A páciens félig-meddig már kábultan elgondolkozott azon, milyen különös, hogy éppen Szilveszter éjszakáján operálják. Az új esztendőben tehát szó szoros értelemben vadonatúj élet kezdődik, új év, új szívvel. Maszkos orvosok és műtősnők valóságos hadserege rajzott körülötte a nagy operációs teremben. Az altató orvos és az asszisztense már a készülék mellett állt, alkoholos vattával még egyszer végigdörzsölik a karját. –Jól van? Tökéletesen nyugodt? –kérdezte tőle valaki. Hunyorgott. Az éles fényekben nem látta a kérdezőt. Hanyatt feküdt, a mennyezetet nézte, a fényeket. –Jól vagyok – felelte –, és tökéletesen nyugodt.
Ez megfelelt az igazságnak. Tökéletesen nyugodt volt. Hetek óta tudta már, hogy új szívet kap, csak az időpont volt homályban. – Amint megfelelő, egészséges szívhez jutunk – mondta a professzor –, megkapja. Ön az első a listán.
Az este azonban, bár altatót vehetett be, nehezen aludt el. Az ápolónő negyedóránként benézett a szobájába. Régi szilveszterek jutottak az eszébe. Nem is az eszébe, hanem az idegeibe, az ereibe és a vérkeringésével a szívébe. A kiváló szívspecialista diagnózisa végül a harmadik infarktus után ezt állapította meg: „Reminiszcenciális cirkulózis, nostalgia cordis. Nem ritakaság. Korszerű ártalom. A szív alapjában egészségesnek mondható, de érzelmileg súlyosan sebezhető.” A professzor előadást tartott róla egy orvos-kongresszuson. Lerajzolta egy nagy, fekete táblára, amint bizonyos érzelmi és indulati hatások áttörnek a pericardiumon és átmenetileg megbénítják a myocardiumot. Tolókocsin őt is begördítették a kongresszusi terembe. Furcsa érzés volt: látni a sok jól öltözött, jól táplált orvost, amint őt érdeklődve nézték. Észrevette, hogy akadtak kétkedő pillantások is. Majdnem gunyorosak. A professzorról tudni vélték, hogy pályázik a Nobel-díjra és minden kínálkozó lehetőséget megragad. A fekete tábla mellett az emelvényen műszer állott, és annak nagyméretű számlapját felerősítették a táblára, hogy a terem minden részéből jól látható legyen. A számlapon rovatkák, jelzések voltak, fekete, piros vonalak és a közepén egy nagy mutató. Két asszisztens a műszer különböző vezetékeit és huzalait az ő testéhez erősítette és a szívére ráhelyeztek egy sztetoszkópot. Azt is vezeték kötötte össze a műszerrel, a műszert a nagy számlappal.
Az orvosok mély csöndben figyelték az előkészületeket. Amikor az asszisztensek mindezt befejezték, leléptek az emelvényről és megálltak a terem szélén, a fal mellett. A professzor ekkor kazettát helyezett a kis felvevőgépébe. – Ezek a beszélgetések – mondotta –, akkor folytatódtak, amikor a páciens hipnotikus álomba merült. A felvételből felidézek néhány motívumot, a kartársakat arra kérem, hogy figyeljék közben a műszer mutatóját.
A tolókocsiban ülő páciens ekkor a saját hangját hallotta és bár a professzor előzőleg engedélyt kért tőle, hogy a felvételt a kongresszuson lejátszhassa, mégis furcsa szégyenérzés fogta el.
-…gyerekkoromban nagyon szerettem a Múzeum-kertben játszani, különösképpen a múzeum mögötti részben, ahol minden egy kissé kevésbé gondozott volt, a bokrok és a virágok elvadultabbak, a fák borongóbbak. A felhőket is szerettem és azt máig sem tudnám megmagyarázni, hogy a Múzeum-kert fölött miért úsztak mindig más színű felhők, mint például az Ezsébet-tér fölött, mint ahogyan merőben más színe és íze volt a levegőnek is a város különböző részein. Talán a Dunának lehet tulajdonítani ezeket a fény- és íz- és színtöréseket meg a felhőknek ezeket a kerületenként változó játékait. Ezt én sokfelé kerestem a világban, a világnak különböző városaiban és arra jöttem rá, hogy mindent eldöntő körülmény lehetett a város közepén áthömpölygő folyam… vagy talán mégsem? Hiszen Salzburgon is kereszül folyik a Salzach és Londonon a Themze, Párizson a Szajna és New York belvárosától alig egy kilométerrel hömpölyög a Hudson… és mégsem. Valahol kell lennie valami titoknak. Ha annyira eldöntő jelentőségűnek vélik a csillagok állását az ember születésének pillanatában, hogy ebből valóságos tudomány fejlődött, akkor miért nem kezdik végre vizsgálni ezt a kérdést is tudományosan? Az első érzékelés, hogy ne mondjam, az első illúzió rejtélyét, ami később az egyén életének alakulására roppant hatással lehet. Helyes, nem árt tudni, hogy milyen volt adott pillanatban a csillagok konstellációja, de talán ugyanolyan fontos volna tudni azt is, hogy akkor, abban a pillanatban virágoztak-e a fák a Városligetben, esős idő volt vagy napsütéses, milyen színe volt akkor, abban a pillanatban a Dunának, halványzöld, haragos zöld, szürke, fújt-e a szél a Gellérthegy felől? Vagyis, abban a pillanatban, amikor az ember megkezdi az életét nemcsak a világegyetem, a de a szülőváros konstellációját is csalhatatlan bizonyossággal kellene tudni, mert mindez együttvéve magyarázatot jelenthet arra, hogy később miért áll el a szívverése, ha egy idegen város utcáján közönnyel átsietve, egyszerre csak egy keresztutcához érve megtorpan, földbe gyökerezik a lába, mert minden olyan döbbenetesen ismerős, és mégis minden olyan kétségbeejtően idegen, hogy a vér kifut a fejéből, halvány szédülést érez és…
– Figyeljék, kérem a mutatót – mondta a professzor – az indulat ebben a pillanatban sugárzott át a szívburkon, figyeljék a gyors rezgésszámot, amint a szívburok nedve még útját állja az ártalomnak, de az emocionális nyomás már észlelhető, kihat a tüdőre is, a lélegzés akadozik és most az izomszövet hirtelen rándulás… De hallgassák a felvételt tovább.
„A lakásokba lépő emberek a télikabátjukon a város más-más részeinek a levegőjét hozták, fontos volna kielemezni, hogy alacsonyan jártak-e a felhők az ember születésének órájában, rányomták-e a városra a kültelkek gyárkéményeinek füstjét, vagy ha napos volt az idő, átlélegzett-e Buda Pestre a Duna fölött…”
– Rándulás a szívzugcsomóban – mondta a professzor – itt a kór fészke. Reminiszcenciális cirkulózis, nostalga cordis, készül az infarktus. Egyébként volt a páciensnek egy figyelmet érdemlő megjegyzése, ami sajnos, nincs a felvételen, mert pillanattal előtte állítottam le a gépet. Meg kellene érteni, mondotta a páciens, hogy nem csak országoknak, de az egyénnek is van szuverénitása. Hiheti, hogy le tud mondani róla, de valójában mégsem. Sőt, az egyén nehezebben mond le a szuverénitásáról, mint olykor az egyes országok. Országoknak nincsenek érzelmeik, csak érdekeik. Az egyéni sorsot viszont érzelmek kormányozzák. Tehát: a szuverenitás. Figyelmen kívül hagyni, az egyénre nézve végzetes lehet.
A lapok nagy cikkekben számoltak be a professzor előadásáról és a különös páciens hangszalagon megörökített elmélkedéséről. Szívrohamainak sajátságos diagnózisáról. A sebész-professzor betegeinek listáján az első helyre tette ezt a pácienst. Abban a pillanatban, amint átültetésre alkalmas szív adódik, őt operálja. Megszabadítja a reminiszcenciális cirkulózisba és szuverenitásának elveszítésébe belebetegedett szívtől.
Történetesen úgy alakult a dolog, hogy szilveszter éjszakáján riadóztatták a New York-i kórház szív-sebészetét. Huszonhat esztendős fiatalember verekedés közben halálos sérülést szenvedett Bronxban. Szíve intakt. A professzor és munkatársait mentőautók repítették a kórházba. A műtőben minden előkészítve. A szív megérkezett.
Az operáció az újesztendő első napjának déli órájában ért véget. A páciens szabályosan lélegzett. Begördítették a sterilizált szobába. Akkor fölnyitotta a szemét, bágyadtan nézte maga fölött a hófehér mennyezetet. Fájdalmat nem érzett. Ritmikusan dobogott a szíve. Az idegen szív. Aztán egyszer furcsa szomorúságot érzett. A sterilizált szobán távoli illat tört át. A tenger illatát érezte, sós, csípős ízt érzett az ínyén, tengeri levegő ízét. Lehunyta a szemét és körülötte kék volt a láthatár. A tenger hullámai ütemesen csapkodták a partot. Valahol a messzeségben hajókürt búgott. A páciens szeméből kibuggyant egy könnycsepp és lassan végigszivárgott az arcán.
A professzor ekkor már a szobájában pihent. Megkérdezte az asszisztensét:
– Tudják-e, hogy ki volt az a fiatalember, akinek a szívét átültettük?
Az asszisztens nyomban felvilágosítással szolgált:
– Hogyne tudnánk. Egy kubai menekült.
