– A hármas számú szakaszba tessék, a kilences ágy – mondja a hálókocsi kalauz. És aztán még hozzáteszi: – Hét negyvenötkor érkezünk. Az étkező egy órával előtte már nyitva áll. Hánykor szabad ébreszteni önt? A másik úr háromnegyed 7-re kérte az ébresztést.
– A másik úr?
– A nyolcas számú ágy.
– Köszönöm, de nem szükséges ébreszteni. Talán el sem alszom.
– Ahogy parancsolja. Mindenesetre jó éjszakát kívánok.
Bólintok és belépek a hálókocsi fülkéjébe. Sötét van, csak a lehúzott roló alatt maradt kétujjnyi rés, most azon át beszüremlenek a pályatest melletti fények. Halvány fények ezek, furcsák, sietősek, elmosódók. Egy pillanatig mozdulatlanul állok. Kézitáskámat elhelyezem a 9-es számú ágyon, szerencsére ez az alsó ágy. Futó öröm: az alsó ágy valamiképpen biztonságosabb, kisebb gondot okoz a vetkőzés, öltözés. Az ágy mellett kapcsoló, halványzölden foszforeszkál a sötétben. Fölkattintom, az alsó ágy környéke megvilágosodik. A szemem sarkából megpillantok egy pár barna félcipőt. Ahogy tekintetem lassan följebb kúszik, szemügyre veszem a szürke férfiöltönyt, szépen, gondosan elrendezve vállfán és nadrágcsiptetőn. A zakó vállára könnyedén odavetve egy kéksávos nyakkendő. A felső polcon puha kalap és kettéhajtott felöltő. Két nagy bőrönd. Névjegy is van a bőröndök fogója mellett, de a félhomályban csak világító folt, a név természetesen olvashatatlan. Kilépek a hálókocsi folyosójára. A folyosó csaknem üres, fiatal nő ül az egyik ablak menti lehajtott kis ülésen, lábát keresztbeveti, térdére könyököl, cigarettázik és kinéz az ablakon túl a sötétbe. Alkalmasint semmi egyebet nem lát, mint önmagát és cigarettája felvillanó parazsát. Akik a késő éjszakában a vonatablakban állnak és kifelé néznek, azok mindig önmagukkal néznek farkasszemet. Karórámra pillantok, fél-egy múlt három perccel. Gyorsan le kellene feküdni, híresen rossz alvó vagyok, de az érkezésig két-három órát talán mégis sikerül.
Belépek a fülkébe. A kékes derengés változatlan a 9-es számú ágy fölött. De a 8-as számú ágy tökéletes sötétbe burkolózik. Leülök az ágyamra és oldani kezdem a nyakkendőmet. A vetkőzés lassú és körülményes. A barna félcipő és a szürke öltöny, a szürke puhakalap körvonalai sejtelmes mozdulatlansággal rajzolódnak a sötétben. Most föl kell magasodnom, leemelni az egyik vállfát és nadrágcsíptetőt. Öltönyömet elhelyezem a ruhaakasztón. Azután visszateszem az üres fogasra, közvetlenül az idegen öltöny mellé. Végül a kézitáskámból előkerül a pizsamám.
Most már hanyatt fekszem a 9-es számú ágyon. Egy mozdulat a kapcsoló felé, a halványkék fény kilobban és a kapcsoló ismét zöldesen foszforeszkál. A roló alján maradt keskeny csík most éppen egyvonalban van a fejemmel. Távoli, kusza, suhanó fények futnak visszafelé, vissza, abba az irányba, ahonnan én jövök. A kerekek ritmusa mintha fölgyorsulna, mintha egyszerre valami türelmetlenség kezdené hajtani a vonatot. De ez a ritmus, a kerekek kattogása az acélsíneken, nem önálló zaj, része a csöndnek. Megnézem a karórámon a világító számlapot. Háromnegyed-egy. Nemsokára a határhoz érünk.
A 8-as számú ágyban teljes csönd és mozdulatlanság, lélegzetet sem lehet hallani. Akkor egyszerre hirtelen felpattan a szemhéjam. Eszembe villan, hogy a pénztárcám, fontos iratokkal együtt, a kabátzsebemben van. Ez a kabátzseb karnyújtásnyira van a 8-as számú ágytól. Egy pillanatig határozatlanul és tétován tűnődöm. Föl kellene állnom talán és óvatosan, észrevétlenül kivenni a tárcámat a zakóm belső zsebéből és a párnám alá tenni? Ki tudja, hogy ki fekszik a 8-as számú ágyon? Honnan jön és hová megy? Az esti lapban, mielőtt a vonatra szálltam, három gyilkosságról olvastam részletes beszámolót. Az egyik gyilkosság különösképpen hátborzongató. Fiatal lányt találtak holtan a városszéli erdőben. Az utolsó szemtanú délelőtt 10 órakor látta, amikor a város főterén beült egy fiatalember gépkocsijába. A fiatalember kiszállt a kocsiból, kinyitotta a lánynak az ajtót, azután becsapta az ajtót, visszaült a volán mögé és elhajtott. A szemtanú, a sarki újságárus egyébként, részletes leírást adott a fiatalemberről. És abban a pillanatban nagyot dobban a szívem, a szemem előtt megjelennek az újság betűi: a fiatalember szürke öltönyt, barna cipőt hordott, szürke puhakalapot és könnyű felöltőt. Most már félig ülök a sötétben és hipnotizáltan nézem a szürke öltönyt, a barna félcipőt és fölötte a puhakalapot. Aztán visszahanyatlok. Micsoda ostobaság! Minden város minden cipőüzletének kirakata tele van barna félcipőkkel és minden divatáruüzlet, minden áruház szürke öltönyökkel és minden kalapüzlet szürke puhakalappal. Úgy látszik teljesen megbolondultam. Az esti lap egy másik tudósítása nagy részletességgel és titkolt kárörömmel számolt be egy házasságszédelgő gáláns sikereiről. Jómódú asszonyokra specializálta tevékenységét, kitűnő modorával, biztos föllépésével meghódította őket és fondorlatos hazugságokkal nagy összegeket csalt ki tőlük. Természetesen mindnek házasságot ígért. Volt közöttük olyan is, akit teljesen tönkretett. Öt ilyen megszédített, becsapott asszony tett följelentést ellene, de bizonyosan vannak olyan áldozatai is, akik szégyenkezve inkább hallgatnak hiszékenységükről. A tudósító hangsúlyozta, hogy a házasságszédelgő választékos eleganciával öltözködik, több nyelvet beszél, megjelenése impozáns, hiszen másként nem arathatott volna hazugságaival ilyen bámulatos sikereket.
