Amikor 1956 elején Sőtér István írót, irodalomtörténészt kinevezték művelődési miniszter- helyettesnek, a két mókamester író, Örkény István és Karinthy Ferenc járták a főváros üzleteit, és mindent kifogásolva azonnal kérték a panaszkönyvet, bejegyzésük alá Sőtér István nevét írták. Elmentek az egyik Tüzép-telepre is, ahol a szén szemrevételezése után rögtön kérték a panaszkönyvet és beírták: „Ez szén? Ez szar! Sőtér István miniszterhelyettes”. Mindig ez az anekdota jut eszembe, amikor kitekintek az ablakon: Ez tél? Ez szar. Se hó, se komolyabb hideg, mint valaha. A kullancsok kitakarózva és a hasukat süttetve (már amikor a ronda köd helyett kicsit süt a nap) önfeledten várják a májusi kullancs-szezont, hogy minél több állatba, kutyába, madárba, emberbe bejutva elvégezzék olykor halálos betegséget okozó tevékenységüket, rádobva egy lapáttal az amúgy is ránk leselkedő veszélyekre, például a klímaváltozásnak mondott jelenségre, ami mind inkább a katasztrófa jeleit mutatja. Mert ha magyarázatot keresek a jelenlegi időjárásra, óhatatlanul arra gondolok, hogy bizonyára összefüggésben lehet a klímaváltozás okozta anomáliákkal.
Klímahiszti
Erről, különösen azóta, hogy Greta Thunberg utcára hívott néhány ezer iskolás gyereket, sokat ír a sajtó. A gyerekek jövőjüket féltve tüntettek a szüleik, tehát a felnőtt világ ellen, beleértve ebbe a világ országainak vezetőit is. Felvonulásuk megható és szánalmas volt. (Gondoljunk a keresztesháborúk idején elindult gyerekcsapatokra: azt hitték – és a felnőttek elengedték őket –, hogy ők majd felszabadítják Jeruzsálemet. Az arabok gondolkodás nélkül lekaszabolták őket.) Bár, szerintem, jogosan félnek, hogy a mostani felnőtt világ elfogyasztja előlük a bolygót, s nekik már levegő se nagyon marad, ám az ő szavuk nem hallatszik fel az égbe. A buzgó bulvárlapok (is) Gretaról rövidesen kiderítették, hogy nem egészen normális, lelkileg beteg, s amibe belerángatott világszerte több ezer gyereket, azt népi egyszerűséggel klímahisztinek kell és lehet minősíteni.
Greta annyit mindenesetre elért, hogy fogadta néhány kiválóság: a volt amerikai elnöktől, Obamától kezdve az ENSZ főtitkáron át a pápáig. Hogy elég nagyot csalódhasson a felnőtt világban, amelybe két-három év múlva már ő maga is tartozni fog, részt vett a madridi klíma-csúcstalálkozón, ahol az okos felnőttek semmire sem jutottak, mert mindenki a maga és országa érdekeit képviselte, s valahogy véletlenül sem jutott eszükbe, hogy él a bolygón egy emberiségnek nevezett elég nagy létszámú emlős, amely naponta enni, inni, módjával dolgozni, fürödni, autózni szeretne, s mindehhez komoly feltételek teljesülése szükséges.
Az a bizonyos másfél százalék
Szembesülve az eredménytelenséggel, néhány aktivistával karöltve Greta elment Davosba is, ahol a szén, a kőolaj és földgáz kitermelése sokkal fontosabbnak bizonyult, mint az az elképzelés, hogy az egész emberiség feküdjön elébe az időjárás-változásnak, és semmiképpen ne engedje, hogy a föld légkörének felmelegedése átlépje az ipari forradalom kezdetén mért hőmérsékletet másfél százalékkal. Mert akkor a bolygó részéről jön a dádá.
Itt már nem irányult nagy figyelem Gretara s azokra, akiket képviseltek, mert hát nem gyerekek feladata a gazdaságok irányítása, s ezzel összefüggésben annak megállapítása, hogy miből mennyit hozzanak a mélyből felszínre a világ nagy cégei, magasról téve arra, hogy ez milyen következményekkel jár, és majd kinek árt, illetve mikor isszák az eljövendő generációk annak a levét, amit most a saját érdekeiket követve a felnőtt bácsik kifőznek. Igaz, ennek a pillanatnyi előnyeit a tüntető gyerekek is élvezik, amikor jól szervezett iskolában tanulnak, fűtött otthonban kapcsolják fel a villanyt, s látnak neki a marhapörkölt elfogyasztásának. Az ember fiának ugyanis ennie kell, hogy legyen ereje a tanulás előtt meg után kicsit számítógépezni, a barátokhoz elugrani, stb. stb.
A végzet órája
A közelgő és történelmi léptékkel mérve már a kertek alatt settenkedő, olykor pedig feltűnősködve dühöngő klímakatasztrófáról (a végzet vekkerét évente egyszer a „helyes” időpontra igazító tudósok a napokban éjféltől 100 másodpercre állították be, vagyis sok bohóckodásra már nem nagyon maradt időnk) nem sok újat lehet mondani ahhoz képest, amit nagyon sok nagyon okos szakember már elmondott.
Persze behunyt vagy a rémülettől tágra meresztett szemmel mindenki abban reménykedik, hogy a vég-események nem következnek be (éltető hazugság, amikor úgy teszünk, mintha nem volna pusztulás és halál), ugyanakkor, mivel naponként feladatot adnak, nem lehet rájuk nem gondolni, már csak azért is így van ez, mert a tét túl van a képzeletünkön, ugyanis „csak” arról, és csak annyiról van most szó, hogy megmarad-e a földi élővilág, s benne – és nem magát fölébe helyezve, miként eddig tette és most is teszi – az öntúlértékelésben szenvedő fő gerinces, az ember és az általa megteremtett civilizáció.
Nem a Mindenségre, csak a naprendszerre hivatkozom, amikor azt mondom, hogy a létünk ugyanannyit ér ennek a szerény csillagnak és bolygó-együttesnek, mint egy muslicáé. Mind foglyai vagyunk és maradunk annak a bolygónak, és annak a gravitációs térnek, amelyben társak lettünk a létezésben.
Egyesek a holdon szeretnének tábort verni, és űrhajóval onnan fuvarozni a földre mindent, ami érték. De ez még igen sok kívánnivalót hagy maga után. Erős törekvés van arra is, hogy kolóniát alapítson az ember a Marson, nem törődve annak távolságával és az útközben, majd az új táborhelyen elviselendő űrbéli sugárzással.
Egyesek abban is reménykednek, hogy majd akkor, ha szánkig ér a szóáré, oda menekülhetünk. Kivirágzó gondolat ez, bár helyénvalóbb és olcsóbb volna megmenteni annak a bolygónak a légkörét, amelyen intenzív erővel gyűlölhetjük és irthatjuk egymást, attól függően, hogy ki melyik nemzetállam lakója, ott milyen hitet tartanak a vezetők fontosnak, és mire képes a gazdaság, illetve mit lehet onnan az erősebb jogán elsajátítani.
Az ember eddigi életútja során mindig elfelejtette, hogy csak bizonyos morális elvek félre tételével lehet embertársainkat eredményesen kiiktatni az élővilágból. Olykor az ilyesmibe besegít valami szaftos járvány is, pl. olyan, amely két éve Kínából indult és eddig 6.5 millió embert vitt át a másvilágra. A koronavírusról van szó, amelyről még nem tudjuk, hogy mutációi során milyen „meglepetéseket” tartogat, amik együtt járhatnak egy olyan újabb világjárvánnyal, amelynek elülte után a maradék csak fehérré vált szájjal meri kimondani az áldozatok számát.
Reménykedjünk a reménytelenben
A Trump magánvéleménye ellenére a már zajló klímaváltozás körülményei között a klímaválság problémájának kicsit messziről futok neki, de szeretném, ha az, aki elolvassa majd ezt a stílusában is leegyszerűsített gondolatmenetet, megértené, miért reménytelen, vagy (reménykedő változatban!) majdnem reménytelen a Föld élvővilágának sorsa. Nagyon közel lehetünk ugyanis ahhoz a ponthoz, ahonnan a mostani életvitelünk iszonyatosan távolinak fog látszani – állapították meg a klímaproblémával foglalkozó okos emberek.
A majdnem reménytelen megfogalmazást arra az esetre használom, ha a klímaváltozás kialakulásáért nagy mértékben felelős ember esetleg megpróbál valamit tenni a változás gyorsulása ellen. A megakadályozás és a visszafordíthatóság fogalmát viszont mellőzöm, mert – talán – a lassítás érdekében tud valamit tenni az ember, ha egyáltalán van vagy lesz ilyen szándéka, de a megakadályozásért már semmit, a visszafordításért pedig, jelenlegi tudásunk szerint, végképp semmit, mivel a légtérbe került szén-dioxid mennyiségnek megfelelő mértékűre igazításáért csak a bolygó képes munkálkodni mintegy tízmillió év alatt, ami hátralévő életének pillanatnyi része, míg az emberléthez hasonlítva maga az örökkévalóság.
Az embert (és a Föld egész élővilágát, esetleg meteorok által idehozott vegyületek hozzájárulásával) az evolúció hozta létre. Ám az evolúció eddigi gyakorlatában nem fejlődést hozott, hanem a szüntelenül változó körülményekhez igazodás mind tökéletesebbé válását, mert tudjuk, csak az igazodó élő képes életben maradni és szaporodva léte titkait tovább örökíteni. De lényege, léte karaktere sok millió reprodukció után is – tökéletesített formában – az marad, ami volt.
A tényleges evolúció az öntudattal és némi önismerettel rendelkező embert akkor tudná igazán másfajta minőségű lénnyé alakítani, ha az ember képes lenne ösztönvilága egy részét „megnevelni”, egységes, mindenben együttműködő lénnyé válva a gyilkolásnak még a szándékáról is lemondana, s önmaga és a mindenség felé azt sugározná, hogy egységes, fajának minden tagját védelmező és felemelő lény, közös a cselekvésben és közös a problémák kezelésében.
A francia felvilágosodás szülte Nagy Francia Forradalomban Robespierre megpróbált erre kísérletet tenni a Legfőbb Lény mítoszának megteremtésével. Ez a Legfőbb Lény egyszerre lett volna ember és isten. Elképzelése elbukott, ő maga is a guillotine alatt végezte, mert az ember egy ilyen nagy ugrásra csak hosszas önnevelés után lenne képes, de eddig erről a nagy áldozatokkal járó önnevelésről megfeledkezett, és félő, hogy már nem maradt rá elég ideje.
A mindennapokban szoktuk használni – az embert illetően – az értelmes élet kifejezést. A halállal megfejelt létezésnek nincs értelme (az életet a halálra ráadásul kapjuk – írta József Attila), illetve csupán az az értelme, hogy az adott élőlény minél ügyesebben igazodjék a körülményekhez, a szaporodás módjához, és így adja tovább genetikai állományát. Ebben egy baktérium, a lényeget tekintve, ugyanúgy küzd létezése és önmaga tulajdonságainak optimális továbbadásáért, miként az emberi lény. Az alkalmazkodás során ez is és az is igyekezett magát tökéletesre csiszolni.
Mondhatjuk például egy baktériumra, hogy káros. De ennek nincs semmi értelme, illetve csak annyi, hogy megfelelő alkalmazkodása érdekében igyekszik a saját szempontjából minél életképesebbé válni, és ehhez kell alapfunkcióinak tökéletes működése. Lehet, hogy ez káros a több ezer évig élő mamutfenyőre vagy a sokkal halandóbb emberre, de a jelző csak ennyiben jogosult. Ha igazodására és szaporodására nézve tevékenysége nem káros ránk, akkor léte „értelmes”, de minden lény káros valakire vagy valamire, ha életben akar maradni.
A Föld erősebb, mint saját lényei
Az ember és a bolygóján található valamennyi élőlény együttesen sem képes kárt tenni a Földben, legfeljebb hozzájárul létével a bolygó légkörének valamilyen irányú változáshoz. Ám a bolygó méretéhez képest ez a változás minimális, de maximális lehet az adott élővilág további, „bejáratott” létére. Ebben az esetben az élővilág elpusztul, visszaenyészik abba az anyagba, amelyből felépült, és a bolygó vagy teremt új élőlényeket vagy sem. De minden valószínűség szerint igen, mert ez természetéből következik. Nem biztos, hogy öntudattal rendelkező, alkotni képes lényt is újra létrehoz, ugyanis az ember kialakulása nem szükségszerű, hanem a véletlen műve volt. De a próbálkozás kudarca esetén nem fog senki szíve fájni, mint ahogy a dinókért sem sírt senki, amikor egy nagy meteorit a Föld kérgébe csapódott, és – mások mellett – elpusztította őket is.
Hogy egy bolygón mennyire nem valamilyen cél irányába történik a változás, vagyis nem beszélhetünk fejlődésről, azt éppen a 65 millió évig élő és itt uralkodó dinoszauruszok mutatják. Ennyi idő alatt sokféle változatuk jött létre, mind ügyesebben alkalmazkodtak a Földön bekövetkező változásokhoz, de nem lettek alapvetően mássá. A változások iránya nem célt jelent, hanem a változások által létrejött éppen-változatot.
Elképzelhető, de nem valószínű, hogy az eltelt 4.7 milliárd év alatt létezett már a Földön értelmes lény. Ha igen, az sem tudta elképzelni, miként a jelenlegi, az ember sem, hogy milyen a nemlét, mert a nemlét a léthez képest a semmi, a semmit pedig nem lehet elképzelni, és ez nagy segítség abban, hogy a Földön éppen a legértelmesebb, mert a leginkább öntudattal bíró lény, az ember könnyű lélekkel gyilkolja fajtársát és az összes egyéb létezőt, növényt, állatot egyaránt.
Az embert éppen a nemlét elképzelhetetlensége „akadályozza” abban, hogy a megélhetési kényszer-pusztításon túl különösebb lelkifurdalás nélkül ne pusztítsa fajtársait (kivételt képez a háború). Ennek érdekében aztán mind bonyolultabb gyilkoló eszközöket és módszereket talált ki, elvágva maga előtt az utat, hogy ne csak egy emberre, hanem az egész emberi fajra vonatkoztatva azt mondhassuk, hogy értelmes a létezése. Amíg fajtársa gyilkolásában is (miként az állatvilágéban) örömét leli (s úgy látszik, erről nem tud és nem is akar ösztönei biztatására és a szükségesnél kevesebb értelme miatt leszokni), addig képtelen lesz egységes, nemzetektől, vallásoktól, nyelvektől, speciális érdekektől független civilizációként megszervezni és megjeleníteni magát.
A husáng előnyei
Bár – módjával – más lény is használ szerszámot, ennek képessége az ember esetében fokozottan igaz. Kezdetben egy vékonyabb ág közbeiktatásával meghosszabbította a karját s leverte a gyümölcsöt, a bogyót, de gyorsan rájött: az ágat husángként alkalmazva sokkal gyorsabban agyon lehet verni ellenségét, vagy annak minősített társát. S mert az embernél előzékenyebben egyetlen földi lény sem igyekszik eltulajdonítani azt, amit más teremtett, kialakultak az egymás elleni hadakozások, amelyek aztán egyre durvább formát öltöttek. Akik gyilkoltak, már nem is közvetlen érdekkel, hanem valami nevében, vagy megszervezetten valaki, valami parancsára.
A gyilkoló eszközök a gyártási eljárással egyenes arányban egyre kifinomultabbak és hatékonyabbak lettek, egészen az atombombáig. Bár szembesültek vele, hogy ez az eszköz milyen elképesztő rombolást képes véghez vinni, eszükbe sem jutott lemondani róla, egymást gyanúsítva eszelősen fejleszteni, gyártani kezdték, mígnem aztán rájöttek, hogy a hordozó eszközök tökéletesítésével együtt, ez olyan pusztító találmány, amely, különösen a konzekvenciái miatt, támadót, védekezőt és visszatámadót egyként elpusztítja. A bolygót nem, mert annak tömege és gravitációs ereje mellett az ember szívózása eltörpül, de ezzel együtt iszonyatos mennyiségű atomfegyver halmozódott fel, elfogyasztva elképesztő mértékű energiát és emberi munkát. Az ember érti, hogy ezzel a fegyverrel csak önmaga ellensége lehet, ennek ellenére továbbfejleszti, gyártja, felmalmozza. Amit az esetleges felhasználással megnyer, azt rögtön el is veszíti – önmagával együtt. Így születnek a hősök és az áldozatok.
Az ember sok-sok eszköz igénybe vételével ipart teremtett. Egyre több géphez egyre több energiára volt szüksége, amit a bolygótól csak úgy tudott megszerezni, hogy közben pusztította azt a víz, föld, levegő réteget, amely őt is szolgálta. Nemcsak az éhsége csillapítása miatt evett, hanem azért is, hogy elteljen a finomnak talált ízekkel. És nemcsak azért öltözött, hogy megvédje magát a hidegtől, hanem azért is, hogy divatos legyen, változatos öltözködésű. Mindez, számára észrevétlenül, együtt járt azzal, hogy a bolygó évmilliók során kialakult és az embernek kedvezően működő, élhető rétegét önmaga és más létezők számára lehetetlenné, lassacskán élhetetlenné tegye.
A barlangból önmaga által épített helyre vonult, s mert egyeseknek lehetősége nyílt rá, egy-két szoba helyett építtetett több termeset, majd számtalan termeset, amit, hogy használhassa, ki is kellett fűtenie, majd aztán hűtenie, és a bolygó sok évmillió alatt felhalmozott készleteit gondolkodás nélkül fosztogatta, és fosztogatja napjainkban is.
Aztán vagy közben rájött, hogy vannak különböző elemek, s azokat egymással reakcióba léptetve létrehozhat gyógyszert, műanyagot, stb. S mert egyeseknek érdekükben állt valamiből sokat gyártani, legtöbb esetben, az igazi következményeit nem is ismerve, egyre többet hozott létre, és igényt támasztva rá áruba bocsátotta. Az ember mind nívósabban, mind hosszabb ideig, mind nagyobb luxusban élt, nagy, még nagyobb, végül beláthatatlanul óriási városokban. Törekvéseit a bolygó szolgálta, közben pedig a halmozott kártételt a tengerekben, a földfelszínen és élhető szféráiban felhalmozta.
Maga a bolygó is kibocsátott káros anyagokat, ám ezek mennyisége, legalábbis az élő szervezetek megjelenése óta, egyensúlyban voltak azzal, amilyen mértékben a bolygó gyógyítani tudta magát.
A bővített újratermelés mókuskereke
Az ember sokféle módon alkalmazkodott az életkörülményekhez, amelyek természetesek és mesterségesen létrehozottak voltak. Végül nem fejlődésként, hanem az alkalmazkodás kényszere folytán eljutott a kapitalizmusig, amelyhez folyamatosan hozzáigazította a vallást, a kapitalizmus működésének eszméit, hogy a gyakorlatát igazolja és elfogadtassa, vagyis a tőke hatalmával kevesek kizsákmányolhassanak sokakat. Mindehhez, a természetes igények mellett, mesterségesen ébresztetteket is hozzácsapott, s kitalálta a bővített újratermelést, s a fejlődést már az évről évre egyre bővülő termelésben látta.
Az egyre több ember egyre több lakóhelyet, energiát, élelmiszert kívánt, s egyre változatosabb formában, s mindehhez csatlakozott az, amit nem létfenntartásként, hanem luxus vagy szenvedély gyanánt vett igénybe: alkohol, dohány, kábítószer, egyszerű és luxus ékszerek, egyszerű és díszes koporsók, illatszerek, kozmetikumok, autók, s a telefon mellé a mobil-telefonok, a repülőgépek használata, majd rakétákkal a Föld körüli néhány száz kilométeres tér meghódítása. (Ezt az eredményt nagyképűen rögtön elnevezte űrkorszaknak).
A bővített újratermelés jelentős részét olyan gyártmányok jelentették, amelyek szebbé, kellemesebbé tették az ember életét, de nem biztos, hogy boldogabbá is. Az áldások közé tartozott az is, hogy az emberi faj gátlástalanul, kontrollálatlanul, az emberi szabadságra hivatkozva mindenféle tervezés nélkül szaporodni, létszámában növekedni kezdett a kedvező körülmények közepette. 2050-ben pl. már kilenc milliárdan leszünk, és isszuk a vizet, ha még lesz, és esszük a rizst, a kenyeret, a húst, ha mindezek akkor még lesznek, különösen ilyen mérhetetlenül sok száj számára, és olyan eszelős pazarlás mellett, mint ami most jellemző ránk.
Bár egyes okos emberek már évszázadokkal ezelőtt jelezték, hogy ez a magatartás gondokat fog szülni, az emberek a személyi szabadságra, és persze a termelés és a piac szabadságára, mint a polgári társadalom vívmányára hivatkozva, nemcsak lesöpörték az aggódást az asztalról, hanem káros vélekedésnek, eszmének is minősítették.
