2024, július24, szerda
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: New York-i szivárvány

Halász Péter: New York-i szivárvány

-

Az Amerikai Magyar Népszava lehangoltan tapasztalta, hogy New York-i és New York környéki magyar előadásokon, találkozásokon mind kevesebb a vendég, fogy a közönség. Régi és jól ismert jelenség ez az amerikai magyar világban és nem csak abban, más népek emigránsai, bevándorlói korszakonként megélik ugyanezt. Amikor a „Második Avenue” című regényem 1967-ben megjelent, sokan kerestek föl leveleikkel, amelyekben fölidézték Yorkville-hez fűződő emlékeiket, élményeiket, New York ama negyedéhez, amely a 70-edik utcák alsó határától a 80-as utcák közepéig terült el, túl azon, a széles 86-odik utcában már az amerikai-német világ kezdődött. Mármint akkor még, ahogy mondani szokás, „az én időmben”. Mert aztán hamarosan, csaknem szemlátomást, zsugorodni kezdett. Visszatérve azokhoz az említett levelekhez, idők során elpártolt mellőlem a legtöbb, az egyikből azonban, amelyet előkeríthettem, hadd idézzek egy részletet.

            „…ismerem az Avenue-t a messzi múltból, jóval az 1956, vagy akár 1936 előtti időkből, mert éppenséggel az 1922-es esztendő volt az, amikor először tapostam kövezetét és amikor csakugyan „kismagyarország” volt, ahogyan nevezték is. Nem igen volt ott akkor olyan bolt, amelynek cégtábláján nem olvashatott volna az ember magyar felírást. És cigánymuzsikáért sem kellett messzire menni: cigánybanda játszott még a 81-ik utcai Munkásotthonban is és a magyar vendéglőkben Aranyossy, Szigeti, Rorozsnyi Elemér, Bencze, Sió Aladár voltak a prímások. S a mellékutcai bisztrókban, mint például a 74-ik utcai Nyagulynál tündökölt néhány kisebb fényű prímás csillag. Sőt, még arra is emlékszem, amikor a város alsó részében, valahol a Houston Street tájékán lévő „Little Hungary” nevű magyar vendéglőben a legendáshírű [és akkor már igen öreg] Rigó Jancsi muzsikált. A New York-i Népszava munkatársa, Székely Izsó bácsi és a főnöke, Berki Géza, fiatalok voltak, ambíciózusak és eget-földet megmozgattak, hogy szobrot emeltessenek Kossuth Lajosnak a Riverside Drive-on. Méghozzá éppen úgy állították föl azt a szobrot, hogy Berkó Géza a lakása ablakából egyenesen rálásson. Beregi Oszkár eljátszotta a Bánk Bán-t, nem kisebb helyen, mint a 34-ik utca nyugati oldalán lévő Manhattan Operaházban. Gertrudis szerepét az a Thury nevű amerikai magyar színésznő játszotta aki „Thury mama” néven máig is legendáshírű és emlékezetű személyisége az amerikai magyarok legidősebb nemzedékének. Ő az újvilági Blaha Lujza a „magyarság csalogánya” volt. Aztán megérkezett Fedák Sári, hogy eljátssza a Csárdáskirálynőt és más híres nagyoperettek primadonna-szerepét. Megalakult az Ady Endre Társaság és rendszeresen tartotta irodalmi estjeit a 86-ik utcai Croydon szállodában. És a Broadwayn mindig játszottak legalább egy, de olykor több magyar színdarabot, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Vajda Ernő színműveit és Hollywood csakugyan úgy tele volt magyarokkal, hogy való igaz, az a mondás járta: „Nem elég magyarnak és ilyen-olyan Lászlónak lenni, valamelyes tehetségre is szükség van az érvényesüléshez.”

