Írtam a minap egy cikket, érkezett hozzászólás is rá. Email értesítést kapok róla, nekem kell jóváhagynom, hogy megjelenjen-e nyilvánosan, vagy sem. A hozzászólás így szólt:
„Milyen érdekes, hogy te, aki olyan messze élsz tőlünk, tisztábban látod a magyarországi történéseket, mint sok magyar. Én egy faluban élek, ahol húsz évvel ezelőtt összesen két cigány lakott, most meg a falu fele az, és csak a segély, meg a segély, nem dolgoznak, csak várják a segélyt”.
Nosza, visszaolvastam a cikkem, ugyan esik e benne szó romákról, segélyről, bármi hasonlóról, de nem, jól emlékeztem, még tévedésből sem írtam hasonlót, teljesen más volt a téma.
Nem értettem, és azóta sem értem, de elkezdtem figyelni magát a jelenséget, vajon mennyire számít az írás tartalma, mennyire számít, hogy ki írja, és ugyanezt élőszóban is.
Megdöbbentő volt számomra, hogy sok, nagyon sok ember számára teljesen mindegy, mi szerepel a szövegben, az a lényeg, ki írta azt. Attól függően, hogy ki a szerző, a szöveg értelmezése nélkül utálják, illetve imádják az írást, erős a gyanúm, hogy sok esetben el sem olvassák, legfeljebb a kiemelt pár sort, ha van olyan.
Máskor előfordul, hogy átfutják a szöveget, megragad bennük, egy-két szó, számukra kulcsszó, és a mentén máris külön jelentést kölcsönöznek az írásnak, ami nincs abban benne, viszont megtalálható az a néhány kifejezés, amire vágynak, így lesz a segély a romákhoz kötve, és így alakul a kisebbség szó azonossá a cigánysággal, holott a szöveg nem magyarországi történetről szólt, nem szerepeltek benne romák sem.
Leírtam, hogy jártam a szemészeten, de a doktornő azt mondta, hogy nem a szürke hályog okozza az egyre súlyosbodó látásproblémámat. Erre igencsak felhördültem, hiszen én nem tudtam, hogy rendelkezem szürke hályoggal, kissé rémülten kérdeztem, hogy nekem egyáltalán van olyan? Erre a doktornő, hogy alig, szinte nincs is, de semmiképp nem ez a baj gyökere, vissza is rendelt további vizsgálatokra.
Ehhez érkezett, mondjuk, ötven hozzászólás, abból negyven arról szólt, hogy ne aggódjak, ma már a szürke hályogot seperc alatt megműtik, és jobban fogok látni, mint valaha.
Az első ötnél még próbáltam magyarázni, hogy de nem az okozza, s hogy én ezt leírtam, ennél értelmesebben nem tudom, de szerintem más sem, aztán feladtam, és beletörődtem, hogy majd jól megműtenek egy olyan betegséggel, amivel gyakorlatilag nem, illetve alig rendelkezem. De ha minimális mértékben mégis, akkor sem az okozza a problémám.
Tényleg nagyon kedvesek az ismerőseim, és mindenki bátorított, de nem azt olvasta a döntő többség, amit leírtam, hanem abból kiemelt egy szót, és arra reagált. Ez persze egy tét nélküli pár sor, nyilván nem fogja az orvost semmiben sem befolyásolni, de nagyon jól példázza, hogyan olvasunk manapság.
Fanok vannak, rajongók, és szerzők, bloggerek, közírók, újságírók, kit minek titulálnak mások. Ugyanezen embereknek vannak utálóik is. Mindkét csoport esetében indifferens, hogy mi áll a szövegben, az egyik imád, a másik gyűlöl. Igen kevés olyan olvasó van, aki értelmez, és mondjuk, csak akkor szól hozzá, ha mondanivalója van a témával kapcsolatban.
Ez a jelenség arra utal, hogy az emberek messiást várnak.
Nem csupán a politikában, de a „véleményformáló írások” területén is, aminek már a megnevezésével is bajom van, mert ne formáljon véleményt egy írás, ne rágja senki szájába, hogy miről mit kell gondolnia, hanem serkentsen továbbgondolásra, önálló vélemény kialakítására, azon tények, és összefüggések alapján, amelyet a szerző leír.
A készen kapott kinyilatkoztatások nagyon megfelelnek a kádári szocializációnknak, azokat csak mantrázni kell, és máris minden fekete lesz és fehér, egy adott emberhez kizárólag pozitívumokat, illetve negatívumokat rendelünk, mert így egyszerű. Nem kell gondolkozni, nem kell felelősséget vállalni azért, ha adott kérdésben például eltér a véleményünk a mainstream vonaltól, bármely oldalhoz tartozzon is az.
Erre egy példa.
Van egy ismerősöm, akit csupán online ismerek. Nagyon liberális embernek látom, majd minden tekintetben, de Izrael kérdésében kimondottan konzervatív az álláspontja. Nyilvánosságra került a Sargentini-jelentés, ő felhívta a figyelmet arra, hogy Judith Sargentini néhány éve az apartheidhez hasonlította Izrael vezetését, és leírta, hogy a szemében ez a hölgy hiteltelen minden tekintetben. Így, bár ő maga is látja, hogy Magyarország diktatúra, de akkor sem hajlandó elfogadni ezt a jelentést.
A barátai kínos helyzetbe kerültek, volt, aki pontokat osztott, hogy +1 a jelentésért, -1 az apartheidért, és akkor meg van oldva, mások azt írták, hogy kritizálni Izrael mindenkori kormányát nem egyenlő az antiszemitizmussal, de a legtöbben hallgattak, nem tudván eldönteni, hogy akkor most rendben van-e a Sargentini-jelentés, vagy sem.
Magát a szöveget, de még a zanzásított, néhány pontos változatot sem, hozta fel senki érvként, vagy ellenérvként, egyszerűen nem került szóba, vélhetőleg kevesen olvasták, ami azért nagy baj, mert az lenne a lényeg. Nem pedig az, hogy az Európai Parlament melyik képviselője volt ezzel a feladattal megbízva. Amennyiben az iratot valaki hitelesnek találja, úgy látja, hogy igaz, a tapasztalatai azt igazolják, akkor számára az, és nem érdekes azon kívül semmi.
A baj a hittel van. Nagyon sokan hisznek, hinni akarnak, nem mérlegelni, és dönteni, mert az fárasztó, ráadásul folyamatos agymunka, mi több, felelősséggel jár. Legyen pár ember, akinek minden szava isteni kinyilatkoztatás, és az bőven elég a többségnek, attól kezdve hisz, márpedig hívőkkel nem lehet vitatkozni hitük dolgaiban.
Vendégeim voltak Magyarországról. Egyikőjük elmesélte, hogy a határzár közelében él, és a választások előtt hallotta, hogy migránsozással kampányol a helyi Fideszes jelölt. Konkrétan az volt a kampány tartalma, hogy több százan, ezren állnak a kerítés túloldalán, és ha az emberek nem a Fideszre szavaznak, akkor azokat azonnal beengedik Magyarországra, mert az ellenzéki pártok le akarják bontani a kerítést.
Racionális lélek lévén, lefotózta, hogy egy árva ember sincs a kerítés túloldalán, és elküldte a képet a fideszes ismerőseinek. Egyetlen szó nélkül letiltották, pedig nem egyet személyesen ismert gyermekkorától kezdve.
Ezt nevezzük vallási fanatizmusnak, ami nem sokban különbözik attól a vallási fanatizmustól, amivel ijesztgetik a magyarokat, és amitől maguktól is annyira félnek. Aminek a tényekhez, a valósághoz az égvilágon semmi köze nincs. Mi több, az csupán zavart kelt benne. Hozzáteszem, a valláshoz sincs köze, az csak eszköz, a lényeg a fanatizmus.
Meglehetősen abszurd módon, a vallási fanatizmust ma Magyarországon a helyben született, ott élő lakosok egy része gyakorolja, és nem külföldről érkezik.
Az ok-okozati összefüggések alapján tudjuk, hogy a fanatizmusra, a kevésbé iskolázott társadalmi réteg mindig fogékonyabb, hiszen szűkebb keresztmetszetben lát rá a világ dolgaira, mint aki iskolázott, anyagilag kedvezőbb helyzetben van, nyelveket beszél, sokat utazik. Következésképp, a Sargentini-jelentést övező orbáni retorika hatására egész biztos, hogy a miniszterelnök ebben a körben népszerűbb lesz, mint valaha, és a nyomokban fellelhető ellenzék pedig még gyűlöltebb a számukra.
A probléma ott van, hogy ebben a sajnálatos, szűk látókörű létben, ma hatalmas tömegek élnek Magyarországon. Nem is feltétlen a saját hibájukból, de ez a végeredményen nem változtat. Orbán Viktor ma szakrális figura, ehhez kell majd a saját egyház, ami ma még csupán keresztény fiatalok gyűléseiként van aposztrofálva, mégis úgy terjed, mint a futótűz.
Gyurcsány Ferenc meghirdette, hogy keddtől majd kimennek az utcára, és jöjjön a nép is, mert a parlamentben Orbán nem leváltható, hiszen nincsenek már demokratikus keretek, ami mentén ez megtörténhetne. De azért ők, majd az ország házában is beadják a vonatkozó törvénymódosításokat, hogy ne érje szó a ház elejét.
Volt egy LGT szám, aminek a szövege így hangzott, „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok”. Remélem jól emlékszem a szövegre, a beszéd láttán azonnal ez ugrott be, meg az, hogy akkor majd kiderül kedden, hogy mennyire sikerült Orbánnak lejáratnia az ellenzéki oldalon (!) Gyurcsányt, mennyire lett ciki kimenni mellé a Kossuth térre, kormányváltásért tüntetni.
Onnan lehet tudni, hogy a kormány retorikája hat az ellenzékre is, hogy átveszik Orbán szavait, ami szerintem hiba. Hazafiságról, keresztény értékekről, hazaszeretetről, hazaárulásról, nemzetről beszélnek lépten – nyomon, csakúgy, mint a diktátor. Igaz, megpróbálják ezeket a kifejezéseket másként definiálni, és felróni a kormánynak, hogy nem keresztény értékrend szerint él, holott azt kéne neki felróni, hogy a XXI. században ugyan milyen jogon tesz különbséget vallás és vallás, egyház és egyház között? Hogy képzeli, hogy államvallást hirdet, bármelyik legyen is az? Vajon, hogyan lehetséges, hogy ma Magyarországon, még a sírásó verseny is nemzeti, de a szemétszállítás is az.
Nem a „nagymagyarkodást” kéne más jelentéstartalommal felruházni, azt kéne mondani, hogy szekularizált államot akarunk, vissza a fékek és ellensúlyok rendszerét, független bíróságokat, szabad és független ügyészséget, Nemzeti Bankot, szabad sajtót, szabad versenyt, és azt, amit végre, valahára épp Gyurcsány Ferenc mondott ki, kormányváltást. Ha kell, az utcán, mert egyetlen diktátor sem bukott még bele törvénymódosító javaslatokba.
A másik kérdés, vajon ténylegesen mekkora a változtatni szándékozók száma azokhoz képest, akik ebben a rendszerben jól érzik magukat. A népet ugyebár nem lehet leváltani, tehát beszélhetünk választási csalásról, akár háromszor egymás után is, csak túl sok értelme nincs, ha most is apátiába fullad a lehetőség a változtatásra. Mert akkor az azt jelenti, hogy még nem fáj eléggé azoknak, akiknek egyáltalán fáj, a többiek pedig köszönik szépen, jól vannak ők ebben a rendszerben.
