A férfi ivott néhány kortyot a söröskorsóból, letette maga elé, majd hirtelen átpillantott a hosszú asztal túlsó felére, a fiatalember ekkor gyorsan elkapta róla a tekintetét és figyelmét a kezében tartott csirkecombnak szentelte. A férfit azonban nem lehetett megtéveszteni, annál már igazán sokkal nagyobb gyakorlata volt az „Observation und Ermittlung” nevű játszmában, az ilyesmi az idegekben érezhető, az a fiatalember vagy fölismerte őt, vagy pedig azon töpreng, hogy honnan ismeri. Egyik lehetőség sem örvendetes. – Tudtam, hogy jobb nem idejönni – mondta bosszúsan a feleségének –, de veled nem lehet okosan beszélni. – Most mi bajod? – kérdezte az asszony és nevetett. A második korsó sört itta és már becsípett. – Olyan nagy bűn, ha az ember egy kicsit jól érzi magát? Mindenki énekel. Énekelj te is. – Éppen ahhoz van kedvem – válaszolt a férfi –, tőlünk jobbra, a túloldalon, ne nézz oda, elég ha mondom, ül valaki, aki engem figyel. Tudom, hogy megismert. – Na és? – kérdezte az asszony –, akkor mi van? Nem hallgattad el, hogy a Staatssicherheitnél dolgoztál. Tudják rólad. Éjjeli őr talán még egy volt Stasi is lehet. Nagy karrier. Mások sokkal többre vitték. – Hallgass – mondta fojtottan a férfi –, ne emlegesd. Nem kell, hogy meghallják. – Ebben a zajban? – az asszony megint nevetett –, a saját hangomat sem hallom.
A férfi most ismét vetett egy pillantást oldalra és látta, hogy a fiatalember felállt, és kifelé indul az óriási csarnokból. Hirtelen határozott. – Utána megyek – mondta a feleségének –, minden fizetve van. Itt egy huszas, eredj haza taxin. Meg kell tudnom, hogy ki ez. – Bolond vagy? – kérdezte riadtan az asszony –, itthagysz egyedül?
De a férfi ezt már nem is hallotta. Rutinosan, gyorsan dolgozott, hosszú idő óta most volt igazán elemében. Ha ő egyszer nyomába eredt valakinek, nem lehetett lerázni, pedig sokan megpróbálták. Sohasem bánta, ha megfigylés alá vett személy észrevette, hogy követi. Sőt, annál jobb.
A tervén változtat ugyan, és nem megy oda, ahova eredetileg menni akart, de a járásával, a testtartásával, azzal, hogy egyszeriben céltalanná vált, elárul önmagáról mindent. Ah, úgy olvasott ő a megfigyelt személynek még a hátából is, akár a nyitott könyvből. Tudnia kell erről a fiatalemberről, hogy az mit tud őróla. Mert ha igaz is, hogy az őrvállalatnál nem titkolta el a múltbeli munkáját, mintha olyan nagyon titkolni kellene azt, az ördögbe is, de azért nem mindegy, ha előáll valaki valamilyen konkrétummal, hogy ő ezt csinálta, meg azt, mint hogyha lehetne kihallgatást folytatni bizonyos módszerek alkalmazása nélkül, szóval nem lenne kellemes, ha valaki ráfogna valami kínosat.
