Teátrális jelenetek közepette stratégiai együttműködési megállapodást kötött a Ferencvárosi Torna Club (FTC) és a Nemzeti Színház. A hír hallatán mindenki a homlokára csapott, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe. A közös nevező a színészkedés, hiszen az Üllői úton is színészkedés zajlik, a Nemzeti Színházban is színészkednek, a különbség a fizetésben van, a Fradi javára. A stratégiai együttműködés első lépéseként Bodrogi Gyula, a Nemzet Színésze, a Nemzeti Színház művésze végzi majd el a kezdőrúgást a feröeri KÍ Klaksvík elleni labdarúgó Bajnokok Ligája-selejtezőn.
Ez is mutatja, hogy teljes egészében felcserélhető szerepekről van szó, a Nemzeti Színház színészei nyugodtan pályára léphetnének a Fradi-játékosok helyett. A 89 éves Bodrogi talán még le is futna néhány FTC játékost, de legalább ugyanolyan szinten színészkedné el a futballt, mint a zöld-fehér aranyozott lábú futballisták. A felismerés és a beismerés annyira zseniális, hogy ki lehet terjeszteni az egész magyar futballra: minden csapat kössön stratégiai megállapodást a legközelebbi színházzal, tartsanak össze a kollégák.
Kubatov Gábor, az FTC elnöke szerint a stratégiai megállapodás mást jelent. Mint mondta, „a sport a kultúra része, és mindkettő olyan értékekkel bír, amelyek minden időben meghatározóak a társadalom számára”. Azt kell mondanunk, hogy ami az értékeket illeti, sajnos, igaza van: a magyar kultúra a magyar futball színvonalára esett vissza, és néhány liberális fészket leszámítva azonos értéket hordoz. Kubatov azonban másra gondolt.
Mint mondta, „a színház és a labdarúgó-mérkőzés is közösségi élményt nyújt a nézőknek, erőt és büszkeséget ad nekik, valamint a nemzeti identitást is formálja, az ország jövője szempontjából kiemelten fontosnak tartjuk, hogy az értékek megőrzése mind a színház világában, mind a sportban egyre hangsúlyosabban legyen jelen. Ez az együttműködés fontos lépés, hogy megvalósítsuk közös céljainkat”. Hoppá, a futball és a színház is ideológiai célokat szolgál, a nacionalizmust kell erősítenie, emellett a kereszténységet kell képviselnie, mert az érték a nemzeti identitással azonos.
Az „Újpesti cigányok, basszátok az anyátok” rigmus még nem eléggé terjedt el a színházi nézőtéren, de a stratégiai együttműködés segíthet még ezen is. A „Libások, libások” és az „Indul a vonat Auschwitzba” kezdetű szép fradista indulók azonban már megukban hordozzák azokat a keresztény értékeket, amelyekre méltán büszke a Nemzeti Együttműködés Rendszere, s a legjobb szurkoló, aki nem hagyna ki egyetlen válogatott meccset sem. Az SZFE elfoglalása és a színházak finanszírozásával végrehajtott szelektálás pedig hatékony eszköz az ilyen értékteremtésre.
Ezért lehet, hogy Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház Nonprofit Zrt. vezérigazgatója szerint „a művészet és a sport is ünnepi alkalmakat teremt az emberek életében. A színház hősöket ábrázol, a focipályán pedig olyan hősök születnek, akikkel szintén lehet azonosulni”. Ez pedig így igaz, mondhatnánk, hogy Hamlet vagy a Fradi középcsatára között nem sok különbség van, egyikük sem tud dönteni éles helyzetekben. A közönség pedig tanul ebből, ezért nyújt a hősnek biztatást: „lőjél már, a kurva anyád!” Hamarosan Hamletnek is segítenek a Fradi szurkolók, ha ingyen jegyet kapnak.
A kereszténysége miatt halálra üldözött és elnyomott Vidnyánszky kárpátaljai magyarként néhány hónapot a Dinamo Kijev akadémiáján is eltöltött, és emlékeztetett rá: „az Egri csillagokban Dobó kapitány harcra hívja, buzdítja katonáit és hasonlót él meg a néző, amikor a mérkőzések előtt látja a Fradi játékosait összekapaszkodni”. Mikor e sorokat olvastuk, félteni kezdtük Vidnyánszkyt, aki egy ilyen áthallásos stratégiai megállapodás kapcsán két hibát is vétett: ukrán csapatot dicsért és török vereségre emlékeztetett. Reméljük, nem jut el a főedző és főrendező fülébe.
De értjük Vidnyánszky képi látásmódját, meg is jelentek lelki szemeink előtt az egri vár védői, ahogy Fradi-mezben összekapaszkodva készülnek a török ágyúsok ellen, akik gyaur kutyának hősies testvéreinknek nevezik a magyarokat. Vidnyánszky szerint mindkét világ, a fuball és a színház, arról szól, hogy „büszkévé tegye az embert arra, hogy magyar. A Nemzeti Színház és a Fradi is segít abban, hogy minél több jó kedélyt sugárzó embert láthassunk, és érezzük az összetartozásunkat, sorsközösségünket” – fogalmazott Mephisto. Pontosan úgy, mint a náci Németországban.
A futballpályán kétségkívül büszke lehet minden játékos arra, ha magyar, mert az adófizetők pénzén általában negyedik és hatodik vonalbeli szerb és azeri játékosok szerepelnek havi többmillió forintért. Ez azért a színházban nem fordulhat elő, leszámítva azt az esetet, ha MTK-s gyökerű színész játszik a színpadon, aki lekéste azt a bizonyos vonatot, mert ő, ugyebár, nem magyar. Eddig azt hittük, hogy színházba erkölcsi katarzisért, futballmeccsre szép támadások miatt járunk, de most megtudhattuk: azért, hogy büszkévé tegyen minket, hogy magyarok vagyunk.
Ez kissé átalakítja színházi szokásainkat, mert minden darabot másképp nézünk, mint eddig: megállaptjuk, milyen szar ezeknek, hogy francia fösvények, angol királyok, görög szónokok, spanyol inkvizítorok, s nem magyarok. Ha magyarok lennének, ez az egész bonyodalom, ami három órát elvesz az életünkből, nem lenne. Magyarországon az efféle nézeteltéréseket megoldják könnygázzal, egy parlamenti szavazással, oszt jónapot. Magyarországon egy nézőnek a futballpályán is könnyű eligazodni és büszkének lenni: aki nem buzi, az magyar.
Bodrogi Gyula készül a kezdőrúgásra, keményen edz. A Fradi játékosai pedig erősítik a magyarságukat. A stratégiai megállapodásból csak azért maradt ki, hogy a színházi nézőtérre bevezetik a kötelező szotyola árusítást, mert a Legfontosabb Kultúrafogyasztó nem jár színházba. Minek is tenné? A felcsúti focipályán is hősök születnek. Nagyobbak, mint Julius Caesar. Hát még a VIP páholyban.
