Karikó Katalin személyében olyan magyar kutató kapott Nobel-díjat, akinek tudományos felfedezése nagyon gyakorlatias módon fejtette ki azonnal a hatását: az mRNS-alapú oltási technológia minden bizonnyal milliók életét mentette meg, és véget vetett a Covid-járványnak. Méltán lehet rá büszke minden magyar. Magyarország annál kevésbé.
Nem szeretnénk ünneprontók lenni, különösen azért, mert Karikó Katalin is végül pozitív fejleménynek tekinti, hogy a Szegedi Biológiai Kutatóközpontból létszámcsökkentés miatt 1985-ben kirúgták. Ha emiatt nem kerül Amerikába, talán soha nem talál fel semmit, vagy nem tudta volna az emberiség javára fordítani, hanem a magyar bürokrácia útvesztőiben elveszett volna. De azért gondoljunk bele: Magyarországon létszámcsökkentés miatt kirúgnak egy kutatót, aki máshol Nobel-díjas lesz. Nincs itt valami nagy baj?
Ezért említsük meg, hogy Karikó Katalin is azon magyar Nobel-díjasok sorát gyarapítja, akik különféle okok miatt kénytelenek voltak elhagyni a hazájukat: vagy menekültek, vagy megértették, hogy Magyarországon nincs esélyük megvalósítani azt, amit szeretnének, külföldön pedig tárt karokkal fogadják őket. Vajon hány magyar tehetség veszett el Magyarországon, akik valamiért nem mentek külföldre, a magyar ugaron pedig nem termett nekik semmi, csak száraz kóró? Miért olyan rendszerek születnek e földön, amelyek elfojtják a tudást, az alkotói szabadságot, az innovációt, a kibontakozást?
Miért van az, hogy Magyarország megöli nemcsak a prófétáit, de a tudósait is: vagy azzal, hogy Magyarországon korlátokba ütköznek, vagy azzal, hogy el kell hagyniuk a hazájukat. Mi az oka annak, hogy Magyarország boldog, ha egyetemei közül némelyik bekerül a világ legjobb 500 egyeteme közé, míg a Magyarországról elüldözött, kiutált, lehetetlenné tett magyar professzorokat a világ legjobb egyetemei örömmel látják, megbecsülést élveznek, és nagy sikereket érnek el. Mi lett volna, ha Magyarországon maradnak? Nyilván az, ami a sortársaikkal.
Vergődnének valamelyik középszerűnél gyengébb egyetemen, egy idő után olyanok lennének, mint a Hortobágy poétája, s tűrniük kellene a származás, vallás, politikai identitás alapján megújuló különböző támadásokat, üldöztetéseket, mószerolásokat. Magyarország büszke, miközben megint egy olyan rendszerben él, amelyben politikai tisztogatások zajlanak nemcsak a sajtóban, a kultúrában, a művészetben, oktatásban, de a tudományos életben is. Ünnepli az újabb magyar Nobel-díjast, és nem néz szembe saját kudarcával: valaki megint attól lett sikeres, hogy elmenekült tőlük.
Karikó Katalint is propagandára használja fel az Orbán-rezsim, miközben az utcán veri a jövő potenciális magyar Nobel-díjasait, mert az oktatásért tüntetnek. Karikó Katalin ezt hagyja, sőt eddig asszisztált is hozzá. Pedig nyilván elég intelligens ahhoz, hogy felmérje, mi a különbség a szabadság és az önkény között. Nem kell ahhoz politizálni, hogy valaki a zsarnokság ellen felemelje a szavát, Nobel-díjasként pedig kötelessége is a laboratórium falain kívüli világról is felelősséggel nyilatkozni. Ezzel még adós a friss Nobel-díjas, akinek szakmai sikereihez szívből gratulálunk!
