2024, június23, vasárnap
KezdőlapKiemelt fő hírAsperján György: A klímaváltozás nem a jövőnk, hanem a jelenünk II.

Asperján György: A klímaváltozás nem a jövőnk, hanem a jelenünk II.

-

Az abnormális, mint új normalitás

Az éghajlatváltozás zajlik. Nincs ebben semmi meglepő. A természetben semmi nem mozdulatlan és örök. Lényegében nagy ajándék, hogy tízezer éve létrejött egy olyan állapot, amelyben kibontakozhattunk, sok zűrzavar közepette, de felnőttünk. Ám ez rövidesen alapvetően megváltozik.

Az éghajlat változásának eseménysorában azzal kell szembesülnünk, hogy a Föld egyik élőlénye, az ember képes olyan mértékűen befolyásolni a hozzá képest kimondhatatlanul nagy bolygót, s ennek következtében éghajlatát, hogy ezzel nem a bolygó, csupán csak az élővilág léte került a tragédia előterébe. Kialakult egy olyan mértékű felfordulás, amelyet immár az új normalitásként kell kezelni.

Az emberi társadalmak egy része riadtan néz mindarra, amit naponta át kell élnie, de az egész emberi faj többsége még az állandóságot, a változatlanságot hiszi és reméli, illetve még meglévő előnyeit élvezve sodródik vele: kényelmesen és bőségesen vacsorázik, szórakozik, autóba ül, turistáskodik, néhány óra alatt egyik kontinensről a másikra repül, s közben azt hiszi: ez mindig így lesz. Hát nem lesz így!

A Föld bármilyen nagy, mind kisebbnek bizonyul

Az emberi faj természetes ütemben gyarapodik, minden tervezettség, minden előrelátás nélkül, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy a naprendszer harmadik bolygójának véges kapacitása van. Az első ipari forradalom óta az ember a sok száz millió év alatt felhalmozott tartalékokat (szén, kőolaj, levegő, víz, termőtalaj, homok stb. stb.) olyan mértékben „kisajátította” (a légtérben, a földön és az óceánokban okozott károk mellett), hogy ami maradt, nem lesz elég az elkövetkező egy-két-három újabb generációnak. El kellene gondolkodnia az emberi fajnak, hogy gazdaságának rohamtempóban történő bővítése a fontosabb, vagy önmaga és a társlények fennmaradása.

Ezt a problémát okos és előretekintő emberek már két-háromszáz éve jelezték, de igazán a 2. világháborút követő gyors ütemű ipari fejlődés, és a második ipari forradalom eredményei tették nyilvánvalóvá. Az emberfaj egységesülése helyett mind karakteresebbé váltak a nemzetállamok a maguk önzőségével, az önmaguk létét igazoló eszmékkel, amelyek valójában a mélyben bomlasztani kezdték a nemzetállamok történelmi vonalát.

A bővített újratermelés mindenek előtti vezérelvvé vált, s minden ennek rendelődött alá. A Föld nyilvánvalóvá tette, hogy neki nincs „kedve” ezen az úton haladni, mert a károkozások egyensúlyban tartásához nincs elég „ereje”. Egyértelműen megmutatkozott a Föld „dacossága”.       Napirendre került a klímaváltozás, ami az emberre is káros következményekkel járt-jár, de egyelőre tevékenységével elsősorban a növényi és állati fajokra. Olyan ütemű lett a fajpusztítás, és a változás következtében a fajkipusztulás, ami beláthatatlan következményekkel jár majd, illetve máris.

Meggyengült és ingataggá vált a társadalmak kohéziója. Mind több probléma jelentkezik a gazdaságban. És már olyan feladatokat kell megoldania az egészségügyi rendszernek, amelyekre nem készítették fel az adott országok. Úgy tűnik, hogy most a koronavírus-járvány hihetetlenül gyors terjedése még majd megfékezhető lesz, de bármikor „bemutatkozhat” egy olyan új influenzavírus (ha ez már nem az?), amely tíz és százmilliókat sodorhat át a túlvilágra.

Most még az emberek az új betegségek feltűnését könnyedén veszik, mert megszokták az elmúlt évtizedekben, hogy az okos ember: a tudósok, a hatalmas laborok megfeszített erővel új vakcinát készítenek. És bár az igaz, hogy elvileg mindenféle típusú vírus ellen lehetséges pusztító vakcinát gyártani, de nem mellékes, hogy mennyi idő alatt, s mire elkészül, a kórokozó nem mutálódik-e, a laborok, a tudósok előtt járva. Kialakulhat olyan világjárvány, amely folyamatosan akár milliárdokat visz a túlvilágra, s a különben is hatalmas nehézségekkel küzdő emberiség olyan mértékben megfogyatkozik és legyengül, hogy nem tud visszatérni jelenlegi állapotába, és fokozatosan (de az is lehet, hogy hirtelen összeomlás után) szétzüllik.

Szélsőséges nemzeti politikák

Mivel a nemzeti politikák egyre szélsőségesebbé válnak, mind reménytelenebbnek látszik az éghajlat-változás megfékezésének küzdelme. Ezt jól mutatta a témában Madridba összehívott csúcs, ahol a megjelentek lényegében semmiben nem tudtak megállapodni. A tudósok által minduntalan hangoztatott másfél fokos felmelegedési küszöb nem válik valósággá az évszázad közepére, és már azt valószínűsítik, hogy az évszázad végére három, vagy akár öt fokos hőmérséklet-emelkedéssel kell szembenézni (de csak annak, aki akkor még él és mozog). Igen ám, de már a másfél fok is kezelhetetlennek tetszik. Talán most még megállítható lenne a folyamat a másfél fokos küszöb előtt, de senki nem tudja, pontosan mit idéznek majd elő a már most is intenzíven olvadó gleccserek, az északi és déli jégsapkák rohamos zsugorodása.

Egyes gazdasági szakemberek örvendeznek, hogy új, soha nem látott bányászati, mezőgazdasági stb. lehetőségek nyílnak meg. Ez igaz volna, ha közben nem az új normalitás diktálna, hanem ajándékként az éghajlat a régi maradna. Biztos, hogy Észak jegének elolvadása lerövidítené a tengeri teherszállítás útját, csak az a kérdés, hogy lesz-e majd, aki ezeket igénybe vegye. És persze az északi sarki jég elolvadása előtt kiolvadna, mint ahogy már most fokozatosan olvad, a permafroszt, a szibériai és kanadai fagyott talaj, és olyan mennyiségű metán (s ki tudja, hogy még mi minden!) kerülne a légtérbe, hogy a melegházi hatás duplájára vagy a jelenlegi többszörösére nőne.

A változások következtében kialakuló válság nemcsak világjárványokat indítana útra, hanem közben az embereknek el kellene viselniük az egyre vadabb hőhullámokat, a mezőgazdaságot sújtó végzetes aszályt, a víz hiányát vagy éppen kezelhetetlen bőségét. Az óceánok savasodnak és folyamatosan „megromlanak”, miközben ismert, hogy a földi oxigén 80 százalékát a tengerek, illetve a bennük lebegő növények adják, amelyek a felmelegedő vízben úgy eltűnnek, mint egy szerelmes sóhaj a májusi estében.

Az apróbb és nagyobb tengeri lények elpusztulnak, és egy időre fortyogó bűzáradattá válnak az óceánok. Az erőforrások csökkenése konfliktusokhoz vezet az egyes országok között az erősebb kutya jut hozzá bizonyos nélkülözhetetlen ásványokhoz alapon. A helyi lakosság szembeszáll és majd elvérzik. Mindenki menekülni kezd, csak éppen nem tudja, hogy hova. Először fegyvertelen emberek kelnek át a határokon, majd az államok összeomlása következtében, szervezetlenül, megindul előttük az adott nemzet hadserege.

