Kockázatos egy nappal az előre beharangozott dicsőség előtt írni a magyar futballválogatott teljesítményéről, méghozzá negatív értelemben, de a tényeken az sem változtat, ha holnap győznek a bolgárok ellen, s kijutnak az erősen könnyített pályán az Európa-bajnokságra. A nagy ünneplésről és melldöngetésről azért van véleményünk.
Például az, hogy egyelőre nem a világbajnoki döntőt játsszák, és még nem nyerték meg a trófeát. Ezért kár olyan ünneplést csapni, mintha ez megtörtént volna. De leginkább attól a melldöngetéstől viszolygunk, ami nem a sportteljesítményről, hanem nacionalizmusról szól. A futballt mi is szeretjük, még ha nehezzé teszik is azzal, hogy ez Orbán csapata, amelyet ugyanúgy kisajátított a felcsúti diktátor, mint minden mást, s ez is neki szerzi a dicsőséget.
Már ha van dicsőség, mert a nagy zakók soha nem miatta voltak, csak a nagy győzelmek. Kevés gusztustalanabb dolog van a világon, mint Szöllősi György nyelvcsapásokkal előadott kamuja, hogy a közpénzen fenntartott, nem létező felcsúti futball hozott fordulatot, váltotta meg a magyar focit, ami egyrészt még nincs megváltva, másrészt semmi köze Felcsúthoz, mert a válogatott gerincét a hanyatló Nyugat csapataiban trénelt játékosok alkotják.
Egy világszínvonalú játékosunk van, akinek nagy szerencséje, hogy nem volt köze a magyar focihoz. Ahogy Marco Rossinak sem, ezért csináltak magyar állampolgárt belőle. Ha jó, csak magyar lehet.
Szerény véleményünk szerint – mert amennyit Orbán ért a focihoz (idézet: Rossi), annyit mi is értünk – ez a csapat a nacinalizmussal fűtött lelkesedésével, Rossi Orbánt is felülmúló szakértelmével ért el néhány eredményt, de a felspanolt meccseken nyújtott játékának a szintjét soha nem tudta fenntartani, ha nem volt mögötte ez a nacinalista tűz, amit már az orbánista szurkolótábor gerjeszt. Már akit gerjeszt. Mi például undorodunk ettől.
A magyar nemzeti gőg, a magyar felsőbbrendűség hamis érzetét nagyon szegény lelkivilág eredezteti a futballgyőzelmekből, de mindez már a kormányzati megalapozatlan dicsőség- és sikerpropaganda része. Mi megint jobbak vagyunk mindenkinél, mi tudjuk megint, más mindenki hülye, mindenki bennünket követ, mindig nekünk van igazunk, miénk a győzelem és a siker, akkor is, amikor a legnagyobb pofáraesés van, a felcsúti disznó ég, mint a rongy.
Ennek a suttyó magyar nacionalizmusnak soha nem elég az a hamis tudat, hogy a magyar teljesítmény jó, ha jó. Ehhez mindig szükség van mások becsmérlésére, lebecsülésére, és nem hiányozhat ebből a rasszizmus, az antiszemitizmus, a NER-nek köszönhetően már az európaellenesség, a nyugatellenesség sem, aktuálpolitikailag az antiwokizmus és buzizás, s ez nem a futballhuligánok szokásos bunkósága, ez államilag fűtött nacionalizmus.
Egészséges lelkű népeknek nincs szükségük erre. Akik nem akarnak többnek látszani, mint akik, akik nem akarnak állandóan kompenzálni, akik elfogadják magukat, tisztában vannak saját értékeikkel, hibáikkal, nem mindenből a saját nagyságukat, mások alacsonyabbrendű voltát akarják kimutatni, azoknak nincs szükségük ilyesmire. Egyszerűen jó focit akarnak, örülnek, ha győz a csapatuk, s nem gondolnak többet magukról, mintha elfoglalták volna a világot.
Nagy csapat még nincs, nagyszájúság, nagy mellény már van. Ebből lett Trianon is. Ebből lesz a futballtrianon is, mert ha valami képes megmérgezni a sportot, az a nacionalizmus. A magyar futball a felcsúti disznó kezében nem is szól másról, mint a nacionalizmusról. Hajrá bolgárok! Ez nem magyarellenesség, hanem nacionalizmus-ellenesség. Aki nem támogatja Orbán hazug propagandáját, az nem tud szurkolni Orbán propagandacsapatának.
Mert a magyar válogatott pontosan azt a szerepet tölti be, mint az orbáni propaganda. Alig várjuk, hogy egyszer véget érjen ez a rémálom, elmúljanak ezek a felhangok, és lehessen szurkolni a magyar futballválogatottnak. Mert az nem szól majd másról, csak arról, ami.