Ha csak egyetlen pillanatra láthattam volna ennek az embernek az arcát, aki a 8-as számú ágyon fekszik, akkor semmiféle aggodalom nem volna bennem. Kitűnő emberismerő vagyok. Arcok után tökéletesen tájékozódom. De így? Semmi, de semmi egyebet nem tudok erről az emberről, akivel itt össze vagyok zárva ebben a szűk, keskeny fülkében, semmi egyebet, mint a barna félcipőt és a szürke öltönyt.
Micsoda bosszantó dolog, hogy éppen az elutazásom előtti napokban annyi borzalomról olvastam az újságokban, értesültem a televízióból és a rádióhírekből. A határ szabad, útlevélvizsgálat nincs többé. Az esti hír az erdőszélre kicsalt és ott kegyetlenül meggyilkolt fiatal lányról kiváltképpen megrázó. Dehát torlódnak az ilyen megdöbbentő események és mennyi ilyen gaztett marad földerítetlen és mennyinek az elkövetője jár-kel szabadon? És ha most meggondolom, van-e biztonságosabb szökés ennél, egy országból át a másik országba, mint az éjszakai vonat. A hálókocsi. A gépkocsiról, amelybe a fiatal lány oly végzetes könnyelműséggel beült, a főtéri újságárus pontos leírást adott, annak a rendőrség hamarosan a nyomára jut. Ha megtalálja, nyomok után kutat benne, de már semmi haszon belőle, az autót egy távoli városból hajtotta el a gyilkos, tulajdonosa megtette a följelentést a rendőrségen. Mire megkerült, már egy brutális bűncselekménynek volt az eszköze. A vonat átgördült a határon.
A tettes a 8-as számú ágyon föllélegzik? Letörli a homlokáról a verítéket? Biztonságban van. Legalábbis egyelőre.
De hát miféle ostobaság ez, döbben belém, máris úgy gondolok erre az emberre, itt fölöttem, a 8-as számú ágyon, mint egy gaztettet elkövetett menekülőre. De az mégiscsak különös és riasztó, hogy moccanását sem hallani, a lélegzetét, szusszanását sem. Mintha visszafojtott lélegzettel lapulna a sötétben, mintha tökéletesen észrevétlen akarna maradni, amíg biztonsággal át nem kerül egy másik országba. ”A másik úr háromnegyed 7-re kérte az ébresztést” mondotta a hálókocsi kalauz. És akkor egyszerre kerekre tágul a szemem ebben a halvány sötétben, amelyet időnként életre keltenek a beszűrődő fények. Hiszen nem egy pár barna félcipő és nem egy, de két szürke öltöny és két szürke kalap van a hálókocsi fülkében. És a felöltőm ugyanúgy földobva a hálókocsi polcára, mint a másik.
Ez az ember, aki mozdulatlanul fekszik a 8-as ágyon, ugyanazokat az újságokat olvassa, ugyanazokat a rádióhíreket hallja és a televíziónak ugyanazokat a bűnügyi riportjait nézi. Mielőtt vonatra szállt, megvacsorázott a restiben, elolvasta a szörnyű gyilkosságról szóló cikket az újságban, a fiatal lányról, akit kicsaltak az erdőszélre, olvasta az újságárus személyleírását a lány feltételezett gyilkosáról, értesült mindazokról a gaztettekről és aljasságról, szélhámosságokról, gyűlöletes hajlamokról, amelyek gyötrik a világot – és most lélegzetvisszafojtva figyel a sötétben. Így utazunk ketten az éjszakában. Ő a 8-as ágyon, én a 9-esen.
Hajnal felé elnyomott az álom és percekkel a megérkezés előtt a hálókocsi-kalauz ébresztett. Akkor már egyedül voltam a fülkében, gyorsan mosakodtam és felöltöztem, kiléptem a folyosóra, a vonat már a végállomáson vesztegelt, poggyászkocsik dübörögtek, hordár, cukorkaárus, újságárus. Az újságokban új bűnesetek, szökött tettesek, akiknek a rendőrség – egyelőre – nyomát vesztette.
Egyidőben merül el a város forgatagában az éjszakai expressz hálókocsijának 8-as és 9-es számú utasa.
Mindketten gyanúsak.