A nagyhatalmak szeretnének majd rendet rakni, de egyrészt a saját lakosságuk is szenvedi, amit mások náluk már korábban és megpróbálóbban. De akkor már minden rendteremtő szándék elkésett lesz, mert az új normalitás a maitól lényegesen különböző forgatókönyvet kényszerít a résztvevőkre. Akinek van hagyományos, de sok ember elpusztítására képes fegyvere, beveti még az atomfegyverek előtt. Miközben a milliárdos migráció mindent letapos, minden törvényt széttép, s közben mindenki abban reménykedik majd, hogy legalább ő életben marad. De nem tudni, hogy az elindulók közül kivel végez az éhség, a szomjúság, a hőség, s kivel, ha nagyon nagy szerencséje van, a gyors halált okozó fegyver.

Lebeg a fúziós reaktor reménye

Ez a történet teljesen másként alakult volna, ha a tudósok már évtizedekkel ezelőtt sokkal jelentősebb összeget kapnak a fúziós reaktor sikeres megteremtésére. De olcsóbb és biztosabb volt a hagyományos technikákat alkalmazva szenet bányászni, olajat és földgázt kitermelni.

Az eddigi legnagyobb kísérleti fúziós erőmű Dél-Franciaországban épül, de miként éppen az Index tudósításában olvashattuk, igazán a munkában résztvevő tudósok sem bíznak abban, hogy a sok milliárd euróba kerülő mű életre kelthető lesz. Nagy csapás lenne, mert jó időre útját állná ennek a nagy és a földi életet megmentő tudományos erőfeszítésnek.

A fúziós erőművek, viszonylag kevés káros anyag mellett korlátlan mennyiségű energiát termelnének, és akkor valóban elmondhatnánk, hogy pl. az elektromos autók hasznosak. Most csak annyiban, hogy az adott város levegőjét nem szennyezik szén-dioxiddal, de az elektromosságot, amellyel feltöltik akkumulátorukat, többnyire olyan erőművekben termelik, amelyek ugyanúgy rontják a földi civilizációt jövőbeni pozícióit, mint a benzinnel működtetett autók.

A reménykedés immár kötelesség

Az általam felfestett vízió nagyon is valóságos lábakon áll, de mivel nem tudjuk előre, hogy pontosan hol és milyen változatokkal következik be a kataklizma (tegyük gyorsan hozzá reménykedőn: ha bekövetkezik), így azt sem lehet elmondani, hogy miként zajlik majd, és hogyan reagál rá az emberiség (a pánikon és hisztérikus kétségbeesésen túl).

A kutatók, jobb meggyőződésük ellenére, általában ott kötnek ki, hogy reménykednek. Reménykednek a bolygó zöldítésében, a szélerőművekben, az egyre nagyobb naperőmű telepekben, miközben tudják, hogy ezek fontosak, de a növekvő energiaigényt nem tudják kielégíteni.

A reménykedés valójában tényleg mindannyiunk kötelessége, mert csak a remény adhat önbizalmat és erőt, hogy ez az esendő, önmagát szívesen gyilkoló földi civilizáció megmentse magát, és nagyon ígéretes jövőjét, hiszen, ha alaposan belegondolunk, az utóbbi harminc-negyven évben a technika többet fejlődött, mint előtte évszázadokon keresztül. A mesterséges intelligencia sokat segíthet(ne) abban, hogy mit is tegyünk a közeledő vihar csendesítése érdekében.

Hogy nem könnyű feladat előtt áll az emberiség, azt jól érzékelteti a Kínában keletkezett tüdőgyulladásos járvány, amit a gyorsan mutálódó koronavírus indított el. A társadalmilag, gazdaságilag erős és szervezett, cselekvőképes államban is az emberek pánikkal reagálnak, mindenki igyekszik önmagát és a családját menteni, ami növekvő zűrzavar melegágya. Még nem tudjuk, hogy miként, mikor és hol áll meg ez a járvány, de gondoljunk bele, mi játszódhat le akkor, ha egy olyan járvány indul el, amely kezelhetetlen, gyorsan nagyon sok embert ér el, és egy egészségügyileg, morálisan legyengülő populációban jelentkeznek a társ-járványok, s közösen kezdik irtani a menekülő embereket, miközben a mindig éber gyilkoló ösztönök is szabad utat kapnak, s az önmagukat halhatatlannak hívő bandák a menekülők hátrahagyott értékeire és a menekülőkre vetik magukat.

