Halász Péter: Látogatás után

A férfi déli egy óra körül türelmetlenkedni kezdett.

– A leghelyesebb volna most már gyorsan megebédelni, aztán kihajtani a pályaudvarra. Három tizenötkor indul a vonat, legkésőbb fél háromra kint kell lennünk a pályaudvaron. Nem kapott választ rögtön. A felesége a két öreg között sétált, beléjük karolt jobbról-balról és mondott valamit a Népkert fáiról, amelynek csodálatosan egyenletesen, nyílegyenesre nyírt lombokkal sorakoztak a Ring felé eső oldalon. A két gyerek a virágágyak körül futkosott, fölfedeztek egy kis kacsát, amely a szökőkút mellől elcsavargott és most sápítozva szaladgált a group körül, a visszafelé vezető utat keresve. A gyerekek szenvedélyes kis sikoltozásokkal visszaterelték az eltévedt kiskacsát a szökőkúthoz.

A férfi egy darabig nem szólt semmit. Lopva ismét az órájára nézett, tudta, hogy az elkövetkező két óra végtelenül lassan és ugyanakkor mégis tüneményes gyorsasággal fog elmúlni. Vannak ilyen sajátos időperiódusok, amelyekre ha visszapillant az ember, végtelenül hosszúnak tűnnek, de átélve, a jelenben szinte fölfoghatatlan gyorsasággal oszlanak a semmibe. Ezek azok a rövid periódusok, amelyeket semmiképpen nem lehet órával mérni – valamiképpen mintha a pulzus lüktetése alkalmasabb egység volna az érzékelésükre. Az öregek az utóbbi két hétben már siralomházi hangulatban voltak. Lehorgadt fejjel járkáltak körülötte és hosszan, elgondolkozva nézték, csak úgy rajta felejtették a szemüket. És valójában már nem is őt látták – ő helyette azt az időt látták maguk előtt, amikor a gyerekek már újra átérhetetlen távolságra lesznek tőlük. A férfi torkát időnként egy kis ingerültség szorongatta. Végeredményben öt hónapon keresztül voltak kint az öregek, ezen az öt hónapon át megtett mindent, amit tudott. Orvoshoz vitték az öregeket, felvitaminozták, valósággal új életre villanyozták őket. Úgy megváltoztak ez alatt az öt hónap alatt, úgy megifjodtak, hogy rájuk sem lehetett ismerni. Két szánalmas töpörödött öregember érkezett öt hónappal ezelőtt és most rendbe szedett állapotban, kiegyenesedve térnek haza.

Haza? A férfi eltűnődött az szó fölött. Tulajdonképpen hol van az öregemberek hazája? Hol van a gyerekek hazája? Nem vitás, morfondírozott, miközben rágyújtott egy cigarettára, hogy mi vagyunk, ez az úgynevezett középgeneráció, amely az öregek és a gyerekek számára a hazát jelenti. Ahol mi vagyunk, ott vannak a gyerekek és az öregek otthon. Ezen nem lehet segíteni. Az öregember és a gyerekek kiszolgáltatott – nekünk vannak kiszolgáltatva, akik életerősen, akcióra, támadásra, védekezésre, ellentámadásra készen járunk még a világban. Hozzánk menekülnek, nálunk keresnek oltalmat. Ha elveszítenek, ha valamiképpen elsodródnak mellőlünk, akkor nyomban hazátlanokká válnak, az öregek is, gyerekek is.

A férfi most egy kissé szándékosan elszakadt a családi csoporttól, úgy tett, mintha egy fát bámulna, de csak azért, hogy hagyja őket előremenni, magára maradhasson a gondolataival. Most már különben is egy kissé minden szó idegesítette. „Aztán nagyon vigyázzon apa, hogy reggelenként mindig sálat tegyen a nyakára, azt a meleg papucsot anyának a kék bőröndbe tettem, mindjárt a pulóverek és az esőkabát mellé, jaj, a szürke bőröndöt rögtön tessék kicsomagolni, mert abban van az a néhány kis törékeny holmi, a virágváza is, amit a körzeti orvosnak küldök…”

Ezek természetesen mind nagyon fontos dolgok, de a férfinak semmi köze nem volt hozzá, inkább már idegesítette. Gondolkozni akart, amíg még lehetett kér óra múlva indul a vonat. Az elmúlt hetek során néhányszor egy-egy óvatlan pillanatban magán érezte az anyósa, vagy az apósa tekintetét. Fölriadt, fölneszelt és kissé kényszeredetten mosolygott. Aztán tűnődni kezdett azon, hogy vajon mit várnak tőle? Mindent megtett, amit tudott. Hiszen ez a találkozás rendkívül nagy, jelentős dolog volt, néhány évvel ezelőtt még igazán álmodni sem lehetett róla. Igaz, nincs minden felhő híján. Unokák és nagyszülők kissé idegenül néznek egymásra, keresik a szavakat, amelyek segítségével közeledni tudnának egymáshoz, de nem mindig találják. Más az öregek nyelve, más az unokáé, még akkor is, ha azonos nyelven beszélnek. De ez inkább csak a találkozás első heteiben okozott problémát, aztán föloldódott, a gyerekek alkalmazkodtak, úgy tettek, mintha megértenének mindent, s aztán az öregek is alkalmazkodtak egy kicsit, és ők is úgy tettek, mintha megértenének – sok mindent. Nagy hahota volt, valóságos családi házibál, amikor a 79-éves öregúr, az egykori dunántúli néptanító, először felelt arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” ezzel a szóval, hogy: „Okay”.

Na, mármost, mindezek persze apróságoknak tűnő kis foltocskák ennek az öt hónapnak a freskóján, az igazság az, hogy ez az öt hónap eléggé hamar elmúlt és két óra múlva indul a vonat.

A férfi lehajtott fejjel lépkedett, a családot engedte előremenni és tűnődött. Hát szóval ez a bizonyos „haza” kérdés, már minthogy haza mennek és hova mennek haza és tulajdonképpen mit várnak tőlem és mit is kellene tenni? Nem kétséges, gondolta, hogy reánk, középgenerációra rettenetes felelősség nehezedik. Jobbról-balról belénk kapaszkodnak, reánk aggatják magukat a gyerekek és az öregek. Néha düh fog el bennünket, menekülés-vágy, lerázni mindent, kirohanni a nagy szabad terek felé, futni addig, amíg bírják az ember izmai, s ott aztán rárogyni a földre, halálra fáradtan, mégis békésen, boldogan a felelőtlenség mámorában. Ezek futó különös pillanatok, nem komoly pillanatok, hamar felébred belőlük az ember- gondolta a férfi. Úgy elsuhan az ember szeme előtt, mint egy látomás. Aztán tudomásul veszi a felelősséget, amelyről voltaképpen egyetlen pillanatra sem feledkezett meg és csinálja tovább a dolgát.

A férfi elgondolkozva figyelte az előtte lépkedő családot. Egyszerre megtorpant! Nincs vajon az apósa tartásában, ahogy a hátát figyeli most innen, a vállát – nincs benne valami ki nem mondott szemrehányás? Az anyósának kissé totyorázó léptei vannak. Egész életében a tanító lakás körüli udvarban, a háztájon tevékenykedett, vesződött a baromfiakkal és mintha a léptei mindmáig olyanok volnának, mint azé, aki óvatosan közlekedik a baromfiudvarban, hogy rá ne lépjen egy-egy kiscsirkére. Micsoda nehéz világ ez, sóhajtott a férfi, milyen bonyolult és megoldhatatlan minden. Tulajdonképpen mennyire természetellenes világot teremtettünk magunk köré, ebből a szép, nagy kerek világból, micsoda kusza harcteret alakítottunk ki, árkok, bokrok, akadályok, eszmék, elméletek, zilált társadalmi rendek képtelen és áttekinthetetlen szövevényét. Az a legnagyobb baj ezzel a világgal – gondolta – hogy már nincs se erőnk, se lehetőségünk ahhoz, hogy véghez vigyük azt, amiről az idegeinkben is éreztük, hogy az egyetlen lehetséges megoldás. Én vagyok a haza, – gondolta különös riadalommal, ahogy nézte az előtt lépkedőket – ennek az ötnek kétségtelenül én vagyok a haza. A két gyereknek, a két öregnek, meg a feleségemnek. Tőlem várják a törvényeket, az igazságosztást, a jogokat és a kiváltságokat. S tulajdonképpen egyiket sem tudom biztosítani nekik. Valami egyszerűbb korban,  valamilyen réges-régi korban, amilyen talán sohasem is volt, amelyről csak álmodott az ember, amíg valami ős anyaméhben szunnyadt, az ember, aki a legerősebb volt a családban, kihúzta magát és jól elbírta a beléje kapaszkodókat, azokat, akik reá támaszkodtak és nála kerestek menedéket, és a védtelenekkel s a kiszolgáltatottakkal vállalni tudta a teljes közösséget. Semmi nem tudok tenni – gondolta a férfi- pedig tulajdonképpen én vagyok hatunk között az egyetlen, aki mindent meg tudna tenni. És vajon, hogyan itt ebben a mi kis parányi közösségünkben én, a legerősebb, ennyire tehetetlen vagyok sorsdöntő kérdések megoldásában – vajon nem ugyanígy van-e ez az egész világban és egész életünkben? –hogy azok, akik a legerősebbek, akiknek a legszélesebb a válluk ahhoz, hogy vállalják a felelősséget és állják a terhet, százezer láthatatlan csapda, akadály, áthághatatlan szövevény miatt képtelenek a mozdulásra? Valamilyen eszmei világban, amilyen talán az álmokban létezik, most azt kellett tennem – gondolta a férfi – hogy magam köré gyűjteném őket, elindulnék velük és ezt a kicsit csapatot, amely kiszolgáltatottan és reménytelenül függeszti rám a tekintetét, együtt tartsam és vezessem mindaddig, amíg ereje van a lépteiknek, és amíg erő van bennem.

Így töprengett a férfi. Akkor már háromnegyed kettő volt. Aztán egy kis vendéglőben gyors ebédet ettek, kikísérték az öregeket a vonathoz és három óra tizenöt perckor a szerelvény kigördült a pályaudvarról. Néhány másodpercig még látta a férfi a két öreget, amint kihajolva a vonat ablakán integettek, aztán többet nem látta őket. A felesége hátát látta, s a két gyerek hátát, amint a vonat után néztek. Aztán lassan megfordultak.

S ekkor a férfi fordult el és elindult a kijárat felé, hogy néhány pillanatnyi időt nyerjen, amíg újra az arcába kell néznie ennek a háromnak – ennek a háromnak, aki tőle, egyes –egyedül tőle várja a megoldást mindarra, ami megoldhatatlan.

ReplyForward

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Átváltozások

Következő cikk

Halász Péter: Márairól

en_USEnglish