2024, július19, péntek
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Óhaza

Halász Péter: Óhaza

-

Vannak szavak, fogalmak, amelyek évszázadokon át kísérik az egymást követő nemzedékek sorsát, hogy azután lassan, fokozatosan elveszítsék nem csak az erejüket, de értelmüket is. Ilyen a címbe foglalt öt rövid betű. „Óhaza” nincs többé. Jellegzetesen amerikai-magyar érzelem hozta létre a messzi múltban, a fájdalmas elszakadás a szülőföldtől, amely azonban a távolság ellenére „haza” maradt, csak éppen kiegészülve a sokatmondó hanggal, hogy „ó”. Egyetlen betűben mekkora rezignáció! Vajon a nosztalgia is? Azt nem hiszem. Tudatos vállalkozás volt minden évszázadban, minden korban, bármilyen gazdasági, vagy politikai kényszerre született meg a döntés. Az amerikai magyar sajtó szankcionálta az új szót, a kivándoroltak leveleiből idézték a hozzátartozók, az írók „kint” és „bent” használatba vették, meghonosították. Gárdonyi Géza, az „Egri csillagok” és az „Öreg tekintetes” népszerű  írója az 1911-es esztendőben levélben köszöntötte Kohányi Tihamért, abból az alkalomból, hogy Kohányi lapja, a „ Szabadság” jubilált: huszadik évfolyama megjelent. „Érdemes barátom, Tihamér! Gratulálok” – írta levelében Gárdonyi. Majd: „A jubileumi Szabadság bizonyára nem csak egy vastag lapszámot jelent, hanem az első hegyormot is, amelyen megpihensz s a magad mellé letűzött magyar zászló mellett elgondolkozva tekinthetsz vissza az útra, amelyen eleinte tudtod nélkül vezetett a magyarság védőangyala. A te lapházad világító torony lett a Kolumbus világrészében szerteszórt testvéreinknek. Az óhaza ott szorít kezet mindennap az új hazával. A te lapod suhogása a magyar föld szellőjének suhogása az idegenbe vándorolt milliónyi magyar szívnek. És a te húsz évi munkásságod a magyar nemzet történelmének lesz ezentúl egyik érdekes és örökké ragyogó fejezete! Szeretettel köszönt: Gárdonyi Géza.”

      Levelében Gárdonyi „lapházról” írt, mert Kohányinak akkor már saját nyomdája és több lapja volt, közöttük a New York-i Magyar Híradó, amelyből a Szabadság testvérlapja lett, az Amerikai Magyar Népszava. A mondatot az óhaza kézszorításáról az új hazával, önkényesen húztam alá, mert Gárdonyi jól jellemezte Kohányit. A nagytehetségű lapkiadónak és szerkesztőnek legfőbb törekvése a hídépítés volt az „óhaza” és az „új haza” között. Washington szobra a budapesti Városligetben, szemben Vajda Hunyad várával, Bezerédy Gyula művészi alkotása, ennek a törekvésnek pompás szimbóluma. Amerikai magyarok adakozásából készült, fölavatásának fényes ünnepségére az 19o6-os esztendőnek szeptember havában magyarok százai utaztak az óhazába. A következő néhány mondatot Kende Géza „Magyarok Amerikában” című könyvéből idézem:

     „Mentek vissza oda, ahonnan esztendők, vagy évtizedek előtt kemény elhatározással, a boldogulás eltökéltsésével vágtak neki a nagy útnak, az idegen világnak. Üres volt akkor a zsebük. A legtöbben névtelenjei voltak a magyar földnek, akiket kigúnyoltak, lekicsinyeltek, lenéztek.. Hiszen Amerikába mentek. És most visszajönnek, megerődöde az amerikai demokrácia tiszta levegőjétől: az újvilágból, ahol akarásukkal, munkájukkal becsületet szereztek a magyar névnek…”

    A Washington szobor leleplezését valóban fényes ünnepségek sorozata követte, nevezetes személyiségek beszédei, amelyek mindegyike tanúségot tett az amerikai magyar barátsg, a kölcsönös rokonszenv mellett. Kohányi Tihamér újólag kinyilatkozta beszédében a maga életcélját, így: ”A mi törekvésünk az, hogy a rokonszenv ne csak a mai nemzedéket hassa át, azon kell lennünk, hogy a következő nemzedéknek ugyanezt a munkát végezzék.”

         Az új haza magyarjai kezet nyújtottak az óhazának. A Washington szobor budapesti fölavatásnak dátuma:19o6 szeptember 16-ika. Ennek a nagy eseménynek századik évfordulója közeleg tehát, méltón megemlékezni róla ennek a lapnak, amely intézményes volt, a létrejöttében, magától értetődő feladata. Az eredeti 19o6 szeptemeréhez viszont egy másik, végzetes esztendő dátuma közelített: 1914 szeptembere. Annak az évnek és az azt követő esztendőknek nemzedékei merőben más természetű „munkát végeztek.” „Munkát”, amely a világra szabadította a rombolás szellemét. Az, hogy az első világháború és azt követő politikai szerencsétlenségek sorozatából, majd annak következményeiből elmenekültmagyarok változatlanul „óhazának”nevezték volna otthagyott szülőföldet, erősen kétséges. Az óhaza kifejezésben még volt valami arhaikus, de ugyanakkor érzelmi elkötelezettség is, haza nem volt többé, de megtagadással mégsem járt. Elmúlt esztendők sorából én már csak két személytől hallottam mély átérzéssel beszélni az „óhazáról”. Stevan Dohanos volt az egyik, a híres amerikai festőművész és grafikus, aki Norman Rockvellel fölváltva készítette a Sturday Evening Post legendás címlapjait. Minden egyes címlap az amerikai „mindennapok” tipikusan amerikai alakjainak és mozzanatainak ábrázolása volt. Stevan Dohanos 19o7 májusában született az Ohio állambeli Lorain-ben. Szülei Zemplén megyéből vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Stvan 16-esztendős koráig járhatott iskolába, a család népes volt és szegény. Volt teherautó-sofőr, ács-inas, acélgyári munkás, vasúti írnok. Aztán egy ihletett pillanatban járni kezfett a Clevelandi Képzőművészeti Iskola esti előadásaira. Az eredmény? Képei ott láthatók az Egyesült Államok legtekintélyesebb múzeumaiban és gyűjteményeiben. Szülei hazájában sohasem járt, tömérdek munkája lekötötte, őmaga is tanított a Képzőművészeti Főiskolán, de az ő számára szüleinek hajdani Földje mégis mindenkor „óhaza” maradt, csakid úgy beszélt róla, a connecticuti Stamford-ban lévő villájának fényes garden party-jain az óhaza említése ritkán maradt el, mint ahogyan az óhazából származó vendégek néhánya sem.

 A másik személy, akiktől az óhaza emlegetését hallottam, az Amerikai Magyar Népszava hűséges olvasója volt, Albók János szabómester. Parányi műhelye a Madison Avenue végefelé volt, ott ahol hamarosan már a Harlembe torkollik. Albók János 1894-ben született Munkácson, 1921-ben vándorolt ki Amerikába. Üres zsebbel, de egy olcsó kis fényképező masinát hozott magával. Munkát kapott egy szabóságban és alig hogy szert tett néhány dollár keresetre, fényképezni kezdte a várost, annak a kerületeit, negyedeit, New York ezer, folyton változó arcát. Esztendőkkel később már kiállításokon mutatták be képeit, díjakkal tüntették ki, én még láttam 196o-ban a New York-i Coliseumban felvételeinek kiállítását. Ugyanabban az évben a CBS televízió félórás műsorban prezentálta az ő New York-i „fotókrónikáját”. Ők még az óhazáról beszéltek, bár Dohanos sohasem látta azt, amikor pedig Albók kivándorolt, szülővárosa már nem az ő hazája volt.

     Ennek az óhaza-szindrómának volt a legújabbkori történelemben sok keserű epizódja is, hadd mondjak el egy ilyet. Babanyecz Balázs gazdag kanadai dohányültetvényes volt, Delhi körzetében. Ennek a városnak a nevét Kanadában úgy ejtik ki, hogy Delháj. Babanyecz nem szabadult az óhaza utáni vágyakozásától és amint véget ért a második világháború, bérbe adta a dohányföldját, hazzatért. Budapesten örömmel fogadták a gazdag kanadait, aki ráadásul jóvágású, markáns férfi volt, valósággal hasonmása Humphrey Bogartnak. A politikai pártok 1945-ben még többé-kevésbé koalícióban voltak, Babanyeczet kinevezték a Magyar Dohányjövedék vezérigazgatójának. Lehetett volna alkalmasabb embert találni erre a pozícióra, mint a kanadai dohányültetvényest?

Babanyecz a pesti társaságok kedvence lett, meghívások követték egymást, kiváltképp a művészvilág favorizálta a borozgatás mellett szép bariton hangján dalolgató kanadait. Ez volt Babnyecz sorsában a megelevenedett álom, az életre kelt, szivárványos szépségű „óhaza”, ahol mindenki kedvelte őt és ahol ő mindenkit kedvelt. Jávor Pál Pasaréti úti villájában egy ilyen derűs társas összejöetelen találkoztam én is vele, 1946-ban. Talán éppen Jávor búcsúestje volt az, mielőtt amerikai vendégszereplésre indult.

  Aztán bekövetkezett mindaz, ami bekövetkezett és Bahanyecz hamarosan kicsöppent vezérigazgaói pozíciójából. A nózátások véget értek, a meghívások elmaradtak, a gondok torlódtak, Babanyecz kereset nélkül maradt, a „messziről jött” nem volt többé olyan szívesen látott vendég, mint érkezésekor. Nem maradt más lehetőség, mint a hazatérés Kanadába. 1963 végén találkoztam vele ismét a Delháj-ban, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársait riport-körúton voltam Kanadában. Babanyecz akkor már nem hasonlított Humphray Bogartra, sőt önmagára sem. „Gazda szeme” nem hízlalta a jószágot,a bérbeadott föld tönkrement, Babanyecz hátat fordított a dohányvidéknek. Kanada egyik magyarnyelvű hetilapjába írta anekdótázó cikkeit, nevét megmagyarosítva egy kissé, úgy hogy Babanes. Nem sokkal később halálhírét hallottam.

    Az „óhaza” fogalma más csak múltba vesző emlék. Az úgynevezett 56-os nemzedék menekültjeitől ritkán hallottam így beszélni róla, vagy még inkább sohasem. Ma már pedig az óhaza csak annyira van messze, mint a legközelebbi utazási iroda. Így van ez jól. Tompa Mihály a 19-edik század második felében „A gólyához” írt versének két sorából szállóige lett: „Neked két hazát adott a végzeted,

  Nekünk egy volt, az is elveszett.”

Változnak az idők és velük a sóhajok, valahogy így: azt az egyet ne veszítsük el sohase!

Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések