéről, ígéretét azonban már másnap megszegte, amikor váratlanul előállt saját jelöltjével, Polgár Judit nemzetközi sakknagymesterrel – aki végül nem is vállalta a felkérést.
Önmagában egyik eset sem volna perdöntő. Más hasonló példákkal együtt azonban már jól felismerhető hatalomgyakorlási minta rajzolódik ki. Magyar első száz napjának egyik legfontosabb tanulsága így nem pusztán az, hogy bizonyos populista politikai technikák túlélték Orbánt. A mélyebb probléma maga a hatalomgyakorlás logikája: a vezérelvű, központosított döntéshozatal továbbélése.
A folytonosság ráadásul nemcsak a hatalomgyakorlás stílusában jelenik meg. Az Orbán-kormányokkal szembeni egyik leggyakoribb kritika a korrupció és az állami erőforrások politikailag kedvezményezett elosztása volt. Az új vezetés első hónapjai ezen a téren is aggodalomra adnak okot. A kormány körül korrupciógyanú merült fel, ugyanis kiszivárgott levelezések szerint az augusztus 20-i állami ünnepség szervezését elnyerő cég már jóval a hivatalos közbeszerzés előtt információkat kapott, miközben más pályázók csak az eljárás megindulásakor értesültek a tenderről. Az ügy politikai súlyát növeli, hogy Magyar Péter jobbkeze, Radnai Márk kormánybiztos neve is felmerült az eset kapcsán. A sajtóvisszhang és az ellenzéki feljelentések nyomán a kormány végül kénytelen volt vizsgálatot elrendelni.
A magyar példa tágabb tanulsága éppen ezekben a folytonosságokban rejlik. Egy politikai vezetőt le lehet váltani, az általa meghonosított politikai kultúrát és működési mintákat azonban jóval nehezebb felszámolni. Ez pedig aligha kizárólag magyar sajátosság: Amerikában előbb-utóbb ugyanez a kérdés fog felmerülni. Trump legkésőbb 2029 januárjában elhagyja a Fehér Házat. A trumpizmus azonban nem feltétlenül távozik vele.
Az Egyesült Államok politikai berendezkedése természetesen különbözik Magyarországétól. A politikai működésben és a hatalomgyakorlás logikájában azonban bőven akadnak párhuzamok. A pártok Trump után is egzisztenciális küzdelemként kezelhetik a választásokat, a végrehajtó hatalom pedig továbbra is megpróbálhatja a lehető legtágabban értelmezni saját jogköreit. Egy következő elnök ugyanúgy személyes lojalitást várhat el környezetétől, a Kongresszust továbbra is meghatározhatja a törzsi logika, a politikai kompromisszum pedig mindkét tábor szemében könnyen az árulás szinonimájává válhat.
Az sem magától értetődő, hogy 2028-ban demokrata jelölt nyeri majd az elnökválasztást. A Trump utáni republikánus vezetőnek pedig nem feltétlenül kell Trumpra hasonlítania. Lehet kevésbé kaotikus, kevésbé botrányos és politikailag jóval fegyelmezettebb. Professzionálisabban szervezheti meg a kormányzatot, és kevésbé keltheti az állandó válság érzetét. Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy kevésbé perszonalizált módon gyakorolja majd a hatalmat. Elképzelhető egy olyan utód is, aki Trumpnál jóval kompetensebben működteti ugyanazokat a vezetőközpontú politikai reflexeket.
Trump távozása tehát megoldhatja Amerika egyik politikai problémáját. De korántsem biztos, hogy megoldja azt a problémát, amely Trumpot egyáltalán lehetővé tette.
Egy politikai korszak legmélyebb öröksége ugyanis nem a vezető ideológiája, retorikája vagy akár konkrét politikai programja. Tartósabb lehet maga az elképzelés arról, hogyan kell megszerezni, megszervezni és gyakorolni a hatalmat. A legfontosabb kérdés ezért nem egyszerűen az, hogy mi jön egy vezérközpontú politikai korszak után, hanem valami jóval kényelmetlenebb: mi van akkor, ha a probléma túléli magát a politikust?