Mosolygott magában, amikor a fiatalember kivárási taktikához kezdett folyamodni, megállt a Goethe-platz-i nagy mozi előtt, a képeket nézegette a mozi kirakatban, aztán hirtelen nekiiramodott és leszaladt a földalatti villamoshoz vezető mozgólépcsőn, az automatánál lecsöngette a jegyét és a peronról tovább loholt a lenti vágányokhoz, ő még mindig a nyomában. A táblán fénybetűk jelezték, hogy közeleg a vasút, egyenes vonal a Főpályaudvar felé. A fiatalember most csaknem futva igyekezett a szerelvény utolsó kocsijához, ő meg már régen volt olyan vidám, mint most, ahogyan lerázhatatlanul a nyomában maradt. Naiv filmekben szeretik az olyan jelenetet, nevetett magában, hogy a nyomonkövetett személy belép a szerelvény kocsijába, a megfigyelő egy másik ajtón szintén belép, szempillantással a szerelvény elindulása előtt a nyomonkövetett személy kiugrik a kocsiból a peronra, és arcátlanul vigyorogva int a leégetett detektívnek, akivel tovább robog a vasút. Na hiszen! Szép kis nyomozó az olyan, akit egy ilyen manőver készületlenül ér. Megérdemli a sorsát. Vele próbálták volna megjátszani az ilyen vicceket. De a fiatalember ezt meg sem kísérelte, mint aki megadta magát a sorsának, nekidőlt háttal a kocsiajtónak, és ekkor, a villamosvasút erős fényében a férfi egyszeriben ráismert, tudta már, hogy kicsoda. Nem éppen tegnap volt az pedig, még csak tegnapelőtt sem, de az ő emlékezőtehetsége, az arcmemóriája felülmúlhatatlan. Valamikor az 1980-as évek közepén jelentette föl ezt a fiatalembert valaki az üzeméből, méghozzá egy szaktársa, vele egykorú fiú, hogy szökési terveket forgat a fejében, levelez egy stuttgarti lánnyal, aki egyszer már járt Lipcsében, nagy a szerelem, Fritz, persze, Fritz, most már a nevére is emlékszik, Fritz Weber át akar szökni hozzá, mert úgy érzi, hogy nem tud nélküle élni. Neki, mondotta a följelentő, most már annak a nevére is jól emlékszik, mert azért nem mindennapi eset volt az, Hummitzsch, igen-igen, Franz Hummitzsch, talán ma Hubert-nak hívták volna, akkor elfelejti, mert az olyan gyakori név, szóval ez a Hummitzsch elmondta, hogy Fritz Weber neki a legjobb barátja, és beavatta őt a szökési tervébe, ő meg kötelességének érzi, hogy ezt megakadályozza. Akkor ő mindezt jegyzőkönyvbe vette és kiadta az utasítást Fritz Weber levelezésének a megfigyelés alá vételére, elolvasta a stuttgarti lány leveleit, elolvasta azt, amit Fritz Weber írt, pár héten belül meggyőződött arról, hogy Hummitzsch igazat mondott, és akkor beidézte Webert a Paul-Heyse-strasse 8-ba. Nos, az biztos, hogy nem volt könnyű kihallgatás, Weber először mindent tagadott, de aztán ő bevetette a híres módszerét, a nagy adut, idefigyeljen, Weber, mondotta neki, maga nagyon jól tudja, hogy a mi kezünk messzire elér, ha azt akarja, hogy a stuttgarti kislány két héten belül ugyanitt üljön, ebben az irodában és a maga szemébe mondja, hogy igenis, közösen főzték ki a szökési tervet, ha ezt akarja, akkor persze megtörténik. Messzebbről is hoztunk már ide vendéget, kisöreg, mint Stuttgartból. Ezt akarja? Nem, ezt Fritz Weber nem akarta, megvallotta, hogy a stuttgarti kislánnyal beszéltek arról, hogy ha mód és alkalom kínálkoznék és ha ő útlevelet kaphatna, de hát Weber ezzel szépen megtekerte a zsineget a saját nyaka köré, mert azt nagyon jól kellett tudnia, hogy úgyszolván hónapokkal behívása előtt a katonai szolgálatra útlevelet nem kaphat, meg azután mindaz, ami a levelekben állott, na szóval működésbe hozta a mozsártörőt, vallott a gyerek, mint a karikacsapás, úgy emlékszik, hogy két és fél vagy három évet nyomott rá a bíróság… Nos, aztán arra is emlékszik, hogy ez a Hummitzsch fiú jelentkezett a jutalomért, elő is léptették a munkahelyén, meg aztán a katonaságnál is előnyben részesült, jó hazafi, igaz kommunista, szolgálója a dolgozó népnek, lehet, hogy tiszti iskolára küldték, az is lehet, hogy hivatásos tiszt lett…
A Főpályaudvarnál Weber kiszállt és ő a nyomában. Arra gondolt, milyen jól tette, hogy utána eredt, hogy útközben minden ilyen szépen visszatért az emlékezetébe, beszél ezzel a fiatalemberrel, nem is olyan súlyos eset, felejtsék el mindketten, élni és élni hagyni, ez most már az ő filozófiája, békéljenek meg egymással, az egész ügynek igazán nem ő volt a kezdeményezője, ha ez a Hummitzsch nem jelenti föl, aki pedig állítólag a legjobb barátja volt, és nem diktálja jegyzőkönyvbe, hogy tudomása van barátja szökési tervéről, akkor nincs ügy, nincs kihallgatás, nincs három év, bár ki tudja, lehet, hogy ha csakugyan megkísérelte volna a szökést, sokkal rosszabbul jár, még az is elképzelhető, hogy a feljelentő és ő, nagy szívességet tettek neki.
A férfi annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy csaknem beleütközött a fiatalemberbe, aki hirtelen megtorpant, megfordult, és szembenézett vele. – Mit akar tőlem? – kérdezte – Miért követ?
Őt ez váratlanul érte ugyan, de azért nem veszítette el a lélekjelenlétét, sokkal rutinosabb volt annál, gyorsan rászerelt arra a barátságos, emberi, jóindulatú hangra, amellyel kihallgatásai alkalmával legnagyobb sikereit aratta. – Jó estét, Herr Weber – üdvözölte mosolyogva –, talán meglepi, hogy ráismertem önre, de hát a gyakorlat, a nagy tapasztalat segítségére van az embernek. – Mit akar? – ismételte a kérdést a fiatalember.
– Ah, Weber úr – mosolygott a férfi –, semmi ok arra, hogy ilyen bizalmatlanul kérdezzen. Megváltozott világban élünk mindketten, csakis annak látjuk hasznát, ha szót értünk valamennyien. Mit szólna ahhoz, ha meginnánk együtt egy snapszot, vagy ha jobban esnék, egy kávét a pályaudvari restiben, és elbeszélgetnénk a régi, hogyan is mondjam, régi csúf időkről…?
– Arra nincs időm – válaszolta a fiatalember –, várnak rám, azért jöttem el a sörcsarnokból is. Ha elmondja, hogy miben állhatok a rendelkezésére, megteszem.
A férfi ebbe is beleegyezett.
– Mint mondottam, megváltozott világban élünk. Észrevettem ott az Oktoberfest-en, hogy gyakran pillant felém, hogy rámösmert és hogy…. miért tagadnánk… kínos emlékeket ébresztettem önben. Én ezt megértem, mint ahogyan nekem is kínos a találkozás önnel. Amit mondani szeretnék: én itt már elhelyezkedtem, rendes fizetéssel alkalmazott egy őrvállalat, a feleségemnek egyelőre még nincs munkája, bútorunk, holmink alig, életbevágó, hogy megtarthassam ezt a munkámat. A személyzetis azt mondotta, hogy amennyiben nem derül ki rólam valamilyen nagy disznóság, ha senki sem emel panaszt ellenem, mert így vagy úgy bántam vele, akkor megmaradhatok abban az állásban. Én most arra szeretném megkérni önt, Weber úr, hogy ha lehet, ha van önben szikrányi megértés, felejtsen el engem. Önt a barátja, Franz Hummitzsch följelentette, és nekem nem volt választásom, el kellett járnom az ügyében. Kényszerre cselekedtem, mint ahogyan mindenki más. Szeretném, ha kezet ráznánk egymással és aztán békében mennénk tovább. Ugye, megért engem?
A fiatalember szótlanul hallgatta végig. Aztán nyújtotta a kezét:
– Tökéletesen megértem önt. Nincs szándékomban ártani önnek. Sajnálom, ha félreértette a tekintetemet ott a sörcsarnokban, az Oktoberfest nagy forgataga, a zaj, a sör, elszédített egy kissé, és amikor megpillantottam önt, egyszerre kijózanódtam. Ez az egész. Semmi más óhajom nincs, mint önnek, békésen menjünk tovább a magunk útján. Minden jót és sok szerencsét.
A fiatalember száz-százötven lépés után megfordult, a Stachus közelében belépett egy házba, fölliftezett a második emeletre és benyitott egy kis panzió halljába. – A kulcsomat kérem – ébresztette föl álmából a pultja mögött bóbiskoló portást. – Igenis, a 12-es kulcs – nyújtotta át a portás. – És még valami – mondotta a fiatalember –, korán reggel elutazom, kérem, hogy a számlám legyen készen. – Meglesz, Herr Hummitzsch – válaszolta a portás. – Jó éjszakát kívánok!
 |
ReplyForward
|
