Miért fordul a magyar társadalom újra és újra egyetlen ember felé, mintha tőle várná a megváltást? Miért hisszük, hogy majd jön valaki, aki rendet tesz, felszámolja a korrupciót, megállítja a lecsúszást és erkölcsi megtisztulást hoz? Orosz József tanulmánya ennek a visszatérő vágyakozásnak jár utána: annak a kollektív illúziónak, amely a csalódásokból, a kiábrándultságból és a demokráciába vetett bizalom megingásából táplálkozik.
A vezér iránti igény nem csak diktatúrák sajátja. Amikor a demokrácia kiüresedik, intézményei gyengülnek vagy hitelüket vesztik, a társadalom könnyen kapaszkodót keres – és gyakran egyetlen emberben találja meg. Így születik meg a „megváltó” alakja, akit nem csupán megválasztani, hanem követni kell. A tanulmány azt is megmutatja, hogy a karizmatikus vezető figurája nem magától emelkedik ki: tudatosan felépített politikai szerep, amelyet propaganda, kommunikációs stratégia és marketing táplál. A közélet ilyenkor fokozatosan átalakul: a polgárból hívő lesz, a politikából érzelmi azonosulás, a viták helyét pedig a lojalitás veszi át.
A most közölt fejezetek azt a folyamatot tárják fel, amelyben a demokrácia lassan nézőtérré változik: ahol már nem alakítjuk a történéseket, csupán tapsolunk – vagy fújolunk. Ez a könyv nemcsak arról szól, mit tesz a hatalom, hanem arról is, mit engedünk meg mi.
1. Az illúzió kezdetei: bevezető gondolatok a megváltóvezér-politikáról
A kortárs magyar közélet egyik visszatérő jellegzetessége, hogy miközben a
demokratikus normák látványosan kiüresedtek, időről időre felüti fejét egy kollektív
vágy: a megváltó vezér eljövetelének reménye. Sokan újra és újra azt várják, hogy egy
karizmatikus vezető „rendbe teszi” a dolgokat – véget vet a korrupciónak, megállítja az elszegényedést, és erkölcsi megtisztulást hoz. Ez a visszatérő hiedelem, amelyet a
politikai pszichológia projektált megváltófantáziának nevez, nem csupán az autoriter
rendszerek sajátja. Megjelenése a demokratikus kultúra gyengülésének, avagy
kiüresedésének is fontos tünete.
A projektált megváltófantázia lényege, hogy a kollektív frusztrációkat – a társadalmi,
morális vagy egzisztenciális hiányérzeteket – egy idealizált, mindenhatónak képzelt
politikai vezetőbe vetített reményként artikulálja. Ez a pszichológiai mechanizmus
érzelmi azonosulás révén rövid időre feloldja a társadalmi bizonytalanság érzését,
miközben hosszabb távon a politikai felelősségvállalás erodálódásához vezethet. A
modern politika egyik legnagyobb kísértése a tömegek fölötti dominancia illuzórikus
ígérete. A politikai illúziók táptalaja a valóságból fakadó frusztráció: annak
megtapasztalása, hogy az intézményesült politika képtelen választ adni az emberek
egzisztenciális és morális kérdéseire. Amikor a demokratikus diskurzust kiszorítják a
tömegkommunikáció által közvetített reprezentációk és emocionális azonosulások,
nemcsak a deliberatív, az érveken alapuló közös mérlegelés közege sérül, hanem az
állampolgári szerep is alárendelődik a szimbolikus vezérképzetnek.
A magyar politikai kultúra egyik visszatérő mintázata a „vezérképzet” jelensége, amely
krízishelyzetekben és társadalmi átmenetek idején különösen erőteljesen artikulálódik.
E fogalom nem kizárólag egy határozott és hiteles vezető politikai színrelépését jelöli,
hanem egy mélyen gyökerező kollektív reprezentációt, amely a politikai közösség
jövőjét egyetlen személy akaratától teszi függővé. A „karizmatikus politikus” kategóriája
ezzel szemben az egyéni teljesítményre, személyes kompetenciákra és szimbolikus
erőre összpontosít, amelyek a politikai legitimitás egy lehetséges, de nem kizárólagos
forrását képezik. Max Weber (1922/1978) klasszikus karizma-elmélete alapján a
karizmatikus hatalom alapja az egyén rendkívüli tulajdonságai iránti hit, míg a
vezérképzet a társadalmi struktúrákban is meggyökerezett vezetői idealizáció formája.
