Családi okokból egyre közelebb kerülök az amerikai újságíráshoz és újságíróképzéshez. Örömmel tapasztalom, hogy kiterjedt szakirodalma van annak, amit magamtól ösztönösen állítok, amit még tanítottam is, pedig ennyire alapos tudományos kutatást nem végeztem. Tulajdonképpen régen utána nézhettem volna ennek, de a sajtó szerepére vonatkozó tudásom és eddigi ismereteim elégnek tűntek olyan evidenciák kimondásához, amelyek miatt 13 éve kritizálom a magyarországi sajtót, amelyhez képest összetéveszthetetlenül és gyökeresen más az Amerikai Népszava.
Az Orbán-rendszerben működő kormányzati propagadagyár szót sem érdemel, az nem sajtó és nem újságírás, hanem egy másik szakma. A művelői nem újságírók. A kérdés az, hogy milyen az a sajtó, amely a diktatúrában viszonylag független és szabad, szervezetileg nem tartozik a propagandamédiához, nem függ közvetlenül Orbán pénzétől és közvetve sem a Fidesz tartja el: elvileg nem kell a hatalom elvárásainak megfelelnie. Ilyen médium nem sok van, mert akik Orbán pénzéből élnek, mint az ATV és mások, eleve kiesnek a viszonylag szabad és független sajtó kategóriájából is.
Ezzel kapcsolatban csupán egyetlen mondat: az ATV egy aljas kollaboráns hazug propagandamédia, amely a diktatúra oldalán áll, és szándékosan manipulálja, becsapja saját ellenzéki nézőit is. Ez a legalja. De vannak a szürke zónába tartozó médiumok, amelyeket közvetlenül vagy közvetve Orbán tart fenn a sajtószabadság hamis látszata miatt, és/vagy elfogadnak kormányzati hirdetéseket, s abból élnek. Munkatársaik jószándékú újságírók, akik azt gondolják, „ezt a lehetőséget is ki kell használni, valamiből élni kell, s ez is több a semminél”. Mi ezzel nem értünk egyet.
A sajtó nem fogadhat el pénzt azoktól, akikről írnia kell, akiket a sajtó funkciójának megfelelően ellenőriznie, elszámoltatnia szükséges. Nemcsak a közpénzzel, hanem a törvényességgel, a joggal, a demokrácia elveinek és szabályainak betartásával, az alkotmányossággal, az emberséggel, az emberi jogokkal, stb.. Különösen nem egy diktatúrában. Még ha nem kellene a pénz miatt figyelembe vennie, hogy hol vannak a diktátor tűréshatárai, s meddig mehetnek el, ez a fajta kollaboráció és összefonódás akkor is elfogadhatatlan, hiszen ilyeneket kell a sajtónak lelepleznie és szóvá tenni.
Minden jószándék és tisztességesnek látszó mellébeszélés mellett, elmondhatjuk, hogy az ilyen státuszban levő médiumokat sem nevezhetjük szabad sajtónak, ezért a megállapításaink nem rájuk vonatkoznak, hiszen helyzetüknél és a korrupt viszonyból következően el sem érnek addig, hogy velük szemben bármilyen szakmai és etikai elvet számon kérjünk. Működésükkel csak legitimálják a diktatúrát, a sajtószabadság hamis látszatát keltik, ezzel pedig eszközei a diktatúrának és a diktátornak. Ennél hasznosabb lenne, ha nem lennének. Az tisztább és becsületesebb helyzet lenne.
Azokról van tehát szó, akik a hatalomtól függetlenek. Diktatúrában nincs ilyen teljes állapot, mert láthattuk, bármikor megszüntetnek, kivégeznek, elfoglalnak, megszállnak bármilyen médiumot. Arról beszélünk, amikor ez még nem történik meg, amikor a sajtónak úgy kell viselkednie, mintha mi sem történt volna, s nem bekalkulálni a diktatúrával járó veszélyeket. Mert ez már önmagában is elfogadhatatlan és megfosztja a sajtót az eredeti funkciójától. Azt a látszattevékenységet és hamisságot, amit folytatnak, a szakirodalomban „álobjektív újságírásnak” hívnak. Ezzel takaróznak.
Az álobjetív újságírás lényege az, hogy látszólag tárgyilagos, az objektivitásra törekszik, hiszen pontosan idézi a megszólalókat, tájékoztat arról, hogy mi történik, azonban nem derül ki az igazság. Az álobjektív sajtó elbújik a látszat mögé, de nem tölti be a funkcióját. Az objektivitás formai követelményének eleget tesz, de a lényegét elhallgatja. A lényeg pedig az igazság. Az objektivivitás az, ha kiderül a valóság, az igazság, amikor nevén nevezik a dolgokat, amikor az olvasó számára világossá teszik, miről van szó, mi történik. Amikor ez elmarad, akkor az egy álobjektív újságírás.
A viszonylag szabad és független magyar sajtó, amit tévesen ellenzéki sajtónak is neveznek, ezt teszi, amivel óriási hibát követ el. A sajtót megfosztja valódi szerepétől és funkciójától. Az nem sajtó, amely nem leplezi le, nem vetkőzteti le a hatalmat, nem mutatja be a maga valóságában, és nem mondja meg az embereknek, hogy ez micsoda. Együtt kollaborál azokkal, akik nagyon hálásak ezért a sajtónak, mert nem kell szembenézniük a tényekkel, és nem kell döntéseket hozniuk a helyzettel kapcsolatban. Magyarul: lehet sunyiskodni. Ezért működhet zavartalanul egy diktatúra.
Ez nem más, mint kimondva-kimondatlanul, akarva-akaratlanul, együttműködés a diktatúrával, a kiosztott szerepek szerint. Ezt nevezte el Orbán előre az „együttműködés rendszerének”, és aki nem működik együtt, az úgy jár, mint Iványi Gábor és mások, olyan újságírók, akik ezt a szerepet nem vállalták, és mentek a levesbe. De mindig van elég kollaboráns együttműködő, van elég áruló, akik elllátják ezt a feladatot. S úgy tesznek, mintha ők igaziak lennének, de nem azok. Ahogy ők dolgoznak, azzal könnyen bebizonyítják, hogy „nincs diktatúra”. Bolond lenne üldözni őket Orbán.
Az tarthatatlan, hogy sok évvel ezelőtt John McCaine republikánus (!) szenátor mondta ki először az amerikai kongresszusban, hogy Orbán Viktor egy „neofasiszta diktátor”, a magyar „szabad” sajtó pedig a mai napig nem tette meg, miközben John McCaine már öt éve halott. Ez nevetséges. A mainstream nyugati sajtó diktátornak nevezi, fasisztának mondja, de Magyarországon ezt nem írja le róla senki, legfeljebb másoktól idézi és puhítja, még rosszabb esetben kétségbe is vonja. Ez nem fasisztázás, ez maga az igazság és a valóság, amit a még létező magyar sajtó elhallgat.
A sajtó felelőssége óriási. Ha a sajtó betölti a funkcióját, akkor lehetetlen diktatúrát építeni és működtetni. Az a tény, hogy Magyarországon ez megtörténhet, a bizonyíték arra, hogy a sajtó nem tölti be a szerepét, a funkcióját és a rendeltetését. Ennek oka pedig az „álobjektív újságírás”, amelynek a paravánja mögé rejtőzik. Az Orbán-rendszer, egy fasiszta diktatúra, létezése és zavartalan működése a magyar sajtó történelmi csődje. Ezt pedig ezúttal már nem magamtól mondom, hanem az amerikai újságíróképzés és sajtóról szóló szakirodalom alapműveiből olvasom ki.
Amerikában példaként olyan eseteket hoznak fel, amikor „a faji kérdés nem elég árnyalt megközelítéséről” írnak, s nem nevezik rasszistának a rasszistát, rasszizmusnak a rasszizmust. A sajtónak az igazság, az alkotmányosság, a megtámadottak és az áldozatok mellett kell állnia, s amikor ezt teszi, akkor nem elfogult, nem egyoldalú, hanem tárgyszerű. Nem lehet egyenlőségjelet húzni az áldozat és az elkövető között, nincs olyan, hogy az egyik ezt mondta, a másik azt mondta. Mi az igazság? Ezt a sajtónak kell kideríteni és megmondani. Fel kell ráznia az olvasót. Nem sunyíthat.
Az nem elég, hogy a sajtó leírja, mit tettek, mert meg kell mondania, hogy ez mit jelent. Nem elég ironikus vagy cinikus megjegyzéseket tenni, a sajtónak harcolnia kell az igazságért, meg kell védenie a társadalmat, a demokráciát, a jogállamot és az embereket. Nem térhet napirendre egyik napról a másikra köztörvényes bűncselekmények fölött, nem közvetítheti szenvtelenül élőben egy diktatúra kialakítását, működését és felépítését, az emberek jogfosztását, hazug álhíreket, rasszista uszítást, társadalmi kisebbségek elleni gyűlöletkeltést, háborús propagandát.
A kilencvenes években ezeknek a töredéke miatt felzúdult az ország, tiltakozott a sajtó, megállt az élet. Most Orbán bármit megtehet, bármit mondhat, annak még visszhangja is, nemhogy bármi kövekezménye. Nem magyarázat, hogy elfoglalták a közmédiát, a sajtó legnagyobb részét, mert ami nincs a kezükben, az sem teszi a dolgát. A túlélésre játszik, nem kockáztatja a konfrontációt. De a gyáva sajtó nem sajtó. A sajtónak minden időkben meg kell őriznie a szabadságát, az ellenállását, az egyenességét, a tisztességét és a hitelességét. Hol van ez Magyarországon?
Olyan újságok és újságírók lettek itt mártírok és hősök, mint például az Index távozó munkatársai, akik azért lettek hősök, mert nem akartak a propagandamédiába betagozódni, de különben semmit nem tettek, langyos szar volt az egész. Mellébeszélés, süketelés, mismásolás, a helyzet komolyságához és súlyosságához mérten álobjektív szemét. Ugyanezt csinálják a Telexben. Nem kockáztatnak semmit, inkább hazudnak, és letagadják a valóságot. Belesimulnak a rendszerbe. Hogyan lehet, hogy én már 2010-2011-ben megírtam, hogy ez micsoda, ők pedig a mai napig nem?
Nem azért, mert akkora zseni vagyok, hanem azért, mert tisztességes. Ők meg nem azok. Ez a különbség. A sajtónak mérlegelnie kell még a szavakat is, de nem a túlélés szempontjából. Azt senki nem érti meg, hogy „autokrata”. Azt hiszik, hogy sofőr. Ha a sajtó azt akarja, hogy az emberek tisztában legyenek a valósággal, a veszéllyel, a tragédiával, akkor diktatúrának kell mondani ugyanazt. Mert azt megértik. Nem a múlt századi jellemzőket kell keresni, hanem a lényeget: az állam totális uralmát, egy ember korlátlan hatalmát. Ez fasizmus, ha nem használ fizikai erőszakot, akkor is.
Az egész rendszere nyers erőszak. Ahogy működtetik a parlamentet, ahogy kontrollálják a sajtót, a választásokat, ahogy az államot használják, kisajátítják. Ez az egész tömény erőszak. A nevén kell nevezni. Ha valami történik, el kell mondani, hogy az mit jelent, és mi következik ebből. Az emberek felvilágosításáért, mozgósításáért felelnek, hogy felébredjenek az olvasói, hogy egy diktatúrába kerültek, aminek tragédia lesz a vége. Egy bűnszervezet elfoglalta az országot, ők pedig ezt egy törvényes legitim hatalomnak mutatják, amivel a diktatúra eszközeivé válnak.
Csak a teljes demokrácia védi meg az egyént és az országot, s nyújt emberi életet, minden szempontból jólétet. A Horthy-rendszer a minta. Az, hogy a Horthy-rendszer nem volt totális diktatúra, nem védett meg semmitől senkit. Tragédia és katasztrófa lett a vége. Az csak Orbánon és a körülményeken múlik, hogy Magyarországon mekkora katasztrófa lesz. Erre már semmiféle befolyásuk, ráhatásuk nincs az embereknek. Nem mentség, hogy (még) nem Észak-Korea. Lehet az. De ha nem lesz, akkor is tragédiát okoz, nyomort, embertelenséget, katasztrófát. Addig kell elmondani ezt, amíg lehet. 13 év késében van a magyar sajtó.
Végül tegyük fel a kényes kérdéseket: amikor újságot írnak, lapot szerkesztenek, megfordul-e a fejükben, hogy ebből baj lehet? Gondolnak-e arra, hogy ha ezt így csinálják, ahogy kellene, akkor megszűnik az újság, Orbán bedarálja, kivégzi, elfoglalja, megszünteti őket? Megfordul-e a fejükben, hogy munka nélkül és megélhetés nélkül maradnak? Ha igen, akkor most kell abbahagyni, és másik szakmát keresni. Mert amikor az újságírást választották, akkor azt vállalták, hogy ez soha nem fogja érdekelni őket, hanem az országot és a demokratikus rendet bármi áron megvédik.
Ha megszűnt a sajtószabadság, és nem lehet szabadon sajtót csinálni, akkor semmit nem szabad csinálni. Hazug sajtót írni, ami azt a látszatot kelti, mintha sajtószabadság lenne, nem szabad.
Még az is jobb, ha Orbán betilt minden valódi sajtót, amely ellátja a feladatát, és csak a propagandamédia marad. Mert akkor legalább világos lesz, hogy mi ez a rendszer. Hazug sajtóra nincs szükség, mert az csak kárt okoz a létezésével. Márpedig, aki egzsisztenciális okok miatt nem írja le, nem mondja ki, nem mutatja be a valóságot, hanem az „álobjektív újságírás” mögé bújik, az hazudik. Évente bemutatják, hány újságírót börtönöztek be, gyilkoltak meg a világban, mert őket ennek a szakmának a szenvedélyes szeretete és elkötelezettsége hajtotta.
Magyarországon még ettől sem kell tartani, mert az uniós tagság miatt Orbán ilyet nem mer megtenni. S mi történik, ha megszüntetnek egy újságot, kirúgják az újságírókat? Folytatják tovább, akkor röplapokat írnak, internetes blogot vezetnek, szervezkednek és harcolnak tovább a demokráciáért és a szabadságért. Igen, ingyen, pénz és fizetés nélkül, és megélnek valamiből. Nekem ne beszéljen senki a kényelmes szerkesztőségéből, hogy könnyű nekem, mert én még kutyaszart is szedtem, hogy megéljek, és közben írtam az újságot. Nem egy álobjektív bullshitot.
Epilógus
Ezt a vitát részben már lefolytattuk különböző formákban 2010-2011-ben. Akkor még szóba álltak velem a hazai újságírók, régi kollégák. Őszintén hitték, hogy nincs igazam, eltúlzom, nincsen Magyarországon diktatúra, fasizmus, pláne, nem is lesz. Kicsit demokráciahiányos a demokrácia. De majd jönnek a „mieink”. Már az is vicc, hogy voltak „mieink”, akik persze nem voltak a mieink. Nem hitték el, hogy Orbán fasiszta diktatúra alapjait tette el, és ennek előbb jogsérelem, majd jogfosztás, hatalmi ágak felszámolása, végül kőkemény diktatúra lesz a vége, ha már lesz ellenállás.
Azóta minden eltűntek, frekvenciájukat elvették, újságjukat lenyúlták, vagy kivégezték. Minden az ellenség kezébe került, nem úszták meg az óvatossággal. Akik most próbálnak belesimulni, azok is így járnak, előbb-utóbb nem lesz rájuk szükség, és ez a szolgálat nem lesz elég. S még azt fogják hinni magukról megint, hogy ők hősök és mártírok. Pedig csak jól megélnek. Az ő szempontjukból nézve ügyesek. Ezt mondaná Kohn bácsi is. De nagy ára lesz még ennek. Mert nem lehet más. És ezt már 2010-ben, a választás éjszakáján tudni lehetett. De ők ma sem tudják. Vagy úgy tesznek.
Tisztelet a kevés számú kivételnek.