Gyilkolás nagyipari módon
A különböző gyökerű gazdasági érdekek, eszmék miatt az emberek mindig is harcoltak egymás ellen, legtöbbször nem a betevő falatért, hanem a mások által megtermelt javakért, sőt, magukért a megtermelőkért, hogy aztán azok rabszolgaként, majd bérmunkásként szolgálják azokat, akik az ilyen háborúk elindítói és felelősei voltak.
Mindezt természetesen, egészen máig, az emberi természettel összeegyeztethetőnek minősítették, különösen abban az összefüggésben, hogy a csatatereken nem nekik kellett meghalni, hanem irányításuk mellett másoknak, másokat gyilkolászva. (Az egyházak is felzárkóztak az embertelenek mögé, amikor gyilkolásra buzdítóan megáldották a fegyvereket, s azokat, akiknek érdekében a megáldott fegyverek „munkába” léptek).
Az ipari fejlődés természetesen, szinte elsődleges tevékenységként, a háborút is szolgálta. A gyilkolást nagymértékűvé tevő eszközök már sok ember részvételével zajló hatalmas háborúkat indukáltak. Az első majd a második világháború világossá tette, hogy ezen a módon az emberi faj önmagának árt a legtöbbet (mint pl. Borkai Zsolti, aki a helyett, hogy pihenve napozott volna, ikreken gyakorlatozva próbálta ki túlbuzgó férfiúi erejét). Nemcsak azzal, hogy a felek sok emberi egyedet kölcsönösen kiirtanak, hanem azzal is, hogy a mérhetetlenül sok fegyver gyártásával és azok környezet-romboló használatával nagy, látható és láthatatlan kárt okoztak a természetnek, a saját életterüknek.
Mindeközben morálisan és érzelmileg is magukra támadtak, amikor milliókat kártékonynak minősítve összegyűjtötték őket és meggyilkolták, majd elégették. Aztán igyekeztek gyorsan felejteni. Mert az embernek az is nagy adománya. Éppen napjainkban gyorsult ez fel, amikor gomba módra szaporodnak az antiszemita csoportok, pártok, s tudjuk, hogy a vallott eszmék egy idő után cselekvésbe torkollnak.
De mi itt Európában adjunk hálát az égnek, hogy elég hosszú ideje viszonylagosan békében élünk, igaz: békétlenül.
Hatalmas raktárakban rengeteg, iszonyatos energiával legyártott, és végletes pusztításra alkalmas fegyver várja a feltámadását. És az emberi faj jelenlegi anyagi, érzelmi, ideológiai állapotát tekintve, öncsalás volna abban reménykedni, hogy ezek a fegyverek nem kerülnek soha felhasználásra. Tudjuk valamennyien a lelkünk mélyén, hogy az volna a csoda, ha ezeket megsemmisítenék, és az lesz a természetes, hogy ezek megsemmisítik a létrehozóikat.
És ehhez lesz elégséges ok, mégpedig akkor, amikor a már zajló klímaváltozások elindulnak a végzet felé mindenki számára felismerhető, átélhető és elviselhetetlenül elviselendő módon – a klímaválságban. Elég, ha a kételkedők az Antarktisz tengervízbe lógó végidő-jégmezőre figyelnek. A tengeráramlatok a langyosabb vizet besodorták a jégmező alá, s az alsó rétegeit folyamatosan kiolvasztották. Ha ez a sok milliárd tonna tömegű jégdarab a tengerbe szakad, olvadása során az óceánok szintje megemelkedik kb. 60 centiméterrel, s az édes hideg víz megváltoztatja a tengeri áramlásokat. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a majd leszakadó jégtömeg jelenleg megtámasztja a jégsapkát, amely támasza elvesztése után belecsúszik a tengerbe, s akkor egy marad: térdre, imához.
Olyan téma ez, amelyről az emberek egy része megriadtan, és ezért félelmükben szívesen nyilatkoznak meg, és amelyről a politikusok sehol se szólnak kényszerítés nélkül, mert az esetleg még lehetséges ellenintézkedések nagyon sokba kerülnének, ami akadályozná politikai céljaikat. És mi lehet ezeknek az embereknek a célja? A hatalomban maradni, és az élvezett kivételezettségen túl hozzájutni a hatalom nyújtotta előnyökhöz, olyan termékekhez, s azoknak felmalmozott pénzben megnyilvánuló valóságához, amelyeket azok hoztak létre, akik féltik magukat és családjukat a kertek alatt gyülekező veszélyektől.
(Folytatás itt olvasható.)