A magyar politikai fejlődésben a vezérképzet gyakran a hatalmi centralizáció iránti
igénnyel kapcsolódott össze, amint az a 19–20. századi politikai rendszerekben
ismételten megfigyelhető volt (Bozóki, 2015; Körösényi, 2005).
Magyar Péter kortárs politikai felemelkedése nem pusztán kommunikációs készségei és
nyilvános szerepléseinek retorikai ereje miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert a
közönség egy része az „egyetlen lehetséges megoldás” narratívájába illeszti őt. Ez a
jelenség arra utal, hogy a karizma és a vezérképzet között dinamikus kölcsönhatás áll
fenn, amelyben az egyéni politikai teljesítmény és a történeti-politikai hagyomány
egymást erősíti. A vezérképzet jelenléte a demokratikus intézményrendszer számára
potenciális kihívást jelent, mivel a politikai legitimitást a személyes vezetői tekintélyre,
nem pedig az intézményi eljárásokra alapozza (Linz, 1978). Magyar Péter esetében a politikai szerepvállalás egyéni szándékaitól függetlenül a társadalmi percepció meghatározhatja, hogy a politikai dinamika a vezérelvűség irányába tolódik-e el. A karizmatikus vezető tehát nem szükségszerűen válik vezérfigurává, de a magyar politikai kultúra történeti mintázatai alapján a karizma gyakran a vezérképzetet is
aktiválja. A két fogalom megkülönböztetése elemző szempontból elengedhetetlen, mert
lehetővé teszi annak feltárását, miként alakítja a politikai kultúra a vezetői szerep
percepcióját.
A vezérképzet újratermelődése Magyarországon a demokratikus konszolidáció egyik
tartós akadályaként értelmezhető, amely strukturális szinten korlátozhatja a politikai
alternatívák pluralitását (Körösényi & Illés, 2017). Magyar Péter esete így nem csupán
egy új karizmatikus politikus felemelkedésének történeteként, hanem a magyar politikai
tradíció egyik meghatározó motívumának kortárs megnyilvánulásaként értelmezhető.
Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy megvizsgálja, hogyan épül újra és újra a
vezérkultusz a magyar politikai közösségben, és milyen társadalmi, pszichológiai,
politikai tényezők teszik lehetővé, hogy a kollektív illúzió politikai legitimációvá váljon. A
központi kérdés tehát így fogalmazható meg: milyen mechanizmusok teszik lehetővé,
hogy a demokratikus intézmények már csak formális keretei között is újratermelődjék a
megváltó vezér iránti vágy?
2. A transzcendencia hiánya és a vezérképzet közéleti funkciója a modernitás után
A felvilágosodás nagy ívű projektje az univerzális racionalitás és az egyéni szabadság
eszméit kívánta a vallási transzcendencia helyébe állítani. A korábbi középkori és kora
újkori rend „szent” evidenciáit a tudományos megismerés, az autonómia és a szekuláris
erkölcs váltotta fel, létrehozva a modernitás domináns ideológiai horizontját. A
liberalizmus az egyéni jogok és szabadságok védelmét, a kapitalizmus a társadalmi
fejlődés piaci alapú logikáját emelte normává. Mindez azonban nem oldotta fel a
felvilágosodás egyik legmélyebb dilemmáját, amelyet Friedrich Nietzsche radikálisan
így fogalmazott meg: „Isten halott. Isten halott marad! És mi öltük meg őt!” (Nietzsche
1882). Nietzsche számára e kijelentés nem pusztán a keresztény vallás halálának
deklarációja, hanem egyúttal a morális univerzum radikális megrendülésének
diagnózisa: ha nincs transzcendens rend, akkor az emberi közösségek elveszítik azt a
végső referenciapontot, amelyhez kollektív erkölcsüket igazíthatnák.
A felvilágosodás kétszáz éve alatt számos ideológia próbálta ezt a transzcendens űrt
kitölteni. A kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus egyaránt új, ideologikus
„vallásokat” alkottak, melyek mítoszokat, hősöket és végső célokat kínáltak a
társadalomnak, helyettesítve ezzel a korábbi vallási megalapozottságot (Arendt 1951).
A modernitás ezen árnyoldalát sokszor elfelejtjük, pedig ezek az ideológiák – bár
látszólag racionálisak vagy tudományosak – mélyen emocionális, szimbolikus
megközelítést képviseltek. A posztmodern korban e transzcendens alapok elvesztése
nemcsak filozófiai, hanem politikai következményekkel is járt. Max Weber Gazdaság és
társadalom című munkájában (1922) azt hangsúlyozza, hogy a modern társadalmakban
a „jogracionális” uralom váltja fel a hagyományos és karizmatikus hatalomformákat. Ám
Weber már ekkor figyelmeztetett: amikor a racionális intézményrendszerek legitimitása
meginog, a karizmatikus vezér képzete újra felértékelődik. A „karizma” ebben az
értelemben nem egyszerűen irracionális tömeglélektani jelenség, hanem válasz a
normatív vákuumra – olyan eszköz, amely átmenetileg újra biztosítja a kollektív
kohéziót.
Fleck Zoltán Csalók és csalódások. Morális dilemmák az új magyar demokráciában
(2025) című műve pontosan e weberi diagnózist viszi tovább a poszttranszcendens
korszak kontextusában. Fleck hangsúlyozza, hogy a modern demokráciákban a morális
legitimáció forrásai nem maguktól értetődnek, hanem folyamatos politikai és társadalmi
„konstrukciók” eredményei. Fleck „gondolkodásstílus” terminusával élve a
felvilágosodás racionális diskurzusa nem képes „zárt kollektívává” alakulni: nem kínál
olyan emocionális és szimbolikus sűrítményt, amely a vallásos világképeket
helyettesíteni tudná. Ebből fakad, hogy a demokratikus közösségek gyakran
„csalódásdemokráciává” válnak, ahol az intézményi eljárások absztrakt racionalitása
nem tudja kielégíteni a közösségi igazságérzetet és erkölcsi igényeket. Weber és Fleck
tehát ugyanarra a problémára reflektálnak, de eltérő hangsúlyokkal: míg Weber a
karizma strukturális szükségletét emeli ki a normatív válság idején, addig Fleck a
morális legitimáció elvesztését mint demokratikus paradoxont értelmezi. A karizmatikus
vezér nála nem csupán „irracionális maradvány” a modernitásban, hanem egyfajta
morális rövidítés: egy olyan szimbolikus mechanizmus, amely átmenetileg visszaállítja
az elveszett evidenciarendet, miközben – és ez Fleck egyik kulcsmegállapítása –
korrupciós és autoriter kockázatokat hordoz, hiszen a morális dilemmák feloldását
személyi lojalitásra és nem intézményi szabályokra építi.
A posztmodern korban – ahogyan Bruno Latour elemzi Facing Gaia (2017) című
munkájában – a transzcendencia helyét nem egyszerűen a racionális diskurzus, hanem
új, szekularizált „megváltásnarratívák” veszik át. Latour szerint a globális ökológiai
válság és a klímapolitika a bűntudat és felelősség modern formáit kínálja, kvázivallásos
struktúrában: az emberiség „bűnös” a Föld kizsákmányolásában, de kollektív cselekvés
révén elnyerheti a „megváltást”. Ez a narratíva azonban – Fleck megállapításaival
összhangban – nem teremt valódi közösségi kohéziót, hanem fragmentált, eseti azonosulási pontokat kínál. Összességében a transzcendencia hiánya által létrejött
morális vákuum nem csupán a modernitás belső ellentmondása, hanem a posztmodern
politikai rend egyik legnagyobb kihívása is. Weber karizmaelmélete, Fleck morális
dilemmákról szóló diagnózisa és Latour ökológiai megváltásnarratívája ugyanabból a
hiányból indul ki: az emberi közösségek szükséglete egy olyan közös jelentéshorizont
iránt, amely képes pótolni a vallás által nyújtott szimbolikus kohéziót. A vezérképzet
ennek a hiánynak a politikai tünete – egy ideiglenes, de hatásos „zárt kollektíva”, amely
egyszerre ígér morális rendet és hordozza a „csalódásdemokráciák” kockázatát.
Az a premissza, amely szerint a jogállamiság intézményalapú rekonstrukciója –
személytelen intézményi garanciák és racionális politikai programok révén – képes
volna tartós politikai legitimációt és társadalmi kohéziót létrehozni, a modern politikai
tapasztalat fényében tarthatatlannak bizonyul. Ha egyáltalán beszélhetünk e koncepció
tényleges érvényességéről, az kizárólag a klasszikus liberális eszmény normatív
horizontján belül értelmezhető. Max Weber jogracionális uralomról alkotott elmélete
ugyan feltételezte, hogy az intézményi racionalitás és a jogi eljárásrend képes független
legitimációs bázist biztosítani a tradicionális és karizmatikus uralmi formákkal szemben,
ám e weberi ideáltípus történeti realitása egyre inkább megkérdőjeleződik. A
posztkarizmatikus és posztideologikus demokráciák tapasztalata – ahogyan arra Fleck
Zoltán (2025) is rámutat – azt mutatja, hogy a személytelen, racionális
intézményrendszer nem rendelkezik kellő integratív erővel ahhoz, hogy a politikai
közösség érzelmi és morális lojalitását hosszú távon fenntartsa.
Fleck szerint a modern politikai rend válságának egyik legfőbb oka éppen az, hogy a
választói akaratképzés meghatározó módon narratív, emocionális és identitásképző
mechanizmusokon keresztül történik, nem pedig eljárási racionalitás és intézményi
garanciák alapján. Ezzel összhangban Weber klasszikus megfigyelése – hogy a
karizmatikus uralom iránti igény rendszerint a jogracionális struktúrák eróziójának a
következménye – a 21. század politikai dinamikájára is alkalmazható. A liberális
racionalizmus így nem csupán történeti értelemben, hanem normatív elvként is defenzív
pozícióba kényszerül, s egyre inkább egy eszmetörténeti idealitás maradéka, semmint
egy ténylegesen működő politikai modell.
3. A társadalmi illúziószükség pszichológiája
Miért ragaszkodik a kiszolgáltatott társadalom az illúzióhoz? Miért nem elégséges
számára a józanság, a kritikai gondolkodás, a tényeken alapuló reflexió? A válasz nem
elsősorban a politikai tudatosság hiányában, hanem a kollektív pszichológia
mélyrétegeiben keresendő.
Erich Fromm Menekülés a szabadság elől (1941) című munkájában arra mutat rá: a
modern ember a szabadság ígéretével együtt a választás és a felelősség szorongató
terhét is megkapja. A szabadság – amelyet a felvilágosodás óta mint elérendő
eszményt ünneplünk – valójában sokak számára elviselhetetlen, mert bizonytalanságot,
morális döntéskényszert, egzisztenciális magányt von maga után. Ebben a
kontextusban az illúzió – legyen az a „jóságos vezér”, az „erős kéz” vagy a „megmentő
állam” képe – pszichés menedék, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy a
döntés és a felelősség terhét másra ruházza. A társadalom kollektíven
„meghatalmazza” a vezért, hogy helyette gondolkodjon, döntsön és cselekedjen – és
ezzel saját szuverenitását csendben leteszi a képzeletbeli oltárra. Carl Gustav Jung
pszichológiai archetípuselmélete ehhez szervesen kapcsolódik. Jung (1959) szerint az
olyan figurák, mint a hős, a megváltó vagy az atyakép, a kollektív tudattalanban tárolt
univerzális sémák, amelyek különösen válsághelyzetekben aktiválódnak.
Ezek az archetípusok nem tanultak, hanem öröklöttek, és mély emocionális válaszokat
generálnak: biztonságérzetet, rendélményt, strukturáltságot ígérnek a káoszban. A
magyar társadalom történelmi tapasztalatait mélyen áthatja a kiszolgáltatottság érzése:
a szabadságharcok sorozatos kudarca, valamint az idegen vagy belső elnyomás által
okozott kollektív trauma, ez az örökség pedig különösen fogékonnyá teszi bizonyos
politikai mintázatok és narratívák iránt. Ezek egy részén a modern történettudomány
túllépett ugyan, ám a nemesi szemléleten alapuló, idealizált nemzeti narratívák
továbbra is meghatározói az emlékezésnek, akadályozva a múlthoz való kritikai
viszonyulást, valamint a történelmi örökség leegyszerűsítő, mitologizáló értelmezésének
elutasítását.
Mindez arra utal, hogy az illúzió nem pusztán a politikai manipuláció terméke, hanem a
túlélés és mentális koherencia egyik pszichés mechanizmusa. Az ember – különösen
egy hosszú ideje frusztrált, demoralizált társadalmi közegben – nem elsősorban az
igazságot keresi, hanem értelmet, biztonságot és irányt. Az illúzió ezeket kínálja
egyszerre, miközben feloldoz a reflexió, a bűntudat és a felelősségvállalás nyomasztó
terhe alól. Ez a felismerés nem a felelősség elhárítását jelenti, hanem annak mélyebb
megértését: a politikai illúzió nem pusztán naivitás vagy gyengeség, hanem kollektív
válaszreakció a hosszan fennálló egzisztenciális és intézményi bizonytalanságra. Az
illúzió ebben az értelemben nem a valóságtól való menekülés, hanem a pszichés
önvédelem egyik formája – egyfajta feloldozó mechanizmus, amely biztonságérzetet
teremt ott, ahol a racionális érvelés és a tényalapú gondolkodás már nem tud
kapaszkodót nyújtani. Amíg a társadalom nem képes szembenézni e kollektív
önvédelmi reflexek pszichodinamikájával, addig a racionalitás szükségszerűen
alulmarad a vágyképekkel szemben.
A politikaivezér-képzet újratermelődésének egyik legmélyebb oka nem pusztán a
hatalmi stratégia, hanem a társadalom belső szerkezetének pszichopolitikai mintázata:
az önállóság terhének elutasítása. A vezér nemcsak történelmi alak, hanem mentális
szükséglet. Az a közösség, amely nem tanulja meg belakni a szabadság horizontját,
előbb-utóbb olyan vezetőt konstruál magának, aki a döntés szabadságát is leveszi a
válláról – és ezzel együtt a felelősséget is. Itt jelenik meg az, amit Mihancsik Zsófia
Konrád Györggyel készített interjúban a „politikai infantilizmus” belső szerkezeteként ír
le: „Ezeknek az infantilis polgároknak felelnek meg az ugyancsak infantilis politikai
vezetők, akik vagy meggondolatlanul nagyokat mondanak, vagy toporzékolva szidják a
másikat, ha nem ők ülnek abban a székben, ahol ülni szeretnének” (Mihancsik 2007).
Ez a gondolat túlmutat a napi politika regiszterén: azt az antropológiai szorongást írja le,
amely egy belsővé tett alárendelődésből származik. A társadalom – miként egy
hosszasan infantilizált individuum – nem a szabadság révületét, hanem a kiszámítható
rend biztonságát keresi. A vezér tehát ebben az értelmezésben nem egyszerűen
politikai szereplő, hanem egyfajta ontológiai kompenzációs mechanizmus: a közösség
önállóságvesztésének szimbolikus helyettesítője. Az érett politikai kultúra épp azzal
különbözteti meg magát az autoriter reflexek világától, hogy képes elviselni az
autonómia szorongását. Nem illúziót keres, hanem elköteleződést; nem vezért, hanem
intézményt; nem messianisztikus ígéretet, hanem kollektív építkezést. És legfőképpen:
nem infantilizált szerepeket ismétel, hanem felelősséggé transzformálja az állampolgári
létezést.
4. Az illúzió gyártása: a politikai vágyipar
Az illúziók politikai funkciójának megértéséhez érdemes visszanyúlni Edward Bernays
művéhez, a Propaganda (1928) című tanulmányhoz, amely a modern
tömegkommunikáció és társadalomformálás egyik elméleti sarokköve. Bernays –
Sigmund Freud unokaöccse – a pszichoanalízis eszköztárát alkalmazta a tömegek
irányítására, ezzel megalapozva a politikai marketing, a spin doctoring és a PR iparág
pszichológiai alapjait. Bernays szerint a demokrácia nem működhetne hatékonyan, ha a
közvéleményt nem irányítanák tudatosan azok, akik hozzáférnek az információs
csatornákhoz, a médiához és a szimbólumokhoz. Ahogy írja: „A szervezett szokások és
vélemények tudatos és intelligens manipulációja az a folyamat, amely egy demokratikus
társadalomban a társadalmi rend egyik fontos eleme.”
Ez az elv a 21. század Magyarországán is érvényesül – talán még intenzívebben, mint
valaha. A politikai illúzió ma már nem pusztán spontán vágykivetítés vagy
reményprojekció, hanem szisztematikusan előállított mentális konstrukció, amelyet a
PR, a vizualitás, a nyelvi keretezés és a célzott érzelmi ingerlés összetett rendszere működtet. A „karizmatikus vezető”, a „hiteles civil”, a „nemzeti megmentő” vagy a „józan
reformer” alakja nem a társadalmi valóság organikus terméke, hanem precízen
tervezett és stilizált reprezentáció, amely egyszerre szolgálja az azonosulás, a projekció
és a reményigény pszichés funkcióit. Bernays alapvető felismerése, hogy a vágy és az
illúzió nem a hazugságon, hanem a szelektív igazságon nyugszik. A politikai narratívák
nem feltétlenül torzítanak direkt módon, hanem kihasználják a társadalmi
jelentéshiányokat, és ezek helyébe kínálnak leegyszerűsített szimbólumokat. A 2020-as
évek magyar politikájának ikonikus alakjai – az „új hang”, a „független szereplő”, a
„bátor civil” – nem önmagukban váltak fontossá, hanem a vágyipar gépezetének
részeként, amely az egyéni és kollektív frusztrációkból épít narratívát. Bernays
értelmezésében a közönség nem „félre van vezetve”, hanem „oda van vezetve”, ahol
saját érdekeit és identitását azonosítja az előre megkonstruált politikai kerettel. A cél
nem az információátadás, hanem a kollektív érzelmi struktúrák áthangolása: az
irracionalitás racionalizálása, a bonyolultság leegyszerűsítése, a bizonytalanság
átalakítása vezérbe vetett bizalommá.
Ez a mechanizmus Magyarországon különösen erőteljesen érvényesül, ahol a
demokratikus szocializáció gyenge, az intézményekbe vetett bizalom alacsony, és az
állampolgári autonómia strukturálisan korlátozott. Ilyen kontextusban a Bernays-féle
propaganda nemcsak manipulációs technika, hanem szimptomatikus válasz a
társadalmi törésvonalakra és mentális bizonytalanságokra. Az illúzió ebben az
értelemben nemcsak elvakít, hanem pszichés stabilitást is biztosít: az „érthető világ”
illúzióját kínálja egy kaotikus, bizonytalan, komplex valóság helyett. A propaganda
fogalmait – „megtévesztés”, „strukturált vágy”, „szimbolikus uralom” – könnyű
beazonosítani a magyar politikai mezőben. A kampányok beszédmódja, a közösségi
média algoritmusai, a vizuális ikonográfia és a nyilvánosság térhasználata mind e
pszichopolitikai apparátus részei. Bernays egyértelműen fogalmaz: „A nyilvánosság
nem önmagát kormányozza – azt kormányozzák.” A magyar társadalomban ez a
dinamika kettős torzulást eredményez. Egyrészt a demokráciát nem mint intézményes
rendszert, hanem mint morális színházat élik meg: hősök és árulók, világos jók és sötét
gonoszok küzdelmeként. Másrészt a valódi politikai diskurzusok – az alkotmányosság
kérdései, a hatalmi ágak elválasztása, a gazdasági újraelosztás dilemmái – háttérbe
szorulnak, mert nem illeszkednek a drámai ívbe.
Az illúzió tehát nem pusztán az elitek eszköze a hatalom megtartására, hanem a
társadalom többségének belső igénye is. Vágy a rendezettségre, a biztonságra, a
követhető narratívára – és végső soron: a kontroll illúziójára.
5. A vezérelvűség és a politikai mítoszképzés mechanizmusa
A vezérelvű politikai rendszerek stabilitása nem kizárólag intézményi vagy gazdasági
tényezőkön alapul, hanem elsősorban a politikai mítoszok megalkotásán és a
karizmatikus vezetőalakok társadalmi konstrukcióján keresztül nyeri el tartósságát. Ez a
dinamikus folyamat különösen erőteljes azokban a társadalmakban, ahol a
demokratikus intézményrendszer törékeny, a társadalmi mobilitás korlátozott, és a
kollektív jövőkép hiányos vagy ellentmondásokba ütközik.
A politikai mítosz fogalmát Claude Lévi-Strauss (1955) szellemében értelmezhetjük:
nem csupán a valóság hű tükre, hanem egy kollektív jelentésalkotó struktúra, amely
nem a tények közvetlen visszatükrözésére törekszik, hanem társadalmi szinten segíti a
valóság érzelmi és kognitív feldolgozását. Ezek a mítoszok nem az objektív igazság
feltárására szolgálnak, hanem az érzelmi azonosulást erősítik, miközben szimbolikusan
oldják fel a társadalmi és strukturális válságokat. A „vezér” nem egyszerű politikai
szereplő, hanem egy olyan szimbolikus alak, aki magában egyesíti az erkölcsi
tisztaság, a nemzeti megváltás és a cselekvőképesség archetipikus vonásait.Ernst
Cassirer (1946) filozófiája szerint a modern politika mítoszai nem a tudatlanság vagy az
irracionalitás gyümölcsei, hanem a tömegtársadalmak természetes strukturális velejárói.
„A modern politikai mítoszok az irracionalitás eszközeivel operálnak, miközben a
racionalitás nyelvét beszélik” – fogalmazott, kiemelve, hogy ezek a mítoszok egyszerre
hordoznak érzelmi mélységet és racionális látszatot, amellyel a tömegek bizalmát
igyekeznek megnyerni.
A magyar politikai kultúrában a vezérképzet ismétlődő, mélyen gyökerező jelenség. Ez
a kulturális mechanizmus nem választható el a történelmi hagyományoktól: a Horthy-
korszak és a Kádár-rendszer egyaránt szimbolikus személyi hatalomra épültek,
amelyeket a rendszerváltás sem bontott le teljesen, csupán új, demokratikus burkolatba
csomagolt. A politikai közösség tagjai nem absztrakt eszmékkel vagy elvekkel
azonosulnak, hanem a „vezér” életútjában, habitusában és kommunikációjában keresik
saját kollektív sorsuk metaforáját. A vezér mesterien tölti be a mítosz funkcióját: képes
hidat alkotni a fragmentált társadalmi érdekek között, és szimbolikus választ adni arra
az iránytalan, rendszerkritikus elégedetlenségre, amely máskülönben megosztaná a
közösséget. Emilio Gentile (2006) megfogalmazása szerint a modern politikai
vallásosság egyre inkább karizmatikus vezetői figurák köré szerveződik, akik
krízishelyzetekben képesek „morálisan egyesíteni” a nemzeti közösséget, így
létrehozva egyfajta szent politikai térséget. Ez a működésmód azonban különösen
kiszolgáltatottá teszi a közvéleményt a projektív illúziókkal szemben. A tömeg nem
reális, gyakorlati megoldásokat keres, hanem hitet, így a vezér nem pusztán
programhordozóként, hanem remény- katalizátorként funkcionál – olyasvalakiként, aki
személyében testesíti meg a kiteljesedő megváltást.
6. A tömeg és a vezér: Ortega y Gasset nyomán
José Ortega y Gasset A tömegek lázadásában (1929) a modern tömegjelenséget nem
csupán mennyiségi mutatóként, a népesség növekedéseként értelmezi, hanem
minőségi átalakulásként, amely alapvetően új emberi típust hoz létre. A „tömegember”
nem egyszerűen sokaság, hanem radikálisan eltérő létező a korábbi társadalmi
szereplőkhöz képest. Ortega szemében a tömegember az a figura, aki „készen találja a
világot” – nem folyamatosan építeni, fejleszteni vagy alakítani akarja, hanem kizárólag
elfoglalni, birtokolni és uralni. Ez a hozzáállás mélyen önmagára zárkózó, ösztönökre és
az azonnali kielégülésre épülő világképet eredményez, amely kizárja a reflexió, az
önkritika és az egyéni felelősségvállalás dimenzióit.
A tömeg homogenitása következtében elveszíti autonóm döntéshozatali képességét, és
emiatt szükségszerűen „kollektív iránytűt” keres – olyan személyt, aki helyette
gondolkodik, érez és dönt. Ebből következik, hogy a vezér nem csupán egy politikai
pozíció betöltője, hanem antropológiai szükségletként jelenik meg. Az a modern ember,
aki kiszakadt a tradicionális közösségek és hagyományos rendek biztos kereteiből, új
identitásra vágyik, s ezt az identitást legkönnyebben egy karizmatikus vezér alakjában
képes megtalálni, aki „értelmet ad a káosznak”. Ortega nem idealizálja a
tömegvezéreket: rámutat, hogy ők nem feltétlenül a legképzettebb vagy legalkalmasabb
vezetők közül kerülnek ki, hanem a tömeg ösztöneit és vágyait a legügyesebben
artikulálók és visszhangozók közül. A vezér és a tömeg kölcsönösen erősítő,
visszacsatolásos rendszerben működik: a vezér felerősíti a tömeg érzelmeit, a tömeg
pedig megerősíti a vezér pozícióját. Ebben a dinamikában nincs helye a racionális
párbeszédnek, a deliberatív demokráciának vagy a kritikának; az igazság nem az érvek
súlyán, hanem az azonosuláson és az emocionális rezonancián alapul. Ez a vezér
mögé tömörülő tömeg kollektív cselekvőként jelenik meg, ám az egység ára az egyéni
felelősség és autonómia feladásával jár. Ortega intő szava szerint a modern
demokrácia ehelyett a „szociális infantilizmus” felé tolja el a politikai gondolkodást: a
tömeg gyermekként azt követi, aki határozottságot mutat, nem pedig azt, aki kritikai
tudatot, önreflexiót és önálló ítélőképességet igyekszik ébreszteni.
Ez az infantilizálódás nem csupán elméleti veszély, hanem gyakorlati kockázat is, amely
megnyitja az utat a totalitárius rendszerek számára. A vezér nem egyszerű alternatíva
vagy választás tárgya, hanem történelmi végzetként jelenik meg, akinek követése nem
opció, hanem kötelesség. Így a demokratikus kontroll intézményei kiüresednek, a
politikai diskurzus pedig leegyszerűsödik, és az „ők” és „mi” polarizált identitásharcává
válik. A vezér utáni vágy, illetve a strukturális problémák karizmatikus vezető általi
megoldásának reménye nem csupán politikai nosztalgia, hanem mély pszichológiai
reflex a tömeg részéről. A homogenitás iránti vágy, a komplexitás tagadása, és a „józan
paraszti ész” abszolutizálása mind abban az irányban hatnak, hogy a politikai
döntéshozatal ne a racionális viták, hanem az identitásharcok és emocionális
azonosulások dominanciája alatt álljon.
Ezek a tényezők mind arra sarkallják a közösséget, hogy a bonyolult és bizonytalan
világ helyett egy egyszerű, ugyanakkor erős és határozott emberben keresse a
stabilitást és az értelmet. Így a vezér nem csupán politikai vezető, hanem a kollektív
remény és identitás hordozója, aki személyes megtestesítője annak a vágynak, hogy a világ átláthatóbb, értelmezhetőbb és irányíthatóbb legyen – még akkor is, ha ez a vágy
gyakran az autonómia és a pluralizmus feladásával jár együtt.
(Folytatás holnap)
