A New York állambeli Westchester, megyében éltem akkoriban, amikor a New York Times egyik vasárnapi számának mellékletében a következő néhány soros felhívásra lettem figyelmes: „Szerző kérése: életrajzát írom Lugosi Béla [született 1882-ben, meghalt 1956] magyar származású amerikai színésznek és filmsztárnak. Levelek, vagy egyéni visszaemlékezések nagy segítséget jelentenének munkámban. David J. Dwyer, P.O. Box 141, Goldens Bridge, N.Y.” A Times vasárnapi irodalmi mellékletében a különböző életrajzokon dolgozó írók gyakran fordulnak hasonló kérésekkel a nagyközönséghez. Ezt a felhívást azonban érdekesebbnek találtam a többinél. Hogyan jut eszébe amerikai írónak életrajzot írni Lugosi Béláról? Lugosi neve és reputációja összeforrott Drakulával, a démoni figurával, akit egy Bram Stoker nevű ír származású angol író és színész-menedzser támasztott fel [tetsz?-] halálából a múlt század végén. A televízió késő éjjeli műsoraiban akkortájt még gyakran kísértett, fekete köpenye lebbent a szélben, miközben makulátlan eleganciájú erdélyi grófból vérszívó vámpírrá változott és áldozatainak száma nőttön-nőtt. Másnap felhívtam telefonon David Dwyert. – Drakula-ügyben keresem – mondtam komoran. Pillanatnyi meglepett csönd után örvendezve mondta: – Ah, igen! Parancsoljon. – Adatokkal, levelekkel, személyes emlékekkel, sajnos, nem tudok segítségére lenni. Nem ismertem Lugosit. Érdekel azonban, hogy miért választotta könyve hőséül, éppen őt? Ha megírom beszélgetésünket, az talán új kapcsolatokat eredményez önnek. – Nagyon kedves -, válaszolta -, egyébként önnek ugyanolyan akcentusa van, mint Drakulának. – Éppen erről volt szó – feleltem.
Metszően hideg este volt, amikor másnap elindultam. A Hawthorne-kör után már nincs világítás, csak a kocsik reflektorai az üvegre. Jobb kéz felől feltűnt a Mennyek Kapuja temető, egy szembe rohanó autó reflektorának fényében megcsillantak a hóval borított sírkövek. Katonah után egyedül robogtam az úton. A bekötő utat kerestem. A 138-as útleágazás után következett. Aztán megláttam a házat. Kovácsoltvas lámpása hunyorgó fénnyel hintázott a bejárat fölött. Szemüveges fiatalasszony nyitott ajtót, abban a pillanatban fekete macska surrant el a lábam előtt, szeme zöldesen csillant. Odabent írógép kopogott. – David – kiáltotta a fiatalasszony – a vendéged! Faburkolatú hallba léptem, a kandallóban tűz lobogott. Mellette hintaszék hintázott. Ebből állhatott fel a fiatalasszony. Az írógép kopogás abbamaradt. Feszülten fordultam a félig kinyíló ajtó felé. Magas, feketehajú fiatalember lépett a szobába, keskeny arc, erős szemöldök. A kezét nyújtotta.
– Foglaljon helyet. Igazán kedves, hogy eljött ebben az ítéletidőben. Mivel kínálhatom? Van kitűnő ír whiskym. Más az íze, a zamata, mint a skóté. Lugosira az elsőt! Drakulára! Erős, ügye? De igen zamatos. Tehát Lugosi. Hogyan született meg az ötlet? Tízéves lehettem, amikor először láttam a televízió műsorában Drakulát. Az első pillanattól kezdve megfogott. Nem a mese, de az erő, ami a színészből áradt, úgy csapott ki belőle, mint a tűz. Minthogy fölkelt az érdeklődésem, nyomozni kezdtem, ki ez a színész, miféle múltja van? Tízegynéhány esztendős voltam, amikor Lugosi meghalt, 1956. augusztus 16-án. Elolvastam róla mindent, amit fel tudtam kutatni. 1921-ben jött Amerikába. Kisebb szerepeket játszott, nem tűnt fel. 1927-ben azonban műsorra tűzték a Browadwayn a Drakula-regény színpadi változatát. Lugosi kapta meg a főszerepet. Senki sem számított arra a szinte páratlan sikerre, ami kirobbant az alakítás után. Három évig játszotta Lugosi Drakulát a színpadon. Három év múlva a darabot megfilmesítették. Tod Browning rendezte, ez volt a film, amelyben először alkalmaztak ködgépet, az iszonynak, a rémület keltésének valóságos tárházát. A közönség sorba állt a rémet játszó mozik pénztára előtt. Ami azonban engem megfogott és lenyűgözött: itt van ez a színész, minden adat bizonytalan róla. Elolvastam ötven interjút. Volt olyan, amelyben arról beszélt, hogy főúri családban született. Aztán meg egyszerű származását emlegette. A neve? Az egyik interjúban azt mondta, hogy az igazi neve Blaskó. Egy másikban azonban Olt Aristide. Drakulával megkeresett félmillió dollárt. De a harmincas évek közepétől már elindult lefelé. Morfium. Állítólag szörnyű lábfájásai ellen kezdte használni. Húsz esztendőn át morfinista volt. De egy napon besétált a kaliforniai Norwalkon lévő Metropolitan State Hospitalba. – Új életet akarok kezdeni, gyógyítsanak meg! A kórházban tartották, elvonókúra alá vették. Ekkor már szegény volt, elfeledett. De amikor kijött a kórházból egy csinos, 38-esztendős asszony várt rá: Hope Linninger. Néhány nap múlva házasságot kötöttek. Ez volt Lugosi ötödik házassága. De miért ment felesésül a viszonylag fiatal nő az öreg, elfelejtett, akkor már legalább 73-esztendős színészhez?
Talán érthető, hogy a sok, válasz nélkül maradt kérdéssel telített sorsot ideális életrajznak találom. Utolsó kívánsága az volt, hogy abban a fekete köpenyben temessék el, amelyben Drakulát játszotta.
Híven ígéretemhez megírtam találkozásunkat és rövidesen érkezni kezdtek a levelek, az első a világ egy távoli részéből és bár írója aláírta nevét és a címét, de a bevezetőben arra kért, hogy nem hozzam nyilvánosságra. Idézet a levélből:
„…elmondom, hogy mit tudok fiatal koráról, és ha szíves lesz továbbítani adataimat, örülnék, ha így hozzá járulhatok egy érdekes magyar sors megörökítéséhez. Lugosit tényleg Blaskó Bélának hívták, Lugoson született 1882-ben, atyja pékmester volt, rendes polgári életet éltek. A Templom utcában laktak, a vármegyei árvaszék egy régi emeletes házának a földszintjén. Miután nagyapám háza szemben állott Blaskóék lakásával, amely házban én is többször laktam, míg a szüleim falun éltek, jól ismertem a családot, annál is inkább, mert a gimnázium első két évében osztálytársam volt Blaskó Béla. Nyurga, élénk fiú volt, gyenge tanuló, eléggé fegyelmezetlen. A gimnázium két osztálya után ki is maradt az iskolából és apja Resicára küldötte, ahol egy ipariskola volt, ott tanult lakatosságot. Így természetesen a közvetlen érintkezésünk is megszakadt, de hallottam, hogy nem sokáig maradt Resicán, hanem egy vándorszínész társulathoz szegődött, otthagyta az iskolát és a lakatosságot. Évekig nem hallottam róla, csak később olvastam, hogy tehetsége felvitte Pestre és a Király Színházhoz került. Az első világháború előtt én is láttam őt, a Gül Babá-ban Zülfikár szerepét alakította. Miután tehetséges színésznek bizonyult, később a Nemzeti Színházhoz szerződtették. Ezután már nem tudok többet róla, mert ő Pesten maradt a háború után, én meg Romániába kerültem a Bánság nagy részével együtt. Jóval később hallottam, hogy Amerikába került és magam is láttam őt a Drakula-filmben. Lugosinak volt egy szép nővére, Blaskó Vilma, aki egy gimnáziumi tanárnak, Loósz Istvánnak lett a felesége. Bocsásson meg kusza írásomért, de magam is már nyolcvanötéves vagyok és nincs írógépem, hát kézzel írtam le, amire emlékeztem.”
Levelet írt Székely Zoltán is, az amerikai magyar újságírásnak akkor még jó erőben lévő, Philadelphiában lakó veterán tagja is. Így szólt egy részlet abból a levélből:
„Lugosi Béla a húszas évek elején tagja volt annak a társulatnak, amely Földes Imre „Halló” című vígjátékával járta Amerika magyarlakta helyiségeit. Vele volt akkori felesége, egy szőke bécsi szépség. Ilona Montag, aki betanulta kis szerepét magyarul. A többi szereplők szintén jó ismerőseim voltak Debrecenből, Torday Erzsi, férje Mártonfalvy György zeneszerző, a debreceni színház volt karmestere, Horváth Lajos és Hegedűs Lajos, az utóbbi két tehetséges magyar színész az itteni Stetson kalapgyárban dolgozott, míg föl nem csapott vándorszínésznek. Emlékszem…nem volt a nézőtéren több mint húsz-huszonöt néző. Pénzük nem volt a színészeknek. Az előadás után egy-egy jómódú magyar megvendégelte a társulat tagjait. Lugosinak még egy rendes civil ruhája sem volt és úgy, ahogyan a színpadon szerepelt, huszárfőhadnagyi egyenruhában utazott a legközelebbi városban, további szereplésre, tiszti kardját kihúzta hüvelyéből, rátűzte a kis batyuját, amiben bizonyára színpadi festék és talán egy darab száraz kolbász volt, ez volt minden vagyona.”
Egy harmadik levél Lugosi utolsó, Hope Linningerrel kötött házasságáról tudósított. Hope tizennyolc éves korában szeretett bele Lugosiba. Személyesen nem ismerte, csak filmen látta Drakula szerepében. Annyira megtetszett neki a vérszívó gróf, hogy ostromolni kezdte a levelekkel. Lugosi azonban rá sem hederített. Hope azonban nem adta fel a reményt. S húsz évvel később csakugyan Lugosi felesége lett. Öt házassága közül a negyedik volt a legtartósabb: 1931-ben vette feleségül a húszesztendős Lillian Arch nevű leányt, húsz éven át maradtak házasok, amelyből a színész egyetlen fia született 1938-ban: Béla Lugosi jr. Ha a kezébe kerül ez az újság talán ő is megtisztel bennünket, ki tuja – epilógusként – egy levéllel.
Vajon megírta-e David Dwyer Lugosi életrajzát, nem tudom. A levelek mindegyikét eljuttattam hozzá angol fordításban, sőt egyszer még meg is látogattam, a részletek, nevek eligazítása céljából. De aztán elkerültem Westchesterből [ami nem ritkán visszatérő ide idegenben élő magyarok történetében] és kapcsolatunk megszakadt. Végül pedig mindezt azért idézzük föl, amiért „a világ egy távoli részében élő” 85-esztendős honfitárs is tollat ragadott: hozzájárulásként egy érdekes magyar sors – sorsok – megörökítéséhez.
Amíg még lehet…
