Halász Péter: Amerikai közjáték

A férfi az állomása nevét hallotta kiáltani, megrezzent, fölállt és sorbaállt a leszálláshoz a két üléssor közötti járatban. Expresszvonat, az 5.27-es, New Yorktól Bronxville-ig meg sem áll. Aztán Tuckahoe, Crestwood, Scarsdale, Hartsdale. Hét-nyolc kilométer az állomások között. Hazatérnek a bejárók a családi házakba. Kishivatalnokok, nagyhivatalnokok. A legzsúfoltabb mindig az 5.27-es. Teremtőm, hányszor hallotta az elmúlt esztendők során az állomások előtt a kalauzok gépies darálását. Az egyik a kocsisor elején kiált, a másik a végében, de sohasem egyszerre. A hangjuk tökéletesen azonos. Ezért mindig úgy tűnik, hogy a második kiáltás csak visszhangja az elsőnek. A férfi ismerte a kalauzok hangját, behunyt szemmel is megkülönböztette őket. Egyikkel-másikkal meg is barátkozott. Olykor megesett, hogy késő este tért haza, amikor már alig néhányan szunyókáltak a vasúti kocsiban. Olyankor a kalauz leül a legutolsó sorban, fölemel egy otthagyott újságot és lapozgatja. A férfi néha melléjük telepedett rövid beszélgetésre. Olyan kalauz is volt, akivel már névről ismerték egymást.

Sötétedett, amikor a villanyvonat megállt az állomáson, csak a torlódó autók reflektorai világítottak a sínpár melletti téren. A családi kocsik. Feleségek várják a férjeket. Dudák harsannak. A férfi megpillantotta a sötétkék Pontiac-ot, gyors léptekkel átvágott a veszteglő kocsik között, felnyitotta a Pontiac ajtaját, „hello, darling” mondta halkan, a síneken ugyanabban a pillanatban újra indult a vonat éles, fémesen csikorgó hanggal, az acélkerekek sistergő szikraesőt szórtak a peronra. Minden hang ismerős, minden mozdulat, fény és árny, duda, kiáltás, nevetés, motorzihálás. „Hello, darling” mondta az asszony is a volán mögül, miközben fejét már kidugta a vezetőülés melletti ablakon, hátrafelé nézett, hogy kiugorhat-e a kocsival balfelé az autók tömkelegéből. Jobb karja a volánon, gázt adott, indult, most kezdődik a kis küzdelem a másodpercekért, egérutat nyerni, kitörni a lomhább, aggodalmasabb kocsik közül, rákanyarodni az útra. Ha elcsípi az első zöld lámpát, akkor a Central Avenue-ig egyenes az út, megállás nélkül. A férfi lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen és hallgatott. Pihenése mindig abban a pillantban megkezdődött, amikor beült a kocsiba, a felesége mellé. Az asszony tudta ezt, egyetlen kérdéssel sem zavarta. Pompásan vezetett, különösképpen a gyors kis manőverekkel volt bámulatra méltón ügyes. A férfi behunyt szemmel is tudta, hogy ezúttal is sikerült kivágnia a kocsit az állomástér zűrzavarából és megelőznie a többit. Maguk mögött hagyták az első közlekedési lámpát, érezte a kocsi ritmusából, hogy átszelték a Central Avenue-t, itt most már családi házak között kanyarog az út.

– A gyerekek? – kérdezte halkan. – Jól vannak? Minden rendben?

A kocsi most éles zökkenéssel, csikorgó kerekekkel megtorpant. A férfi előrelódult az ülésen, de a szemét nem nyitotta ki. Jéghideg női hangot hallott:

– Kicsoda maga?

A férfi ekkor fölnézett. Világos volt a kocsiban, égett a belső lámpa. Megdöbbent női arc meredt rá. Vadidegen és mégis ismerős. Az asszony szeme kerekre tágult. A két keze a volánon. Szép, karcsú vonalú kéz. A kocsi oldalt állt, az út szélén. Mellettük türelmetlenül reflektorozó autók suhantak el.

– Bocsánat – mondta a férfi –, furcsa tévedés történt. Hol vagyunk?

– Hartsdale – válaszolt az asszony –, kicsoda maga?

– John Donovan vagyok. Részvénytársasági igazgató. És nem is Hartsdalen lakom, hanem Scarsdalen. Úgy látszik, hogy elaludtam az állomásomat. A feleségem ugyanilyen kék Pontiacban vár a scarsdale-i állomásnál. Ugyanilyen kocsi. És ő ugyanolyan szőke, mint maga. Ugyanúgy vezet, mint maga. Még a keze is hasonlít a maga kezéhez. A kéz a volánon.

Az asszony hallgatott egy pillanatig. Aztán nevetni kezdett.

– Fantasztikus. Mint egy rajzos vicc a New Yorker Magazinban.

A férfi a kilincshez nyúlt, nyitotta a kocsi ajtaját.

– Várjon – mondta az asszony –, hová akar menni? Négy mérföldre vagyunk az állomástól. És úgyis vissza kell hajtanom. A férjem vár a peronon.

Még mindig nevetett. Megfordította a kocsit, most már szemberohantak a fényözönnel.

– Ne mesélje senkinek – mondta az asszony –, mert elég filmet csináltak belőle. Suburban szatíra. Egyforma feleségek, egyforma autók, egyforma férjek. Clint Eastwooddal a főszerepben.

Megint nevetett. Dallamos hangja volt, emlékeztettett Mary nevetésére. De talán egy kicsit irónikusabb, egy kicsit világiasabb. Az állomásépület elé kanyarodott a kocsi. A tér most már üres volt, félóra múlva, amikor berobog a 6.o3-as, megtelik újra torlódó autókkal. Magas férfi állt a sötétben, a tér sarkában. Kezében irattáska. Amikor a Pontiac fékezett előtte, nem mozdult, várakozással teljesen állt. Ők ketten egyszerre szálltak ki a kocsiból. Az asszony átölelte a férjét, nevetett:

– Paul – mondta –, ezt nehéz lesz megmagyarázni. Ez az ember azt hitte, hogy Scarsdalen van és azt hitte, hogy a felesége autójába ül be. És ami ugyanilyen döbbenetes: azt hittem, hogy te ülsz be a kocsiba. Ugyanúgy dőlt hátra az ülésen, ugyanúgy lehunyta a szemét, ugyanazzal a hangsúllyal mondta „ hello darling”, én nem néztem rá, a kocsival tolakodtam ki a térrről. Négy mérföldet robogtunk és nem tudtuk, hogy vadidegenek vagyunk.

– How do you do? – kérdezte a férfi.

– How do you do – válaszolta –, remélem, hogy nem veszi rossznéven?

– Miért venném? – udvariasan még hozzátette azt is, amit olyan nagyon maga sem hitt: – Megesik az ilyesmi.

– Jó utat – mosolygott az asszony –, tizenöt perc múlva jön egy vonat, az visszaviszi Scardale-ba, ahol a felesége várja.

– Üljön be a kocsiba – mondta a férj –. szívesen elviszzük, nem Jean?

– Igen – felelte Jean –, szívesen. Bevallom, hogy kíváncsi is vagyok a feleségére. Szőke, mint én?

– Szőke, mint maga – felelt a férfi –, még a hangja is hasonlít a maga hangjára.

– Akkor egy okkal több, hogy megismerjük, nem igaz, Paul?

– Föltétlenül – mondta Paul –, előbb azonban egy kis kitérővel meghívjuk egy coctailra. Mit iszik hazatérés után?

– Martinit.

– Akkor már erősen itt az ideje. Ugyanolyan Martinit kap, mint otthon. Beefeater? Hiram Walker?

– Hiram Walker.

– Mi is.

– Ugyanolyan Martini – nevetett az asszony, és elindította a kocsit.

Ugyanolyan ház. Ugyanolyan living room. Ugyanolyan Martini. A play-roomban két gyerek televíziózott. Kilencéves fiú, hétéves lány.

– Hi Dad – mondták az apjuknak. Ugyanazzal a hangsúllyal.

– Hány évesek a gyerekek? – kérdezte az asszony, de mielőtt válaszolhatott volna, a férjéhez fordult: – Amikor azt kérdezte a kocsiban, „hogy vannak a gyerekek?”, akkor mintha tűvel a szívembe szúrtak volna. Akkor lett egyszerre rémületesen idegen és akkor tapostam a fékbe. Pedig te is ezt kérdezted. Majdnem ugyanígy. És mégis másként.

– Igen – felelt a férfi –, tizenkét éves és tíz. Volt, nemrég. Két fiú.

Aztán mégsem engedte, hogy hazavigyék. Telefonon taxit rendelt, azzal ment le az állomásra. Majd máskor viszonozza a meghívást, mondta búcsúzáskor, majd máskor. Majd egyszer. Negyedóra múlva berobogott az állomásra a New York felé tartó vonat.

A kupé majdnem üres volt. A kalauzt jól ismerte. Annak idején néha beszélgetett vele.

New Yorkig váltott jegyet. Grand Central Terminal. A kalauz megállt az ülés mellett, előrehajolt, az arca komor volt.

– Mr. Donovan – mondta –, amióta a katasztrófa történt, nem láttam önt. Fogadja őszinte együttérzésemet. Olvastam róla az újságban. Van már fél esztendeje is, ugye?

– Valamivel több – felelt a férfi.

– Micsoda súlyos szerencsétlenség! Megállapították, hogy ki volt a hibás?

– Nem mindegy? – a férfi vállat vont. – Senki sem maradt életben, hogy elmesélje. A két kocsi belerohant egymásba. Pedig a feleségem kitűnő vezető volt.

– És ön… a régi házban lakik, Mr. Donovan?

– Egyedül? Ó, nem. New Yorkban lakom. Egy szállodában. De ma valami dolgom volt erre. Az 5.27-essel.

Elfordult és kinézett a vonatablakon át a sötétbe.

 

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Az utolsó újság

Következő cikk

Halász Péter: Karácsonyi riport

en_USEnglish