Ki állítja le a pokol fortyogását?

Ki állítja majd meg a pokol fortyogását, miközben azt látja, hogy a járványok, a bandák, a fejetlenség bevadulásában komoly szerepet kap az időjárás is iszonyatos hőhullámokkal, áradásokkal, ivóvíz-hiánnyal, és sorolhatnám még tovább az indukált problémákat.

Talán ebben a vízióban gyökerezik egyes tudósoknak az a viszolyogtató jóslata, hogy már 2050-re megfeleződik az emberi populáció, mert a klímaváltozás vagy válság nem lineárisan játszódik le, hanem összeomlásszerűen, mivel minden egyszerre történik s a folyamatok egymást erősítik követhetetlenül és ellenőrzés nélkül. Ekkorra ugyanis a tudósok szerint a légkör alsó része felmelegszik, a felső része viszont lehűl, és a természet, a tengerek, az emberek dunsztos térbe kerülnek: a hőségtől és a párától, a rovaroktól, a társaiktól, a szomjúságtól és az éhségtől egyszerre fognak szenvedni, s nem lesz számukra útvonal a meneküléshez. Egymást taposva, irtva békélnek meg a halálban.

A nemzetállamok sokkal inkább hátrányt, mint előnyt jelentenek, és minden valószínűség szerint ott fordul először a kormányzattal szembe a csalódott lakosság, amely szívesen fogadta az áltatást és ennek következtében az önáltatást. A klímaválság hatalmas pofont ad majd a nemzetállamok szuverenitást erőltető eszméjének.

Először valószínűleg ott éri el a halálfélelem miatt tiltakozni kezdők száma a kritikus tömeget. Az emberek majd tenni akarnak, de előbb eltapossák a kormányzatot, a törvényeket, az emberi viszonyrendszereket. Utána gyorsan, és egyre gyorsulóbban játszódnak le az események. Egyes tudósok szerint a civilizációk a technológiai érettség bizonyos fokán önmagukat intézik el. Ezért orosz rulett, amit a technokrata vezetők művelnek a klímaválság kommunikációja során, és így közvetetten a légkörrel.

Már most szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy a világ, az emberi civilizáció kifutott az időből.

Amikor majd egyszerre mindenki tenni akar valamit, a vélemények és szándékok koordinálatlan különbözősége miatt a nagy tömegek egymásnak esnek. Az egymás ölése rövid időre elfeledteti velük, hogy áltatták magukat, és már minden hiábavaló.

A vezetők még mindig a bővített újratermelést szorgalmazzák

Ma még sok elképzelés van, de kerékkötő annál is több. Trump okosabb, mint a tudósok, mert azok, akiket a szén és olaj kitermelésére bátorít, rá fognak szavazni, és számára az újabb elnöki mandátum fontosabb, mint milliárdnyi ember jövője, élete. De így van ezzel valamennyi technokrata és populista politikus, és mindazok, akik a gazdaság fejlődését, a termelés fokozását fontosabbnak tartják, mint azokat, akikre hivatkoztak, akiknek a maguk érdekein keresztül az érdekeiket képviselik – pofátlanul hazudozva és ámítva. És itt sorolhatnám Kínát, Indiát, a kétszáz milliós Pakisztánt, Afrika legtöbb országát, Dél-Amerikát, és más országokat.

A cégek vezetői még képmutatóbbak, bár hangoztatják a zöldítést, igazán nem gondolnak a jövőre, azt ugyanis nem lehet a piacra vinni, viszont a kézben tartása érdekében számokban szinte kifejezhetetlen összegeket kellene ráfordítani. És talán már felesleges is volna, mert sokkal gyorsabban válunk semmivé, mintsem elképzelni tudjuk.

Azoknak a vezetőknek, akik klímaváltozást tagadják, csak egyet lehet mondani: nincs két bolygó, ennek következtében B. változat. Ha mégis igazuk van a tudósoknak, és szerintem igazuk van, lecsap ránk a végítélet, és késő lesz majd egymásra mutogatni.

Ökogyász

Amikor a fenti írás elkészült és elolvastam, napokig rosszul éreztem magamat, éjjel nem tudtam aludni, nappal nem találtam a helyemet, beborított az ökogyász.

Pedig mindazt, amit mások írásainak ismeretében írtam, nem azért, hogy bárkit megriasszak, bánatba, öngyászba hajszoljak. Mert van remény. Van egy nagy, és nehezen megvalósítható remény. De önmagunkért meghozhatnánk ezt az áldozatot.

Kétségtelen, az is fontos, hogy elültessünk egy fát, egymillió, ezer millió fát, s ne vagy csak módjával együnk húst és szálljunk ki az autónkból. De mindez kevés ahhoz képest, hogy több billió tonnányi szén-dioxid és metán van a föld légterében, s ezeket nem lehet és nincs is hova kivonni.

És ahhoz képest, hogy kritikus ponton vagyunk vagy tíz év múlva már biztosan ott leszünk, mégis megmenthetnénk önmagunkat és az emberi civilizációt. A legjobb úgy lenne, ha ezt az őrült nagy munkát alulról kezdenénk el, vagyis önmagunk nevelését, és az életmódváltást. Mert megmentésünk kulcsa bennünk van: bennünk, vagyis az életmódunkban.

Mivel az önneveléshez belátás és öntudat kellene, ha elindulna is, csak hosszú távon érhetne célba, amikor mi már a mindenség rossz álma leszünk. Járhatóbb – járhatóbb? – megoldást lenne, ha a világ nagyhatalmai félretennék önhittségüket, gyávaságukat, uralomra törésüket, önzésüket, s megpróbálnának egyetérteni és függetlenül attól, hogy ki melyik állam polgára, felülről nevelnék meg az embereket, paranccsal, és természetesen büntetéssel.

És minderre, még egyszer leírom, a kritikus, a visszavonhatatlan pont átlépése előtt volna szükség. Így ezzel a megoldással rohamos tempóban vissza lehetne fogni a gázok további légkörbe eresztését. Az ipart be lehetne vetni a környezetbarát energiatermelő telepek létesítésébe. A fogyasztás, a pazarlás csökkentésével konszolidálhatnánk magunkat akár húsz-harminc év alatt.    Utána sem lehetne lazítani, mert amit felelőtlenségünkkel létrehoztunk, nagyon-nagyon hosszú távon fennmarad, az idő mégis nekünk dolgozna. A boldogságipar működtetése helyett a zöld társadalmi szerződéssel útját állnánk a lehetetlen fogyasztási álmoknak, feladnánk személyi függetlenségünk egy jelentős részét, s cserébe életet nyernénk magunknak, a gyerekeinkkel, az unokáinkkal, és minden eljövendő nemzedéknek.

Az ember elkezdené nevelni, irányítani magát, azonosulni jó tulajdonságaival. Egy időre visszafogná és aztán végleg abbahagyná legkedvesebb elfoglaltságát: embertársa leölését, és hatalmas lépést tenne abba az irányba, hogy egységes, összezáró földi civilizáció legyen belőle.

Tudom, ez az út sem járható, rövid távon biztosan nem, márpedig az ember korlátozott létideje miatt a rövid távú tervek és gondolatok „mestere”. De így és csak így megmenthetné magát, és hosszú létidejű civilizációt teremthetne a Nap harmadik bolygóján. Ha nem tud, nem mer, nem akar így lenni (és előre tudjuk, hogy ehhez a korábbi évszázadokban meg nem nevelt, illetve félrenevelt ember nem mer majd nagyot lépni), az sem marad, aki emlékezzék rá.

(Az írás első része itt olvasható.)







Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések