Ma már látjuk, hogy a szovjet típusú államszocialista berendezkedés, a szovjet birodalom fenntartásának válságjelei sokkal korábban jelentkeztek, mint ahogy Mihail Gorbacsov 1985 márciusában SZKP főtitkár lett.
Gorbacsov neve kapcsán az embernek két fogalom jut az eszébe: a peresztrojka (átalakítás), és a glasznoszty (nyilvánosság). Az előbbit az SZKP 1986. évi XXVII. kongresszusán hirdette meg. A pártfőtitkár olyan jelentős reformokat kívánt véghezvinni a bel- és a külpolitikában egyaránt, amelyek eredeti céljukat tekintve a szovjet birodalom megerősítését, fenntartását célozták, jó érzékkel ismerte fel a változások szükségességét, és próbálkozott is azok véghezvitelével. De egy megreformálhatatlan, minden szempontból válságban lévő birodalmat próbált alkalmatlan és az akkori szovjet valóságtól távol álló eszközökkel átalakítani. Az általa megindított reformok azonban a Szovjetunióban kontrollálhatatlanná váltak. A párt megbénította az ország gazdaságos működését. A magántőke megjelenése a gazdaságban ugyan elindított egyfajta modernizációs folyamatot, de egyben hiányokhoz és nélkülözéshez vezetett, a szabad véleménynyilvánítás pedig a nacionalizmus felerősödéséhez és a Szovjetunió tagköztársaságainak függetlenségi törekvéseihez vezetett. A Baltikum forrongott, de Ukrajna, a kaukázusi tagköztársaságok és Kazahsztán is a függetlenség útjára lépett. Gorbacsov bukása után, néhány hónappal később a Szovjetunió is felbomlott. A szovjet gazdaság teljesítménye az1970-es évek derekától – a hivatalos adatok szerint is – folyamatosan veszített növekedési üteméből. (1971–1975 között 5,7%; 1975–79 között 4,3%, az 1980-as évek első felére már csak 3,6%-os volt a növekedés).[1] Az 1976–1980, illetve 1981–1985 közötti X. és XI. ötévestervekben nem valósultak meg az ipari termelésre vonatkozó előzetes elvárások. A terveknek 67, illetve 77%-át sikerült csak teljesíteni. A mezőgazdaságban ez az arány még rosszabbul alakult: 56, valamint 42% volt.[2] Gorbacsov tehát – Henry Kissinger megfogalmazásával élve – „egy gazdasági és társadalmi hanyatlás állapotában lévő nukleáris szuperhatalom vezetését vette át”[3] Gorbacsov sokat hangoztatta az egyetemes emberi értékeket, amelyeket mindennél fontosabbnak tartott. „Az új gondolkodás magva az, hogy elismerjük az egyetemes emberi értékeknek és még pontosabban: az emberiség megmaradásának prioritását”.[4] Másodsorban nem volt elvakultan meggyőződve a szovjet rendszer felsőbbrendűségéről és kizárólagosságáról.
A szovjet külpolitikában bekövetkezett alapvető ideológiai és gyakorlati változások egyértelműen hozzájárultak a Szovjetunió felbomlásához. A függetlenné vált korábbi tagországok bel- és külpolitikai tekintetben is útkeresésbe kezdtek.
Az orosz „hazafiak” manapság gyűlölik Mihail Gorbacsovot, mert egyszerre igazi orosz és igazi európai, valamint azért, mert „visszatért az oroszokhoz mindazt, amit Lenin és Trockij elvett tőlük – a szabad gondolkodáshoz, az igazság megismeréséhez, a véleményszabadsághoz ”- mondja Aleksandr Tsipko[5]
Szovjetunió felbomlása történelmi szükségszerűség volt, de végeredményben a Szovjetuniót többek között az etnikai különbözőségek miatt robbantották szét.
A Szovjetunió felbomlása után a szabadság új hajnalára számítva az oroszok egy évtizeddel később aligha tudták előre látni jövőjük valóságát: egy országot, amelyet a szervezett bűnözés minden szinten elszegényített és ellenőrzött.
Az Oroszországi Föderáció pedig különösen változatos utat járt be az elmúlt három évtizedben. Az 1990-es évekre jellemző, minden területre kiterjedő hanyatlás után, Borisz Jelcin 1999. december 31-i lemondását és Vlagyimir Putyin[6] elnökké történő kinevezését követően új időszámítás kezdődött.
Az orosz parlament két háza előtt elmondott 2005. áprilisi beszédében Putyin első alkalommal nevezte a Szovjetunió felbomlását a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának, amely kijelentését a nemzetközi politikai elit jelentős része döbbenten fogadott, és napjainkban is ezekre a gondolatokra szokás visszavezetni az egyre határozottabb orosz diplomáciai és katonai törekvéseket.[7] Putyin mindent elkövet annak érdekében, hogy Oroszország biztonsági és külpolitikai érdekeit maximálisan érvényesítse, és újra visszaállítsa Oroszország világpolitikai szerepét amit történelmi szükségszerűség miatt elveszített.
Csakhogy volt egy kis gond: Putyin mindeddig egy a közvélemény számára ismeretlen, szürke háttérember volt, Jelcin elnöki terminusának vége viszont vészesen közeledett. Gyors és drasztikus megoldás kellett az ex-KGB-s népszerűségének feltornászására. 1999. szeptember 9-én, valamivel éjfél után robbanás rázta meg Moszkvában a Gurjanov utcai lakótelep egyik épületét. A ház középső része gyakorlatilag teljesen megsemmisült.
Ez már a második robbantás volt néhány napon belül, de az elsőnek még nem volt igazán nagy hatása a közvéleményre. Pedig a szeptember negyedikei, Bujnakszk városban történt merénylet is nagyon súlyos eset volt.
A szeptember kilencedikei robbantással viszont a terror megérkezett az orosz fővárosba. Négy nappal később, szeptember 13-án újabb robbantás történt. A célpont ekkor is egy jellemzően munkások lakta moszkvai lakótelep épülete volt, egy kilencemeletes ház a Kasirszkoje út mellett. A bomba reggel fél hatkor robbant fel, amikor a lakók többsége aludt. Az épület kártyavárként omlott össze, 124 ember halt meg.
Moszkvában eluralkodott a rettegés.
A két moszkvai, a volgodonszki és a bujnakszki terrorakcióban megsemmisült lakóházak romjai között 307 ember vesztette életét. Vlagyimir Putyint ekkor alig egy hónapja volt miniszterelnök, de a közéletben nem volt teljesen ismeretlen, elvégre egy évvel előtte már az FSZB vezetőjévé nevezte ki Borisz Jelcin.
Putyin a terror eszközét vetette be a saját népe ellen, mivel az orosz szolgálatok álltak a robbantások mögött. Egyértelmű bizonyítékok támasztják ezt alá. Csak egy igen fontos megállapítás: a robbanószer minden esetben hexogén volt. Oroszországban ehhez csak egyetlen helyen lehet hozzájutni, ezt a helyet a titkosszolgálat kiemelten őrzi, minden grammot szigorúan regisztrálnak. A robbantásokat pedig egészen precízen, nyilvánvaló szakértelemmel végezték. Ilyen kiképzést Oroszországban csak a GRU, a katonai hírszerzés kötelékében lehet szerezni. Az 1999-es robbantásokat az FSZB vitte véghez, hogy a terrorra hivatkozva Putyin háborút indíthasson a csecsenek ellen. Ez történt ugyanis.
Putyin egész elnöki hatalmát és tekintélyét lényegében a csecsen konfliktus kibontakozásában alapozta meg.[8] A szeparatisták leverésével kezdődött pályájának felfelé ívelése; kormányfőként, majd államfőként is hihetetlen fortéllyal fordította saját személyes és politikai ázsiójának növelésére a szakadárokkal való küzdelmet, s alakította ennek függvényében a mind a politikai erőkkel, mind a nyilvánossággal való játszmáját.
Vlagyimir Putyin támogatottsága októberre 21 százalékra, novemberre 45 százalékra nőtt. A Putyin körül létrehozott új párt, az Egység decemberben a parlamenti választások legnagyobb nyertese lett. Jelcin idő előtt lemondott, 2000 január elejétől Putyin megbízott elnök volt, márciusban pedig simán meg is nyerte az elnökválasztást.
„Miután elmúlt az első sokk, kiderült, hogy már egy teljesen másik országban élünk” – fogalmazta meg Szergej Kovaljov, a Memorial nevű emberi jogi szervezet vezetője. 1992-től orosz társadalom ekkor szembesült azzal a ténnyel is, hogy országa –amelyet a propaganda a világ legerősebb országaként definiált – elvesztette befolyását Kelet Európában, vereséget szenvedett Afganisztánban és a fegyverkezési versenyben, s az immáron szabadon áramló információkból az is kiderült, hogy az életszínvonal tekintetében is jelentősen elmarad a hanyatló kapitalizmus országaitól: Nyugat-Európától és Észak Amerikától.
Mindezzel együtt is, a robbantások, és az emiatt elindított háború volt az, ami teljesen új irányba állította az orosz politikát.
Mielőtt tovább lépnénk szükséges egy definíciót újra rögzíteni: A fasizmus egy antidemokratikus, nem szocialista politikai rendszer, egy domináns párttal melynek a legfelsőbb vezetője egy hiper-férfias vezető kultusza. Ez a rendszer ultranacionalista, etatista ideológia és a kormányzó rendszert lelkesen támogató tömeg jellemzi. Amint ez a meghatározás is mutatja, a fasizmusnak van néhány közös jellemzője a totalitarizmussal és a tekintélyelvűséggel. A totalitárius rendszerekhez hasonlóan a fasiszta rendszerek is vezetőkultusszal rendelkeznek, a lakosság széles rétegeinek támogatását élvezik és a rezsim mozgalmaira támaszkodnak. Előszeretettel veszi igénybe a klerikális erőket.
Mint a tekintélyelvű rendszerek, úgy a fasiszta rendszereknek is vannak uralkodó pártjai, a manipulált választások és az előírásoknak engedelmeskedő parlament alátámasztja az etatista és ultranacionalista ideológiát Ez a rendszer ellenőrzi a piacgazdaságot, a hadsereget és a titkosrendőrséget az uralkodó elit részévé teszi, és uralja a médiát és a társadalmat, eltörlik a demokratikus szabadságjogokat.
Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése óta Oroszország a tekintélyelvűségtől a fasizmus felé mozdult el. A fenti definíció pontosan adja vissza Putyin vezette oroszországi politikai helyzetet, az új politikai elit Putyin KGB-s kapcsolatainak bázisán szerveződött, és az ő révén túlsúlyba jutottak a katonai, karhatalmi, önkényuralmi elemek.
Putyint a 60. születésnapján úgy köszöntötték, mint egykoron Sztálint. Októberben nagyszabású művészeti alkotások készültek az „atyuska” születésének évfordulójára, melyek hatalmas, épületekről és hidakról függő portrékban is testet öltöttek. Egy kiállítást is szenteltek a személyi kultusz jegyében. A moszkvai esemény a „Putyin: a világ legnemesebb lelkű embere” címet viselte. Az ortodox egyház ennél is továbbment és egyenesen Isten ajándékának nevezte Putyint. Ez a fentebbi megfogalmazás szerint egy hiper-férfias vezető kultusza. Putyin oroszországi sikerének nyitja az, hogy a liberális nagyvárosi értelmiségi köröktől távol, tetszik a többségnek, egy új, hatalmas „szovjet-cári” birodalom létrehozásáról szóló, nagyratörő álom.
Ma Putyin alatt Oroszország ugyanolyan tekintélyelvű, mint a megszünt Szovjetunióban volt. A Kreml ugyan lehetővé teszi a kritika megfogalmazását de a tüntetések többnyire tilosak, és a másként gondolkodókat letartóztatják. A gyülekezés szabadságának korlátozásával, a homoszexualitás elleni törvényekkel és a külföldi szervezetek „kémként” való megjelölésével az orosz elit mozgástere igen leszűkült annak ellenére, hogy az alkotmányban még szerepel a polgári szabadságjog és politikai jog. Akik nem szeretik ezt a szabadsághiányos légkört, kivándorolnak Oroszországból.
Putyin uralmának egyik jelentős oszlopa a dezinformáció, a félrevezetés, vagyis a hazugság. Oroszországban a nyugattól való elfordulás azért működik, mert az állami média elképesztő sikerrel hoz létre új ellenségképeket. Eszerint a fasiszták rabolják Ukrajnát az USA parancsára, az EU koncentrációs táborokat épít az orosz foglyok számára. „Rosszul érzi magát, amikor az orosz hírekkel foglalkozik” – mondja egy német menedzser. Putyin médiakatonái figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a Maidan elleni tiltakozások[9] kezdetben sem Európa-barátok, sem oroszellenesek voltak, hanem az elit arroganciája ellen irányultak, mint Moszkvában. Csakúgy, mint „ellenőrzött destabilizáció”, ahogy Moszkva nevezi befolyását Ukrajnára. Az oroszok mindig is érdekeltek voltak a hamis információk terjesztésében, mára annyi változott, hogy már az internet is a rendelkezésükre áll. A hamis híreket, csakúgy, mint a propagandát, elsősorban arra használják, hogy eltereljék a hallgatóság figyelmét az országban fennálló valódi problémákról – például annak bemutatására, hogy külföldön minden sokkal rosszabb. Oroszországban a dezinformációk terjesztésére ott az internet, amelyet arra használnak többek között, hogy felkeltse a gyanút az EU-val és a hagyományos demokratikus politikai pártokkal szemben. Alapvetően fontos ismérve az orosz típusú propagandának a gyorsaság. Mindenről – ami nekik fontos – igyekeznek elsőként beszámolni.[10] Az orosz propaganda törekszik arra, hogy hitelesítse az álhíreit: ehhez szakértőket építenek fel, szemtanúként mutatnak be statisztákat, és nem egyszer képeket is manipulálnak.
Oroszország gazdaságilag függ az olajtól és a gáztól, a gazdasági erejét elsősorban az energiaszektornak köszönheti, az oroszországi GDP egynegyedét ugyanis közvetlenül a gáz- és olajexport adja. Ezért nem akarnak klímaváltozás problémáiról beszélni. Az orosz gazdaság igen kiszolgáltatott, amelyet az energiahordozók világpiaci árának ingadozása okoz.
Rendkívül egyenlőtlen a jövedelem és a vagyon, ezért a társadalmi előrelépés Oroszországban nehéz. Oroszországban jelenleg közel 20 millió ember él mélyszegénységben. Az egyik legnagyobb problémát a hatalmas távolságok jelentik, hiszen léteznek fél-Európa méretű területek is, ahol az ott élők számára rendkívüli nehézséget okoz az alapvető közszolgáltatásokhoz való hozzáférés. A fentiek miatt nyugodtan beszélhetünk szociális, kulturális és gazdasági izolációról. Hiába létezik ugyanis szociális, közegészségügyi vagy egyéb ellátás, ha a messze lakó állampolgár nem tud elutazni a megyei központba, hogy igénybe vegye ezeket. Az ország lakosságának 73,3%-a él városokban, 26,7%-a vidéken. A vidéki lakosság életkörülményei, a rendelkezésükre álló szociális és közlekedési infrastruktúra jelentősen elmarad a városi lakosok számára megszokottól. [11]
Nincs működő alkotmányos állam, ezért bármi bármikor megtörténhet, emiatt nagyon nehéz a jövő tervezése, az előre való gondolkodás. Mivel a politikai elit nem tartozik elszámolással a választópolgárok felé, hiszen anyagi hátterét nem az adófizetők pénze biztosítja, ezért a politikai koncepciók kialakítása során a nyugati modellekhez képest nagyobb mértékben érvényesítheti saját szempontjait. Vagyis ez azt jelenti, hogy az életszínvonal emelése helyett nagyobb arányban költhet geopolitikai céljainak elérésére és katonai kiadásokra.
Oroszország gazdasága 2013-óta képtelen rá, hogy érdemi növekedést produkáljon. Arra is képtelen,hogy a szolgáltatói szektorban versenyképes szereplőket termeljen ki. Ez a helyzet fenntartja a tőke és technológia elégtelen jelenlétét és a folyamatos importfüggőséget. Az orosz gazdaság fejlődését nem csak a szankciók és az alacsony olajárak akadályozzák, hiszen a GDP növekedése már 2013-ban megtorpant, hanem az elavult és egészségtelen gazdaságszerkezet, amelyben még mindig az energiahordozók és ásványkincsek kitermelése dominál.
Oroszország társadalmi problémáját Ruslan Grinsberg[12] fogalmazta meg: „Oroszországban a társadalom 10-15 százaléka valódi polgár, a többinek fogalma sincs arról, hogy mi történik, nem is nagyon érdekli.”
Oroszországgal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy tekinthető-e nagyhatalomnak egy olyan ország, amelynek a gazdasági teljesítménye 2013-ban alig volt több, mint Olaszországé, amely pedig még az Európai Unión belül sem számít éllovasnak.[13]
Ráadásul senki sem tudja, mi lesz Putyin után – de erről senki sem beszél. A jövő tabu. Oroszországnak egyszerüen nincs jövője. A legnagyobb veszély Putyin számára egy alternatív, sikeres állam modell. Van amit az orosz vezetés nem tehet meg: létrehozhat egy olyan országot, ahol az emberek valóban élni akarnak, de a valóság a gyenge pontja. Tehát Oroszországnak el kell pusztítania az EU-t, mielőtt Putyin elveszíti hatalmát.
Oroszország kleptokratikus állam, amelynek elitje hatalma miatt gazdagodik. Az oroszországi jólét nagyon kevés ember kezében koncentrálódik. Ezen kiváltságok megőrzése érdekében aláássák a jogállamiságot. Vlagyimir Putyin és az oligarchák stratégiája az, hogy eljuttassa polgárainak: igen, korruptak vagyunk. De mindenki korrupt. Az Európai Unió korrupt. Az USA is korrupt. Ezért nincs alternatívája a rendszerünknek, és az orosz állampolgároknak örülniük kell, hogy ilyen erős országban élhetnek. Az Európai Unió azonban azt mutatja, hogy vannak alternatívák, a jogállamiság mindenkire érvényes, a média független lehet, és bizonyos társadalmi egyensúly van.
Ezért Putyinnak érdeke az EU megosztása és végső soron tönkretétele.
Putyin olyan szereplőket – köztük szélsőséges politikusokat, politikai pártokat – támogat, akik fennakadásokat akarnak az EU-ban létrehozni és ezzel az EU-t akarják meggyengíteni, például a Brexit hívei, a szélsőjobboldali vagy néha szélsőbaloldali pártok, a szeparatista áramlatok, mint Skóciában, vagy, mint Trump esetében volt, akik zavargásokat és megosztottságot akarnak megvalósítani. Többek között az ausztriai szélsőjobboldali párt (FPÖ), az olaszországi Salvini, a franciaországi Le Pen vagy a Magyarországon Orbán Viktor személye. Orbán Viktor 2010 óta tolja Magyarországot az illiberalizmusba. Egyik első dolga volt megváltoztatni az alkotmányt, és korlátozni az alkotmánybíróság függetlenségét, így erősítve pártja hatalmát.Az orosz rendszert utánozák: Erdoğan Törökországban, Orbán Viktor Magyarországon. Nehéz elképzelni az utánuk következő időszakot.
Putyin Oroszországban a belpolitikai diktatúrát tovább szigorította és ezzel az a célja, hogy azonnal elnyomja a társadalom ellenálló képességét és leverje az ellenzéki gondolkodású városi képzett rétegek akaratát. Ezt láttuk a Navalnij csoporttal szembeni fellépést.
Putyin több alternatíva közül is választhatott: vagy rendezi a konfliktusát a Nyugattal, vagy eltávolodik tőle, de jelenleg az látszik, hogy az EU-val ellenséges álláspontot választotta.
Az EU vezető országai Oroszországhoz képest tőke és tudás tekintetében megkérdőjelezhetetlen fölényben vannak, és ezt a hátrányt belátható időn belül Oroszország képtelen ledogozni. Nem beszélve ezen EU országok demokratikus berendezkedéséről mely Putyin számára teljesen vállalhatatlan dolog. Ezért is módosult Putyin EU-val kapcsolatos politikája, ha nem tudja a gazdasági és társadalmi különbségeket behozni, akkor inkább bomlasztja az EU-t.
Az Európai Uniónak komoly feladat Oroszországot kezelni, amely a Nyugat és az EU ellenpontjaként határozza meg magát. De kezdenie kell valamit a saját soraiban működő antidemokratikus Putyin-majmokkal – ahogy ezt Nina Hruscsova[14] megfogalmazta.
Vera Jourová fogalmazta meg: „Mindenki számára elegendő bizonyíték állt rendelkezésre ahhoz, hogy rájöjjön, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa nem szabványos nemzetközi partner“. Kihangsúlyozta, hogy az Orosz Föderáció eddig a konfrontáció útját választotta, ahelyett, hogy meg akarta volna fordítani az EU – Oroszország kapcsolatok negatív pályáját.
[1] Sz. Bíró Zoltán: Miért és miként bomlott fel a Szovjetunió? Világtörténet 8. (40.) (2018),
[2] Sz. Bíró Zoltán: Politikatörténeti vázlat a késői Szovjetunióról. In: Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Budapest, 2003. 11–51. (Ruszisztikai Könyvek XII.)
[3] Kissinger, Henry: Diplomácia. Budapest, 1996, 786
[4] Gorbacsov, Mihail: Átalakítás és új gondolkodás országunknak és az egész világnak. Budapest, 1987.
[5] Orosz politológus, 1941. augusztus 15
[6] Vlagyimir Putyin a mai Szentpéterváron született 1952-ben, és 1975-ben diplomázott a Leningrádi Egyetemen jogi szakán. Tanulmányai befejezése után a szovjet titkosszolgálatnál, a KGB-nél kezdett dolgozni a külföldi kémkedés osztályán. E tevékenység részeként 1985 és 1989 között az NDK-ban (Drezdában) tartózkodott. Az újraegyesítés után visszatért a Szovjetunióba és megkezdte politikai karrierjét: 1999-ben kinevezték az Orosz Föderáció miniszterelnökévé; de csak egy évvel később lehet megválasztani öt elnöknek.
[7] Bebesi György – Lengyel Gábor A gorbacsovi külpolitika és a Szovjet Birodalom elvesztése
[8] Az, hogy Vlagyimir Putyin az Oroszországot a NATO-val élesen szembefordító elnökként került be a nyugati köztudatba, a csecsenek elleni háborúban gyökerezik: Putyin akkor sértődött meg először a Nyugatra, amikor a csecsenek elleni emberi jogsértésekből nemzetközi botrány lett.
[9] 2013 novembere és 2014 februárja között Ukrajnában tömeges tüntetésekre került sor amiatt, mert Ukrajna felfüggesztette az Európai Unióval való társulás előkészületeit. Ezek a tiltakozások „Euromaidan” vagy „Maidan” néven váltak ismertté A tiltakozásokon Ukrajna elnökének leváltását, valamint politikai és alkotmányos változást követeltek. A tüntetők folyamatos megszállás alatt tartották Kijev központját, a Maidan Nezalezhnostit (Függetlenség teret).
[10] Magyari Péter: Felfalja az emberek agyát az orosz típusú propaganda, 2017. június 12
[11] Enyedi Gy. (2012.): Városi Világ, Akadémiai kiadó, Budapest, 2012
[12] Ruslan Grinberg az Orosz Tudományos Akadémia (RAS) levelező tagja, a RAS Közgazdasági Intézetének kutatási igazgatója
[13] Vaszari Tamás: Oroszország geogazdasági és geopolitikai dilemmái a XXI. század elején, valamint ezek történelmi előzményei
[14] Nyikita Szergejevics Hruscsov unokája Moszkvában született, de doktori tudományos fokozatát már Amerikában, a Princeton Egyetemen szerezte meg. Jelenleg a New York-i New School Egyetem professzora, a Világpolitikai Intézet (World Policy Institute) orosz programjának (Russia Project) a vezetője, és a többi között a Project Syndicate think-tank (agytröszt) egyik elemzője, ahol rendszeresen jelennek írásai.