            A levél írója önmagáról nem írt semmit, azon kívül, hogy egyike a Második Avenue „expatriált” személyiségeinek és levélpapírja fejlécéről kiderült, hogy orvos a foglalkozása és New York egyik kisvárosában élt, a Holbrook-Ronkonkoma régióban, ahol egyébként akkortájt még meglehetősen sok magyar származású család lakott, saját házban, tóparti villában. A levélírónak Dr. Bárd Jenő volt a neve. Sorai úgy vetítik, olyan megjelenítő erővel az egykori „Avenue”-t, mint egy film. Ezért olyan jó és megbízható tájoló a Második Avenue ahhoz, hogy bemérje az ember, mi lett azokból, hová vezetett a sorsuk azoknak, akik a századelőn, a húszas évek elején-végén és aztán még egy darab ideig a Második Avenue kövezetét taposták. Abban a negyedben még sokáig élt valami belőlük, még ott volt a kezük nyoma, a mellékutcák házai az 1950-es, 60-as években többé-kevésbé még ugyanazok voltak. Még találkoztam ezen az Avenue-n, mint újonnan jött ember azzal az Izsó bácsival is, aki főnökével együtt küzdött a Kossuth-szobor álmának megvalósításán, de amit Berkó Géza, e lap hajdani főszerkesztője már nem élt meg. Egymást követő új nemzedékek tapossák már a Második Avenue kövezetét, vagy még inkább autóik kerekeit gördítik rajta, de azért itt-ott még sokáig lehetett érdeklődni. Utcák, házak „elplanírozásának” és újak építésének tempója ott valamivel lassúbb volt, egy-egy színért, adatért, hangulatért még vissza-vissza lehetett térni. Még össze lehetett szedegetni roppant nagy gonddal azokat a kis mozaik-kockákat, amelyekből megépítette az ember a képet. Óvatosan kezelendő kis kockák voltak azok, mert törékenyek már akkor és érintésre olykor elporladtak, az ember a tenyerére pillantott és már csak hamu ült rajta. De azért ami ott volt még akkor, a régmúltból átívelt a tegnapba, légiesen, alig érinthetően, de azért mégis.

            Ez azonban nem csak a New York-i Második Avenue sorsának drámája, vagy ha úgy jobban tetszik, melodrámája. Molnár Ferenc 1952. április 2-án hunyt el, a szomorú dátum tizedik évfordulójára riportot szándékoztam írni arról, hogyan él egykori közvetlen környezetének emlékezetében? New York-i éveiben az író a Plaza Hotelben lakott, a Central Park déli oldalán, a város legelegánsabb, legpatinánsabb szállodájában. Nem az érdekelt elsősorban, hogy ismerősei, írók, színészek, akikkel Molnár ritkábban, vagy gyakrabban érintkezett itt, hogyan és milyennek látták őt? Az ilyen visszaemlékezések gyakran kezdődnek úgy, hogy: „Én, kérlek szépen…” Az érdekelt akkor engem, hogy mire gondolhatott Molnár, amikor reggelenként kilépett a Plaza forgóajtajából és körüljártatta a tekintetét. Sajátos módon hotelportások, pincérek, akik az élet második védelmi vonalában tevékenyek, többet tudnak az ilyesmiről, mert éppen az ilyen árnyalatokra fogékonyak. Őrajtuk, az ő emlékei kisebb-nagyobb mozzanataiból szerettem volna fölépíteni azt az évfordulói írást. Az utánérzések utánérzéséből. Mert azért mindig vannak bizonyos támpontok. Ha mértani koordinációba hozok egymástól bizonyos távolságra eső pontokat, mint például a városligeti Vurslit, ahol Liliom dolgozott, a Pál utcát, a Füvészkertet, az „Úridivat” kirakatát, amely előtt a bolti inas a kannájából „vizesnyolcasokat” rajzolt és vele a Centrál Park déli oldalát, akkor ennek a meglehetősen bonyolult koordinációnak tengelyében föltételezhetően meglelek valamit, ha más egyebet nem, akkor: a közérzetet. És erről a Plaza portása a maga kürtőkalapjában többet tudhat, mint a baráti kör. Ő állott Molnár mellett, amikor az író kilépett az utcára és körülnézett, ő volt a közvetlen közelében.

            A Plaza portása azonban tíz esztendővel azelőtt még nem állott a hotel előtt, sem ő, se a másik portás, aki majd délután hatkor váltja őt. Sajnos, nem ismerte Mr. Molnárt, de ha talán beszélnék a szálló menedzserével, az biztosan többet tud mondani. A szálló igazgatója azonban a szabadságát töltötte és helyesete, egy fiatal, készséges, fölöttébb udvarias portoricói, először értetlenül nézett rám, de aztán feltalálta magát, ah, igen, bólogatott, tudja már, jobb volna azonban, ha visszajönnék május 15-e után, addig az igazgató úr hazatér a szabadságából és minden bizonnyal a segítségemre lesz. Látszott, hogy sejtelme sincs róla, ki lenne, vagy ki lett volna Mr. Molnár és hogyan tud nekem mindebben a Plaza segíteni és egyáltalán…

            Molnár ismeretségi körének egyik tagja más javaslatot tett. „Feri…” – mondotta, [ahá, ezt már ismerem] – Nos, Feri rendszerint a hotel mögötti 58-ik utcában lévő olasz étterembe járt ebédelni. Biztos, hogy jól emlékeznek rá az ottani pincérek és szolgálhatnak azokkal az apró mozzanatokkal „Feri” szokásairól, hangulatáról, amilyeneket én keresek és amilyenekből én akarom összeállítani ezt a posztumusz portrét. „Hiszen tudod, a pincérek…”. Megfogadtam a tanácsát, elmentem az étterembe egy koradélutánon, az ebédidő lejárata után, talán meglelem a pincért, akinek Molnár rendszeresen a vendége volt, elmondja, hogy mit evett az író szívesen, milyen bort ivott hozzá, általában milyen volt a hangulata, beszélgetett-e, vagy inkább magányos hallgatásba süppedt… Az egyik pincér, idősebb ember készségesen számolt be arról, hogy délben hány órakor lépett be Mr. Molnár, melyik asztalhoz ült, előzőleg azonban a bárpultnál töltött el néhány percet, ivott egy aperitifet, majd mindig filet magnont rendelt ebédre, hozzá megivott egy-két pohár francia bort…ah igen, nagyon rokonszenves gentleman volt…hogyan is?…igen, igen, Mr. Molnár. Ha még többet szeretnék tudni, jöjjek vissza bármikor, a szakács is elmondhatja, hogyan kellett elkészítenie Mr. Molnár számára a filet mignont…

            Éreztem, hogy a pincér minden szava hazugság, sejtelme sincs arról, hogy kicsoda volt Mr. Molnár. Amiben aztán megerősített valaki, aki csakugyan közelebbi ismeretségben volt Molnár Ferenccel. Nevetve hallgatta meg éttermi „interjúmat.” – Molnár sohasem tette be a lábát abba az olasz étterembe. A Plázáról nem messze van egy kitűnő delicatesse, úgynevezett „deli”, ha ebédelni akart, csakis oda ment. Szendvicset evett, ivott egy pohár ásványvizet és sietett haza a szállodába. Idegesítette a New York-i utca forgalma, biztonságban csak a szállodában érezte magát. Ami pedig az aperitifre és a francia borra vonatkozik, nos Molnár évek óta nem ivott szeszes italt. Ha ellenben talán benéznél abba a deli-be…

            Nem néztem be. Megértettem, hogy hiábavaló lenne. Ha őreá, a nagy íróra, a népszerű Broadway szerzőre már tíz esztendővel elhunyta után nem emlékeznek abban a szállodában, amelyben évekig lakott, akkor hozzá fűződő élményekre vadászni New Yorkban reménytelen. Nincs olyan lepkefogó, amely rabul ejthetné az elmúlt pillanatot és a – tovatűnt szivárványt. Remélni csak azt lehet, hogy másnapra másik tűnik fel helyette… Ilyen New York és ilyen a szivárványok természete.

Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések