2024, május25, szombat
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Kommentár dalban elbeszélve

Halász Péter: Kommentár dalban elbeszélve

-

A békebeli béke korszakban – ahogyan Heltai Jenő nevezte el az 1867 és 1914 közötti rövid évtizedeket –, a kabarészínházak legnépszerűbb műfaja a kuplé volt. A francia eredetű típust úgy lehet jellemezni, hogy nem volt az más, mint politikai kommentár dalban elbeszélve. Utánozhatatlan mívelője volt Boross Géza, aki megszólalásig hasonlított Fernandelhez, Boross 1955-ben hunyt el 69 esztendős korában, abban az évben kinevezték „érdemes művész”-nek. Gyakori gesztus volt ez akoriban, kitüntetés a halál előszobájában, amikor már nem kötelezett semmire. A kuplé meg már úgyis esztendők óta kimúlt, fölváltotta a csasztuska, amelyet politikai kommentárnak nevezni erős túlzás lett volna. Boross legkedveltebb kupléja az 1920-as években, a 30-as évek elején azzal kezdődött: „Én nem hiszem, hogy normális vagyok…”, ami azután refrénszerűen vissza-visszatért. A józanész megütközése volt ez a botor politikával. De ha ez a botor politika érvényesül, igaznak fogadják el és alkalmazkodnak hozzá, akkor ki tudja, talán az a helyes, és „én nem hiszem, hogy normális vagyok…”
  Ez a kétely kísérti az embert, amikor napról-napra tanúja volt három német politikai párt fölháborodott követelésének széleskörű parlamenti vizsgálatra: földeríteni, hogy egy korábbi kormány kulcs-pozíciókat betöltött tagjainak jóváhagyásával a szövetségi hírszerző szolgálat nyújtott-e segítséget az amerikaiaknak az iraki háborúban? A „zöldek” és a keletnémet diktatúrából megörökölt „balpárt” tagjai ragaszkodtak a vizsgálathoz, a szabad demokraták vívódtak. Mire ezek a sorok napvilágot láttak, vívódásuk eldőlt. A mi nézőpontukból azonban ez mellékes kérdés. Mi tehát az, ami fontos? Úgy hinnénk, hogy annak földerítése, hogy nyújtott-e a német  hírszerző szolgálat elegendő segítséget az amerikaiaknak az iraki háborúban? Ez ugyanis, mint az Amerikával szövetséges Észak-atlanti Védelmi Szerződés tagjának minimális kötelezettsége. A német fölháborodás azonban ezt a nézetet alapjaiban rendítette meg: a követelés azt kívánta tisztázni, hogy a hírszerző szolgálat nyújtott vajon egyáltalában, bárminemű segíséget az Irakban harcoló amerikai katonáknak. Ha ugyanis nyújtott, akkor a korábbi kormány megtévesztette nem csak a parlamentet, de ami súlyosabb, az egész német népet, amely azzal a biztonságos közérzettel térhetett esténként nyugovóra, hogy semmi köze ahhoz, amit az amerikaiak, angolok és más alakulatok művelnek Irakban. Schröder, a volt kacellár és Fischer volt külügyminiszter nem határolták el magukat és ezzel a Német Szövetségi Köztársaságot kategórikusan az iraki háborútól? Nem azt mondotta vajon Fischer a NATO-nak azon a müncheni találkozóján, amelyen Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter az iraki beavatkozás szükségességét vázolta, hogy ő minderről nincs meggyőződve? Hazudott tehát? Hiszen amikor ezt mondotta a német hírszerző szolgálatnak két tagja is tevékenykedett Bagdadban. Volt még egy harmadik hírszerző is Katarban. Mi volt ezeknek a hírszerzőknek a tennivalójuk? Segíteni az amerikaiaknak? Megdöbbentő! Segítséget nyújtani Bushnak? Ekkora túlerővel? Kettővel Bagdadban, eggyel Katarban?! A széleskörű vizsgálat halaszthatatlan! Egyáltalán, hol merrefelé röpködött titokban Európa szerte a CIA, na és különben is, milyen elképesztő dolgok mentek véghez az Abu Ghraib börtönben és miért nem eresztik végre szabadon Guantanamo foglyait?
    Idézzük a régmúltból Borosst, a magyar Fernanadelt és az ő strófiát. Most aztán remekelne! A két bagdadi német hírszerző nem segítette az amerikaiakat, az ő iparkodásuk kizárólag arra összpontosult, hogy tájékozódjanak. Ha most aztán kiderül, hogy nagy titokban mégis nyújtottak egy kis segítséget, akkor miért kell emiatt körmükszakadtáig védekezniök? Ha egy kormány, bármily szerény szinten, akkor az éppenséggel a „szerény” szint.” De ha már eddig eljutunk, akkor fölmerül az a kérdés is, hogy ugyan miért kellett a nép elől eltitkolni a német hírszerzők bagdadi tevékenységét, egy harmadiknak a közreműködését Katarból? Ráadásul éppen a német nép elől? Ha ez logikus, ha ez elfogadható, akkor „én nem hiszem, hogy normális vagyok.” Jó, legyünk tisztában azzal, hogy népeknek, általában minden népnek, vannak bizonyos fenntartásaik egymással szemben. Ha azonban van nép, amelyiknek az Egyesült Államokkal szembeni „fenntartásai” fölött úrrá kellene lenni, akkor éppenséggel Európa legnagyobb népe, a német az. Rumsfeld azon az említett müncheni NATO találkozáson, hallván az amerikai politikával és amerikai elhatározásokkal szembeni kételyeket, enyhe iróniával „az öreg Európát” említette. Rossznéven