2024, július21, vasárnap
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Márairól

Halász Péter: Márairól

-

Márai Sándor több mint egy évtizeden keresztül írta és olvasta fel hétről-hétre a Szabad Európa Rádióban „Candidus” néven a „New York-i Levél” című műsorát. A legutolsót 1967. június 4-én. Ezek az írások szoros rokonságban voltak Márainak a Pesti Hírlapba írt „Vasárnapi Krónika” című rovatával, amelyből 50 írás „Műroson kívül” című kötetében az 1930-as években a budapesti Pantheon kiadásában megjelent. A „New York-i levelek” stílusban, hangulatban, modorban, szemléletben – mi sem természetesebb ennél – mintegy folytatásai voltak a Vasárnapi Krónikának. Legutolsó New York-i Levelének kéziratát – abban az időben magam is a Rádió New York-i szerkesztőségének tagja voltam – megőriztem. Egy akkor kiadott jelentés fölött tűnődött el abban a glosszájában, a jelentésen, amely hírül adta, hogy az előző esztendőben, tehát 1966-ban megszólalt a világban a kétszázmilliomodik telefonkészülék csengője. Levelének témája az volt, hogy a társalgás meghalt, éljen a telefonhívás. Írását így fejezte be:

„…amit az emberek évszázadokon át elbeszélgettek, legalább úgy fermentum és energia volt a nyugati szellemi életben, mint amit írtak vagy festettek. De aztán feltalálta Bell a telefont, amelynek segítségével lehet vitatkozni, kérdezni és felelni, de társalogni nem lehet, mert a társalgás pontosan annyival több és más, mint ahogy más a színész hangja és mosolya a színpadról és más mozivászonról, vagy a televízió konzervdobozában. A társalgás kipusztult a nyugati ember életéből. Pesten nem volt társalgás, mert nem volt a szó nyugati értelmében szalon. De volt a duma – ez a kissé cigányos, bemondós, mindig zaftos és rámenős, de még mindig emberibb szóváltás, mint a telefonos kapcsolás. A telefon végtelenül kitágította az emberi érintkezés határlehetőségeit és ugyanakkor személytelenítette az emberi kapcsolatokat. Más az, ha felvesszük a kagylót és ötezer kilométer távolban közöljük a hívott féllel, hogy veszedelmes hülye és más, ha ezt a kevéssé hízelgő közlést szemtől szembe mondjuk meg valakinek. Nagy ajándék a telefon, de nagy árat kellett érte fizetni, a társalgás varázsos műfaját. Ennek, úgy tetszik, vége. A kétszázmilliomodik telefon előfizetője, amikor hallózni kezd, már nem műveltséget alkot, mert nem társalog – csak egyik számjegy a statisztikában beszél bele a másik számjegy lakásába.”

Ez volt az utolsó Candidus-levél befejezése. Márai Sándor a feleségével, Lolával, New Yorkból Olaszországba költözött, ahonnan azután esztendőkkel később visszatért az Egyesült Államokba, a kaliforniai San Diegóban telepedett le. Azért tért vissza és azért San Diegóba, mert ott élt nevelt fia, János, akihez ragaszkodott és aki Máraiékkal, egzisztenciális és családi okból, nem tartott Olaszországba. János akkor már házas volt, amerikai lányt vett feleségül és apja volt három leánygyermeknek. Márai Amerikában tovább dolgozott, megírta „Ítélet Canudosban”, „Judit…és az utóhang”, „Harminc ezüstpénz” című regényeit, az 1976-tól 1983-ig terjedő Napló-ját és kötetbe rendezte – „A delfin visszanézett” címmel – 4o esztendő terméséből válogatott verseit. Ezeket a műveit, néhány korábbi Márai-könyv második kiadásával egyetemben Újváry Sándor Münchenben működő „Griff”-kiadóvállalata jelentette meg. Legutóbb pedig átdolgozta 1934 és 1947 között írt regény-ciklusát, amelynek befejező kötete az 1948-as magyarországi politikai – enyhén szólva – „fordulat” miatt már nem jelent meg. Márainak ezeket a regényeit két kötetben „A Garrenek műve” címmel a torontói Vörösváry-kiadó jelentette meg, Márai 1988-ban írt előszavával.

Márai Sándor tehát dolgozott, amíg bírta erővel, de feleségének, Lolának halálával nyomasztó magány telepedett rá. Fogadott fia, János, amerikai felesége és a házaspár három leánya nem sok érdeklődést tanúsított az öreg magyar író iránt, ők egy szót sem beszéltek vagy értettek az író nyelvén, az író pedig csak törve beszélte az ő nyelvüket. Meg azután ugyan mit jelentett az amerikai „meny”-nek és az amerikai lányoknak a „Vendégjáték Bolzanóban”, az „Egy polgár vallomásai” és a „Színdbád hazamegy” írója, mit jelentett nekik az író, akinek „A kassai polgárok”, a „Kaland” és a „Varázs” című drámáit nem látták és nem olvashatták, nem érthették „Mikó utca” című versét…

„Szerettem azt a sor gesztenyefát.

Azt hittem, építek itt valamit

S erős kulcsra csukom le és öles

Zárakkal zárom el és játszhatom

Az életem.”

Nincs nagyobb és fájdalmasabb magány, mint annak az írónak a magánya, akinek műveit és jelentőségét közvetlen környezete sem ismeri. Szülőhazájában, persze, mikor elérkezett rá az idő és a lehetőség, megkezdődött az udvarlás félhivatalos folyamata, tanulmányokat írtak róla, életrajzot, méltatták, elismerték nagyságát és alig titkolt epekedéssel várták az óceán túloldaláról az udvarlást méltányló fejbólintást. Ez azonban el- és megkésett udvarlás volt. Azon, hogy a jelenkori magyar irodalom legnagyobb egyéniségének emigrálnia kellett hazájából, hogy idegenbe kényszerült 49 esztendős korában, tehát életének, alkotóerejének delén, ez a kései udvarlás már nem változtatott semmit. Mert hogy emigrációba kényszerüt, az iránt senkinek ne legyen kétsége: hogyan bírhatta, hogyan viselhette volna el ez a zárkózott patrícius író, ez a klasszikus polgár, nagyműveltségű európai, brilliáns stiliszta a hányaveti, pökhendi, mindenkit kioktató, magát kultúrcézárnak kikiáltó, titokban Thomas Mannt olvasó, de a még olyan elvtársnak számító írót is, mint Déry Tibor, kíméletlenül gyötrő és vegzáló, legfelsőbb kultúrfunkcionárius iskoláztatását? Hogy Márai Sándor elüldözésével hazájából mit veszített az ország, a magyar olvasó, az irodalom, az fölmérhetetlen. Mert bár sokat dolgozott az emigrációban is, de százszor annyit írt volna Mikó utcai otthonában, amelynek ablakából arra a „sor gesztenyefára” látott. Hányezer cikk, glossza, tárca, „vasárnapi levél” maradt megíratlan, hány színdarab, annak a szerzőnek tollából, akit a Nemzeti Színház közönsége tombolva ünnepelt? Mekkora életmű tört itt derékba? Hogyan lehetett volna ezt ezzel az elkésett udvarlással, törleszkedéssel, tanulmányosdival és értékelés-bíbelődéssel, a „jaj, de sajnáljuk” – ajnározgatással jóvátenni? Hogyan lehetett volna megbocsátani?

1987-ben, nem sokkal Lola halála után, a 45 esztendős János eldobta magától az életet. Az író nyomasztó magánya tragédiába fordult. Müncheni kiadója, Újváry Sándor hetenként – s volt úgy, hogy hetenként többször – felhívta telefonon. Az az utolsó Candidus-levél külön drámai értelmet kapott. A „telefonkapcsolás”, amelyet abban az írásában szelíd iróniával kezelt, ekkor jelentőséggel telítődött. Újváryval sokat beszéltünk Márairól. Említett egy Tátray Jolanda nevű hölgyet, aki ha tehette, gondját viselte az öreg írónak. Valaki rendszeresen fölkereste, hogy kitakarítsa, rendben tartsa a lakását. Hallottam egy magyar orvosról, aki abból a San Diego-i kórházból, amelynek főorvosa volt, rendszeresen küldte Márainak az orvosi menzáról az ebédet és akkora adagot, hogy vacsorára is jusson belőle. Ez nem könyöradomány volt, mert bár anyagiakban nem bővelkedett az író, szorongatott helyzetben sem volt. De a főorvos tisztelgő jóindulata megkímélte attól, hogy a meleg ebédről, vacsoráról maga gondoskodjék. Mindezekről én csak „másodkézből” tudok, abból, amit Márai elmondott Újvárynak, és Újváry elmondott nekem. Azután 1987 késő őszén meglepő fordulat történt. Új Márai-kéziratot hozott San Diegóból a posta. Újváry, aki akkor már maga is betegeskedett, nem tudott hová lenni az örömtől. Rosszul látott, az öreg írógépen lekopogtatott és javításokkal teli kéziratot nem tudta elolvasni, kérte, hogy olvassam el és tájékoztassam, miről szól. A mintegy száz gépírt oldalas új Márai-regény bűnügyi történet volt. Az előszó gyanánt írt „jegyzet”-ről xerox gépen készítettem egy másolatot, megőriztem és szó szerint idemásolom.

 

Jegyzet

 

Ez az írás nem hattyúdal, mert nem vagyok hattyú és nem tudok dallani. De egy tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya műfaji kísérletei közben visszatérően megkísértett a kaland: írni egy krimit. Mert ne áltassuk az olvasót, a krimi az ős-irodalmi műfaj. Az Odysseia mint a Hamlet, az Isteni színjáték, mint a Faust, mind bűnügyi remek is. Az említett művekben – és aztán jónéhány klasszikus bestsellerben – a szerző hozzátett valamit a szöveghez, amitől a krimiből remekmű lett. (Arany János ezt a „valamit” így nevezte: „Nem a valóság annak égi mása.”) De az ilyen metastasis ritka. Ami gyakoribb, hogy a valóságban és az irodalomban időnként vijjogni kezdenek a vészjelző szirénák és elhangzik az idegborzoló kérdés: „Mi történt itt az éjszaka?” A kérdés pikáns. Az istenek és az emberek gyanakodva szemlélik egymást. Homeros mint Conan Doyle, Vergilius mint Agathe Christie, Goethe mint Simenon, a rímes terzinák kényszerzubbonyában vonagló Dante mint Rejtő Jenő iparkodnak felelni a kérdésre: „Ki a tettes?” Korunkban a krimi perspektívája is megváltozott. A hős és az antihős helyében megjelentek a vérszomjas számok. De számjegyekből bajos ízes-borsos, zaftos krimit főzni.

M.S.”

 

Az író fáradt volt. Az ékezeteket helyenként javította, másutt nem. A bűnügyi kisregény, ha nem is tipikusan Márai, de mint kései termék mindenképpen szenzációs volt. Újváry szerette volna azonnal nyomdába adni. Két körülmény azonban késleltette ebben. Az egyik az volt, hogy az emigráns könyvkiadás abban az időben már halódott. A külföldön élő magyarok közül mind többen látogattak szülőhazájukba, olvasmányaikat annak az összegnek töredékéért vásárolták meg, mint amennyibe az emigrációban kiadott könyvek nyomdai előállítása került. Újváry kis vállalkozásának, a „Griff”-nek anyagi ereje fogytán volt. Mint ahogyan a kiadó egészségének állapota is. 1988 áprilisában Újváry Sándor meghalt. A müncheni telefonhívások megszűntek. Az a bizonyos egyetlen „kapcsolat”, amely „társalgás” nem volt ugyan, de „emberi érintkezés”. Mi lett ennek az utolsó Márai-kéziratnak, a „krimi’-nek a sorsa, nem tudom. Újváry könyvtárát, teljes kiadói hagyatékát özvegye eladta a budapesti „Kultúrá”-nak. Része volt annak a hagyatéknak a Márai-kézirat is? Sejtelmem sincs róla. Az özvegy osztrák hölgy, magyarul nem beszél, nem olvas. Nem olvasta férjének egyetlen kiadványát, egyetlen írását sem. Emigráns sors ez is.

Márai egyik legszebb, legmegrázóbb regényének, a „San Gennaro vére” című művének hőse az emigráns író, aki öngyilkos lesz. Ez a regény először 1966. januárban, „az író kiadásában” jelent meg.

Társának az emigráns író elmondja, hogy miért nem látja többé értelmét az életének és ő később így idézi:

„…azt mondta, Stefan Zweig megtette Brazíliában, mert nem volt többé az az Európa, amihez tartozott. És Toller, aki ideális komminsta volt, megtette New Yorkban, ahová elmenekült. És Majakovszkij, aki meggyőzőséses kommunista volt, megtette Moszkvában. És Thomas Mann fia, aki nem volt kommunista, megtette a második világháború után Franciaországban. És még néhány nevet mondott, akik megtették, mert egy napon úgy látták, nincs mire várni… amiben hittek, nincs többé. Zweig hitt egy Európában, és egy napon megértette, hogy nincs többé az az Európa… Toller és Majakovszkij hittek egy forradalomban és egy napon megértették, hogy nincs sehol az a forradalom… És a többiek, akik megtették más és más okból, mind megértették ezt. Itt van most ő, mondta.”

Márai Sándor, a jelenkor legnagyobb magyar írója 1989. április 11-én töltötte volna be életének 89.esztendejét. 1989. február 21-én öngyilkos lett. A „tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya” ezzel véget ért.

Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések