A gonosz diktatúrák megdöbbentő rémtetteinek végrehajtóival kapcsolatban a leggyakrabban az a talány merül föl: miféle emberek azok, miféle szörnyszülöttek, akik ilyen galádságra képesek, vagy képesek voltak? A kérdés azért marad válasz nélkül, mert ezeknek az embereknek a múltja, a diktatúra előtti élete és magatartása többé-kevésbé mit sem különbözött azokétól, akik távol tudták tartani magukat a förtelmes társadalmi bűncselekményektől. Vagyis annak előtte normális emberek voltak, megbízható „civilek”, erkölcsi züllöttség nélkül, sőt, akikről azt mondták, hogy „a légynek sem tudnának ártani”. Mi történt velük, mi ütött beléjük? Miért mondott csődöt a morális immun-rendszerük, hogyan tudta ily kórosan megfertőzni őket a becstelenség ragálya? Vizsgáljuk meg közelről egy ilyen sajátságos esetet.
A személy, akit kiválasztunk, nem volt akárki. A világirodalom egyik legjelentősebb nagyságának számít, kevesen vannak, akik ne ismernék nevét, ha nem olvastak tőle semmit, vagy nem látták drámáját, az „Éjjeli menedékhely”-et, azok is hallottak róla. Maxim Gorkijról, az orosz íróról van szó, akit Szerb Antal nagy művében, „A Világirodalom Történeté”-ben olyan „irodalmi Colombus”-nak nevez, aki „egészen szűz területeket hódított meg.” Érdemes még néhány mondatot idézni abból a fejezetből, amelyen Szerb Antal Gorkij művészetét jellemzi. Íme tehát:
„…bár Gorkij forradalmár kora ifjúságától fogva, nem a társadalmat okolja a volt emberek sorsáért, hanem magukat a volt embereket, akiknek nincs erejük, hogy összeszedjék magukat, lemondjanak a pálinkáról és jobb útra térjenek. És tulajdonképpen nincs is miért vádolni a társadalmat: a volt emberek Gorkij írásaiban általában nem is érzik nagyon rosszul magukat. Gorkij köztük élt, tisztában van velük, nem az író szemével nézi őket. Tudja, milyen független minden külső valóságtól az, hogy az ember boldog-e vagy boldogtalan. Gorkij világa sokkal kevésbé vígasztalan Csehovénál, – sőt a nagy orosz sötétségben ő képviseli az optimizmust, az élet szépsége és a jobb jövőbe vetett hitet.”
A közelmúltban jelent meg Franciaországban, majd fordításban más országokban is a Stéphane Courtois égisze alatt készített és szerkesztett ama „Fekete Könyv”, amely a kommunizmus történetével, annak bűntetteivel és terror-cselekményeivel foglalkozik, magában a Szovjetunióban, majd mindazokban az országokban, amelyek hódításának szférájába kerültek, vagy amelyek felé kinyújtotta csápjait. Ebben a könyvben Gorkijról is szó esik, nem egységes fejezetben, hanem epizódikusan elszórtan, ahogyan Oroszországban, majd mintegy párhuzamban az ottani fejleményekkel, őbenne, Gorkijban, változott, alakult a szemléket, a lelkivilág, a dolgok megítélése. Szerb Antalnak természetesen igaza van, Gorkij valóban forradalmár volt, kezdetben rokonszenvezett Leninnel, a forradalom brutalitása, vérszomja, kegyetlensége azonban utálattal töltötte el. Menekülés vágya kerítette hatalmába. Lévén tüdőbeteg, nem került nehezébe engedélyt kapni arra, hogy Capri szigetére utazzék gyógyulni. Bár a „Fekete Könyvből” nem derül ki tökéletes világossággal, de biztosra vehető, hogy az 1922-es esztendőben – a dátum fontos és megbízható – már ott vetette papírra a következő sorokat, amelyeket szószerinti fordításban idézek:
„A kegyetlenség egész eddigi életem során megdöbbentett és nyugtalanított. Miben gyökerezik vajon az embertelenség? Sokat töprengek ezen, megérteni azonban mégis képtelen vagyok. Most, a világháború rémületes tébolya és a forradalom véres következményei után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az eredendő orosz embertelenség mit sem változott még a megnyilatkozásaiban sem. A 17-edik század elejének egy krónikása följegyezte, hogy az ő idejében a következő kínzások voltak szokásosak: puskaport öntöttek az ember szájába és meggyújtották. Egy másiknak nem a szájába, hanem a hátsó felébe. Átszúrták a nők mellét, zsineget húztak a sebeken át és úgy akasztották fel őket. 1918-ban és 1919-ben a Don és az Ural területein ugyanezt cselekedték. Az emberek fenekébe dinamit-patront dugtak és felrobbantották. Azt hiszem, hogy az orosz népnek különleges érzéke van a kegyetlenséghez – ahogyan például az angoloknak különleges érzékük van a humorhoz – , valamiféle hideg, csaknem józan kegyetlenség az oroszoké, amellyel mintha a szenvedésekkel szembeni tűrőképesség határait vizsgálnák, a makacsságot az életben maradáshoz. Az orosz kegyetlenségben érzékelhető valamilyen ördögi rafináltság, rejtezik benne valami körmönfontság, kiagyaltság. Ez az, amit nem lehet a pszichózis, vagy a szadizmus fogalmaival megmagyarázni, az egyik ugyanolyan keveset mond, mint a másik. Ha ezek a kegyetlenségek nem volnának mások, mint egyesek perverzitásának megnyilvánulásai, akkor szót sem kellene vesztegetni rá, akkor a pszichiáter és nem a moralista érdeklődésének körébe tartoznának az ilyen esetek. De én az okozott szenvedések fölötti kollektív gyönyörről beszélek. A Fehérek kegyetlenebbek vajon, vagy a Vörösök? Valószínűleg egyformán kegyetlenek, hiszen ezek is, azok is oroszok. Egyébként világos választ lehet adni a kérdésre, hogy közülük melyik a kegyetlenebb: nos az, amelyik éppen akcióban van.”
Ezekből a sorokból következtetni lehet arra, hogy a forradalom éveiben milyen élményei voltak Gorkijnak és azok miképpen hatottak reá. 1921-ben, tehát egy esztendővel az idézett írás keletkezése előtt, éhínség pusztított Oroszországban és tartományaiban. Annak az évnek júniusában, amint arról úgyszintén följegyzés található a Fekete Könyv-ben, egyetemi tanárokból, a mezőgazdaság és a közgazdaság moszkvai szakembereiből társadalmi bizottság alakul azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson az éhezőknek. A bizottsághoz számos író és orvos is csatlakozott, szószólója Gorkij volt és az őhozzá akkor igen közel álló Ekaterina Kuskova nevű újságírónő. Mivel a Gorkij és Lenin közötti jó kapcsolat ismert volt, rá hárult a feladat, hogy a kommunista pártvezetőség valamelyik tagja fogadja Kuskovát és hallgassa meg, milyen társadalmi munkával szándékozik a bizottság segíteni az éhezőkön? Ekaterina Kuskovát Lev Kamenev fogadta. Miután Kamenev jelentette Leninnek Kuskova asszony előterjesztését, Lenin a következő utasítást küldte a párt Politikai Bizottságának: „Kuskovát egyszer és mindenkorra ártalmatlanná kell tenni. Elfogadhatjuk tőle azoknak a neveit és aláírásait, akik ilyesfajta, jótékonysági akciókkal foglalatoskodnak, akár egy-két vasúti wagon élelmet is, amit ezek és a hozzájuk hasonlók adakoznak és akik rokonszenveznek az ilyenfajta tevékenységgel. Ennél többről azonban szó sem lehet”!
Ez tehát 1921-ben történt, röviddel ezután Gorkij Capri szigetére utazhatott, ahol papírra vetette véleményét és benyomásait az előzőleg idézett sorokban. Az 1928-as esztendőben azonban hazatért és akkor az író már arra is vállalkozott, hogy látogatást tegyen Solovki szigetén, ahol a bolsevikok az első kényszermunka tábort létesítették, azt, amelyről Szolzsenyicin úgy írt, hogy az volt az első fertőző góc, amelyből áttételek – orvosi szakkifejezések: metasztázis – útján kifejlődött a Gulág rendszere. Amint arról a Szovjetunióból tudósító egyes újságírók már a Fekete Könyv előtt, attól tehát függetlenül megírták, Gorkij látogatására az ottani felkészült, a rabokat tiszta ruhákba öltöztették, padokra ültették és újságokat adtak a kezükbe, hadd lássa az író, hogy milyen humánus „átnevelő” módszerrel faragnak derék szovjet embert a bűnözőkből. A rabok néma tüntetésre határozták el magukat és amikor Gorkij elsétált előttük, az újságot valamennyien fordítva tartották a kezükben. Gorkijnak arcizma sem mozdult. Odalépett az egyikhez és az újságot szótlanul megfordította, reagálása a néma tüntetésre ennyi volt. Röviddel később azonban ennél sokkal több. Könyvet írt, amelyben valóságos dicshimnuszt zengett Solovkiról és a szovjet kormányzat humanizmusáról, nagylelkűségéről, amellyel az épülő boldog jövőből kirekeszteni senkit sem szándékozik.
Mi történt Gorkijjal, milyen változás ment benne véghez? Nem ugyanaz a Gorkij volt-e, aki az 1919-es esztendőben, szeptember 6.-án, tudósok, szakemberek, tanárok, tömeges letartóztatása után tollat ragadott és haragvó levélben a következőket írta Leninnek:
„Az én megítélésem szerint egy ország gazdaságának és népe erejének nagysága csakis az intellektuális lehetőségek szabad érvényesülési értékével mérhető. A forradalomnak csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha kedvez a lehetőségek fejlődésének. A tudósokat a lehető legnagyobb segítőkészséggel és tisztelettel kell kezelni. Mi azonban, hogy mentsük a bőrünket, levágjuk a nép fejét és ezzel elpusztítjuk a saját agyunkat.” A Fekete Könyv idézi Lenin megvető válaszát: „Nem helyes a nép intellektuális erejét” a polgári intellektuelek „erejével” azonos fazékba dobni. A munkások és parasztok intellektuális ereje mind inkább növekszik és fölkészül a burzsujok és azok kiszolgálói, az úgynevezett értelmiség, a kapitalisták lakájai ellen folytatott harcra. Ha azok úgy képzelik, hogy ők képviselik a nemzet agyát, akkor nagyot tévednek. Valójában nem agyat képviselnek ők, hanem a nemzet szemetét.”
Ugyanaz a Gorkij? Romain Rolland, aki jó ideig rokonszenvezett a Szovjetunióval, úgy, mint megannyi kollégája a franciák honában és másutt fölfigyelve a kommunizmus néhány – finoman szólva – ellentmondására, a kiábrándultság hangjait hallatta. 1930 november 2.-án figyelmeztető levelet kapott Gorkijtól, amelyben a következőket írta: „Nekem úgy tűnik, Rolland, hogy a Szovjetúnióban történő eseményeket enyhébben és főleg igazságosabban ítélted volna meg, ha a következő egyszerű tényeket szem előtt tartod: a szovjet kormányzat és a dolgozók úttörő pártja polgárháborút, más szóval osztályharcot folytat. Az ellenség, amellyel harcol és amelyet le kell küzdenie, az értelmiség, amely a polgári rendszer helyre állításán fáradozik, valamint a gazdag paraszt, aki javaink védelmében hátráltatja a kollektivizálás folyamatát, fölgyújtja a közösség vagyonát és a partizánháborúnak egyéb módszereit alkalmazza. A háborúban, bizony, ölni kell!” Hét esztendővel ama levél megírása után, amelyben az emberölést kárhoztatta, a nagy író újonnan beidegződött eszméi nevében már nem csak elfogadja, de igazolja azt.
Az író átalakulásának egymást követő fázisait, morális züllését, feltartóztatni többé nem lehet. 1932-ben Gorkij már személyes jóbarátja Jagodának, a GPU hírhedt tömeggyilkosának és saját fia már maga is elszegődött a GPU szolgálatába. Gorkij abban az esztendőben vetette papírra a következő sorokat: „Az osztályharcot az ellenség, mint alsóbbrendű lény organikus megsemmisítésének módszerével kell kultiválni. Legmélyebb meggyőződésem, hogy az ellenség olyan alacsonyabb rendű lény, amely mind fizikailag, mind „morálisan” degenerált.”
„Organikus megsemmisítés”, „alsóbbrendű lény”, Gorkij fogalmai papírra vetve, 1932-ben. Hitlerről és tőle még nem hallottunk. De hamarosan hallunk. Róla is, tőle is. Gorkij azonban 1933 elején már ennél is tovább megy és szót emel a Kísérleti Orvostudomány Intézetének létrehozása érdekében, annak szükségét és létjogosultságát akkor, tehát 1933 elején keltezett írásában a következőkben indokolva:
„Közeleg az idő, amelyben a tudomány ezzel az elháríthatatlan kérdéssel fordul az úgynevezett normálisokhoz: kívánjátok-e, hogy minden betegséget, fogyatékosságot, tökéletlenséget, a szenilitást és a szervezet idő előtti elsorvadását alapos kivizsgálásban részesítsük? Ezeket a vizsgálatokat nem lehet kutyákon, nyulakon és tengeri süneken végrehajtott kísérletek útján megejteni. A magukon az embereken folytatott kísérletek elengedhetetlenek.”