vették tőle és máig nem bocsátják meg neki. Pedig Rumsfeld nem mondotta ki és talán nem is gondolt rá, hogy ennek a sokat kritizált Amerikának a huszadik században kétszer is ki kellett húzni a slamasztikából Európát. A merőben felesleges első világháború után Európa önmagát darabolta fel és csonkította meg, hogy nyomorúságában utat nyisson a demagógok, diktátorok, a gyűlölet paroxizmusában őrjöngők uralma felé. „Öreg Európa” ekkor is megtette a magáét. Ha a német vezérkar az emigráns Lenin becsempészésével a cári Oroszországba elérte az összeomlás meggyorsítását és a bolsevik forradalom lángra lobbantását, a másodikban viszont német diktátor és német vezérkar „hozta ki” a Szovjetúnióból az öreg Európa népeinek nyakára Lenin utódját, Sztálint. A német diktátorral és bűntársaival Amerika és Nagy-Britannia, szövetségeseikkel együtt Sztálin nélkül is végeztek volna, de Sztálin akkor már idekint volt, innen birodalmának határain. A Hitlerben csalódott és a Hitlertől megsebzett Sztálinból szövetséges lett. Ez azután a második világháború utáni korszakra is megpecsételte „öreg Európa” sorsát. Lehet Yaltát és a „Yalta connection”-t emlegetni napestig, de az, hogy Sztálin generalisszimus ott ült a győztesek között, a német diktátor „eredménye” volt. Az, hogy a második világháború végét a német nép megosztottan élte meg, senki másnak, mint saját, a pusztulásban elégett Führerének „köszönhette.”
      Tény viszont, hogy kezdeti nehézségei után a német nép nagyobb része Nyugat-Németország kormányzatának és gazdasági berendezkedésének tulajdoníthatóan alig remélt jólétben, prosperitásban élt. Ezt nem csak az amerikai Marshall-tervnek köszönhette, bár annak is, de nem csekély mértékben az ország területén állomásozó aerikai katonáknak, az amerikai légierőnek, annak, hogy védelmét, politikai és területi integritását Amerika biztosította. Új pénzét, a D-márka bankjegyeit az Egyesült Államokban nyomtatták, amerikai fedezet alatt szállították Nyugat-Németországba 1948-ban, három esztendővel a háború után megvalósították a valutareformot, megteremtették „öreg Európa” irigyelt pénzét, értékben alig-alig az amerikai dollár mögött. Mindennek ellenére a német „intellektuellek” sóváran vetették „vigyázó tekintetüket” az ország keleti térfelén kommunista uralom alatt nyögő „Demokratikus” Köztársaságra, amit urai, Ulbricht és utódja, Honecker kiejteni sem tudtak, közderűltségre „demokráscha” Köztársaságnak nevezték. Mégis Nyugat-Németországban alakult meg az írókból verbuvált csoport, amely vehemensen ellenezte az amerikai irányzatú bel-és külpolitikát, majd 1949-ben a csatlakozást a NATO-hoz, újabb világháború kirobbantásától óva hazájukat. Volt közöttük olyan, aki kigyógyult elfogult szemléletéből, de volt olyan, aki utána sem, mint Günther Grass, aki a világ legnagyobb terrorista szervezetének nevezte az amerikai CIA-t. A svédek nem hálátlanok az ilyesmiért és Nobel-díjjal tüntették ki Grasst.
  Hosszú kerülő után hadd térjek vissza Boross Gézához és az ő kabaréműsorának kupléjához. Van ugyanis olyan paradox helyzet, amelyeket kesernyés irónia nélkül nem lehet jellemezni, mert már önmagában véve létrehozza a paródia műfaját. Az 1948-as esztendőben Sztálin úgy döntött, hogy vesztegzárral kiéhezteti Nyugat-Berlint. Amíg ez a vesztegzár tartott, 1948 júniusától 1949 májusig, légihíd tartotta életben Berlin szabad felét, élelemmel, fűtőanyaggal, orvossággal, mindazzal, ami a létfenntartáshoz szükséges. A gyerekeknek játékot is hoztak ládaszámra, meg Hershey csokoládét, ezért nevezte el ezeket a repülőgépeket a nép mazsola-bombázóknak. A légihídban az angol Air Force gépei is repültek, az életveszélyes főszerep azonban az amerikai pilótáké volt. Közülük többnek halállal végződött a mazsola-bomázás.
   Később azonban az európai légtérben illegálisan röpködött CIA repülőgépekről panaszkodtak. Nem csokoládét hoztak, de terroristákra vadásztak. Néhányat elcsípnek és magukkal vittek, hogy a körmükre nézzenek. Például Ulmból a libanoni Khaled el-Masri-t, egy radikális egyiptomi muzulmán-szövetség tagját. Ő azonban már kristálytiszta német állampolgár és honfitársai nem tudnak magukhoz térni a fölháborodástól, hogy egy némettel (!) ilyesni megeshet. Khaled el-Masri azóta már ismét Ulmban van, de a felháborodás hullámai nem ülnek el. Németország tele van ilyen muzulmán némettel, akit a németek tisztelnek, becsülnek, óvnak, míg azok viszont köpnek rájuk.
      A józanész megütközik a botor politikával. De ha ez a botorság érvényesül, igaznak fogadják el és a többség alkalmazkodik hozzá, akkor azt csakis Boross Géza sóhaja kommentálhatja:
          „…én nem hiszem, hogy normális vagyok.”
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések