A Hegyeshalom felé tartó vonat lassan megmozdult, elindulásra készen, amikor egy rikkancs a peronra futott torkaszakadtából kiáltva, hogy „Népszabadság, Népszabadság!” A vásárlásra kínált újság címe volt ez, de 1956 novemberében forradalmi jelszóként hatott. Az utas kihajolt a fülke ablakán, pénzt nyújtott és a rikkancs a kezébe nyomott egy újságot. Bankjegyet kapott érte, váltást nem adott vissza, tisztelgő mozdulatot, hogy köszöni szépen, és lapja címét kiabálva futott tovább a gördülő vonat mentén, míg a versenyt föladva megállt. Világosodott. Az utas fölhúzta a „kihajolni veszélyes és tilos!” ablakot, visszaült a helyére, egyedül volt az első osztályú fülkében. Olvasni kezdte a drágán vett újságot, azt nem bánta, hogy a rikkancs ügyesen kijátszotta, de az már bosszantotta egy kissé, hogy ráadásul a tegnapi újságot sózta rá. A fejlécen a dátum 1956. november 27-e. Tegnap. De aztán vállat vont. Igazán mindegy, amikor sorsdöntő vállalkozás előtt áll. A vonat zsúfolt, csak az első osztályú szakasznak õ az egyetlen utasa. Mindenki a határ felé tart, és amikor majd a vonat megáll, velük együtt õ is. Mondják, hogy most már kockázatosabb, de pénzzel megoldható. Van nála elég, szükség esetén még másoknak is tud segíteni. Amikor a felesége a gyerekkel együtt négy héttel ezelőtt elment, sokkal könnyebb volt, a határ csaknem nyitva állt. Tartóztatni nem tudta, de õ még várni akart. A felesége azonban, teli bajsejtelemmel, nem bízott a forradalom végérvényes győzelmében, a gyereket „odakint” akarja tudni, a szabad világban. Ő viszont bizakodóbb volt. Egyik ismerősének az volt a mondása, hogy a fogpasztát ki lehet nyomni a tubusból, de visszanyomni nem lehet. Vannak „visszacsinálhatatlan” fordulatok, és ez ilyen. Ám lehet, hogy tévedett. Most tehát elindult a feleségéhez és a gyerekhez, akik Bécsben várják. 1956 november 28-án, kezében a tegnapi újsággal. Nehezebb lesz, de nem reménytelen.
Olvasni kezdett. A lap első oldalán a forradalmi munkás-paraszt kormány elnökének, Kádár Jánosnak, az előző napon, tehát november 26-án elmondott és a rádióban közvetített beszédének teljes szövege olvasható. Olyan hosszú, hogy végigolvasásához nincs türelme. Miért rontsa a szemét ennek az árulónak a fecsegésével? Az egyik paragrafushoz érve azonban fölébred az érdeklődése. Amikor Kádár János a következőket mondja:
„Nagy Imre és társai eredeti, saját kívánságát számba véve lehetővé tettük, hogy elhagyják a Magyar Népköztársaság területét. Miután a Román Népköztársaság kormánya kész volt arra, hogy Románia területén számukra menedéket adjon, november 23-án Románia területére távoztak. Mi ígéretet tettünk, hogy velük szemben, az általuk is utólag elismert, múltbeli súlyos cselekményeikért büntető eljárást nem indítunk. Ezt be is tartjuk. Távozásukat sem tekintjük örök időre szólónak. De a jelenlegi helyzetben magunk is úgy véltük, hogy helyesebb, ha egy időre elhagyják Nagy Imréék az ország területét.”
Az utasban határtalan izgalmat keltett az a kijelentő mondat, „hogy múltbeli cselekményeikért büntető eljárást nem indítunk.” Ennek az ígéretnek, gondolta az utas, rendkívül nagy a jelentősége. Ebben az ígéretben ugyanis egy majdani együttműködésnek a lehetősége rejlik. Nagy Imre „és társai” szabad emberként térnek vissza Romániából, mi akadályozza meg tehát, hogy ők ismét a magyar politika színterére lépjenek? Ez a romániai közjáték okot ad a fejtörésre, annál is inkább, mert megindokolása hajmeresztőn ostoba:
„Erre külön okot adott az is, hogy a még nem kevés bujkáló ellenforradalmár részérõl joggal tarthattunk provokációtól. Az ellenforradalmárok nagyon szívesen megtették volna, hogy Nagy Imre csoportjából kettőt-hármat meggyilkoljanak azzal a provokatív céllal, hogy ezért a Magyar Népköztársaság kormányát tehessék felelőssé. Nekünk ilyen viszonyok között elemi kötelességünk volt, hogy az ország érdekében megvédelmezzük õket.”
Az utas gúnyos fintorral „honorálta” ezt a szamárságot. Aki ezt elhiszi, az mindent elhisz. De lehetséges, hogy ez az indoklás szovjet találmány és Kádár János kényszeredetten vállalta. Feltételezhető az is, hogy az egész romániai intermezzo szovjet ötlet. Tisztuljon a levegő. Átmeneti viharszünet. Aztán majd meglátjuk. Kádár nem említi, hogy hol van az a „román terület”, ahol „Nagy Imrééknek” átmenetileg tartózkodniuk kell. Erdélyben talán? Erdélyre gondolva az utas édes ízt érzett az ínyén. Micsoda gyönyörű világ! 1943 nyarán három hetet töltött rokonlátogatással Marosvásárhelyen. Flekkensütés a híres „Tag” vendéglő kertjében. Az unokahúgának az erdélyi párt képviselõjelöltje udvarolt, új autóján elvitte őket Szovátára. Aztán híre kelt, hogy pesti „kolléga” van itt vendégségben, és meghívták a „Székely Szó” szerkesztőségébe. Cikket is kértek tõle és örömmel teljesítette a kívánságot. Szováta! Medve-tó. Sós vízét édesvíz réteg borítja. Aztán elszakadt azoktól a rokonoktól. „Nagy Imréék” most Románia területére távoztak. De ott mégis: hová? Szívből kívánja nekik, ha már csaknem bizonyosan szovjet kívánságra, „Románia területére” kellett távozniuk, akkor Erdély lenne az. Még akkor is, ha annak más a neve, jellege sorsa.
Az utas a rövid elábrándozás után tovább olvasta a Népszabadság 1956 november 27-i számának hosszú szövegét és elérkezett Kádár Jánosnak, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnökének ahhoz a monda-tához, hogy:
„Nekem az a személyes véleményem és ez a véleménye a párt szervező bizottságának és a kormánynak is, hogy hiba volna október 23-át, úgy ahogy van, ellenforradalomnak nevezni.”
Az utas leeresztette az újságot, a szíve hevesen dobogni kezdett. Ez ismét egy kulcsmondat. Csak éppen olvasni kell tudni Kádár beszédét és ezt a hosszú szöveget. A szó szoros, értelmében ravasz módon bujócskázik a követelményekkel. Állásfoglalásában elrejtve minden föllelhető. „Cselekményeikért büntető eljárást nem indítunk.” „Távozásuk nem szól örök időkre”. „…hiba volna október 23-át ellenforradalomnak nevezni.” Tehát nem ellenforradalom többé, hanem forradalom, a nép szabad akaratának elemi erejű megnyilatkozása, amelynek „Nagy Imréék”, ha úgy tetszik, az élére álltak és ezért, emiatt, büntető eljárás ellenük nem indítható”. Tiszta sor. Akinek van füle a halláshoz, szeme és értelme az olvasáshoz, az megtalálja ebben a szövegben, hogy Kádár János miként keresi és találja meg a maga nehéz helyzetéből kivezető utat. Nagy Imre és társai nem büntethetők, egyszerűen azért nem, mert „bár cselekményeik súlyosak” voltak, október 23-a, tehát a kiindulás sorsdöntő dátuma ellenforradalmi akció kezdetének mégsem nevezhető.
Az utas tovább olvasott és az 1956. november 27-i Népszabadságban ezekkel a lelkes sorokkal találkozott: „Budapesten a legjobban a munka hiányzik. A munka, igen, ‘az élet anyja’, ahogy kedves költőm, Juhász Gyula nevezte. Úgy kell már a munka, mint egy falat kenyér, mert csak a munka adja vissza a régi Budapestet… nem! nem! nem is a régit, hanem egy szebbet, egy még szebbet, egy boldogabbat, ahol igazán boldog az ember, nem csak látszatra, ahol nincs félelem, ahol szabad és őszinte mindenki. Munka kell! Már valósággal sóvárog érte a nép, mert tudja, hogy csak a munka nyitja meg újra kávéházakat, a tánctermeket, a szórakozóhelyeket, a mozikat, a színházakat, a hangversenytermeket, mert mindez még hiányzik, bár úgy kívánja már a nép, mint ebéd után az italát.”
Ez igaz, gondolta az utas, de november ötödike, hétfő, már a munka kezdetének napja lett volna, ha a szovjet tankok, repülőgépek és hatalmas létszámú katonaságának rohama az előző napon, vasárnap, hajnali ötkor nem kezdi meg Budapest ostromát. Mindegy. Ez már szőrszálhasogatás, mert Kádár kínálja a kivezetõ utat, üzeni „Nagy Imrééknek”, hogy büntető eljárást nem tervez ellenük, a romániai tartózkodást ravaszul védelemnek nevezi, amivel keresztülhúzza a szovjet deportálás megbélyegző jellegét, és inkább az ésszerű gondoskodás eufemisztikus kategóriájával indokolja: „míg tisztul a levegő”. És október 23-ával mégsem ellen-forradalom kezdődött. Mennyire kérlelte a feleségét, hogy várjon még egy kicsit, ne induljon el a gyerekkel a bizonytalanságba. A válságból csakis itt lehet kibontakozni, Kádár ráeszmélt arra, hogy a kormányból nem nélkülözheti Nagy Imrét, mert felülmúlhatatlanul népszerű, majd átadja neki a gyeplőt, mert Nagy Imre a nép embere és nem õ, amikor ezt belátja, akkor helyre áll a rend. Ennek a jelei máris észlelhetők, itt az újság, amit hoz magával, olvasd el, és akkor meglátod, hogy nekem volt igazam, rám kellett volna hallgatnod, most már itt vagyok én is veletek, de sejtelmem sincs róla, hogy hamarjába mihez fogjunk….
Az utas homlokát elöntötte a veríték, fulladozni kezdett, segítségért szeretett volna kiáltani, de hang nem jött ki a torkán.
Az orvost, akit a kalauz előkerített még soha ilyen rosszkor nem kényszerítette cselekvésre a hivatása. Hiszen úton volt õ is a többivel együtt a határ felé. De a vizsgálat nem tartott sokáig. – Szívszélhűdés – mondta a kalauznak –, ez az ember halott. A többi már a maga dolga.
És ezzel elsietett. A kalauz rövid időre kettesben maradt halott utasával a fülkében. Szánakozva nézte, hogy milyen görcsösen szorította kezében az újságot.
Az utolsót, amit olvasott….
