Kórházból jöttünk, ahol egy kisebb szemészeti beavatkozáson estem át. Veszélytelen, de fájdalmas. Pontosabban: éget. Alig vártam, hogy hazaérjünk és jegelhessem, de volt még pár kisebb elintézni valónk. Többek között vásárlás. Feleségem leparkolt, átment a túloldalra a boltba, engem a kocsiban hagyott, hogy kíméljen, de a hőség kibírhatatlan volt. Ki kellett szállnom, megálltam egy csenevész fa árnyékában, félkézzel egy oszlopba kapaszkodva, másik kezemmel a napszemüvegemet fogva, mely alatt nagy csomó papírvatta védte az égő-fájó szememet.
Két perc múlva megáll mellettem egy olyan harmincas pasas, hogy nincs-e valami baj, miben tudna segíteni?
Mondom, nagyon köszönöm, de minden rendben, várom a feleségem, ott van a boltban… nagyon köszönöm… ugyan, nem tesz semmit, legyen jó napod!
De alig eszmélek, már megáll mellettem egy filigrán filippinó asszonyka, hogy minden rendben, ne segítsek valamit? A szöveg majdnem ugyanaz, és have a nice day, stb…
Éva talán tíz percig lehetett távol, és ha más mondja, el sem hiszem, de ez itt Kanada, ezek kanadaiak, mert a feleségem már integetett a túloldalról, mikor csak úgy elmenőben odakiált még egy terebélyes fekete asszonyság is, hogy hé, öreg, nincs valami bajod? Ne segítsek valamit?
Ha jól számolom tán harmincan mehettek el itt mellettem, ebből három… hm, nem rossz arány…
Lehetetlen, hogy ilyenkor ne jusson az ember eszébe az az ország, ahonnan idevetette a jósorsa. Olvasom a magyar sajtóban, hogy pár hete egy harmincas éveiben járó férfi feküdt Pesten a hetedik kerületben a járdán, feje alatt vértócsa; epilepsziás rohama volt, elesett, beverte a fejét, a barátja telefon híján kétségbeesve próbált segítséget kérni a járókelőktől, de mindenki süketnek, vaknak bizonyult; az arra járók enyhe undorral, szó nélkül siettek el mellettük.
Végül valaki előkerült, hogy ő már értesítette is a mentőket, de mire kiérkeztek, már nem tudtak a betegen segíteni. Az egyetlen emberről, akiben volt irgalom, kiderült, hogy maga is érintett; a felesége epilepsziás.
Arra virradó éjszaka az egyik budapesti kórház bejárata előtt esett össze egy négyhónapos terhes fiatalasszony epilepsziás rohammal. A kórház illetékesei mosták a kezüket; a nő tudhatta volna, hogy éjszaka a kórház főkapuja zárva, csak hátul, a kórház éjszakai mentőbejárójánál lehet közlekedni.
Ez a történet fantasztikus hepienddel ért véget: a nő nem halt meg! Egy taxisofőr és egy éjszakai busz sofőrje tartották az asszony fejét és benne a lelket, és addig erőszakoskodtak telefonon a mentőkkel és a kórház sürgősségi osztályával, míg a sürgősségiről előjött egy ápolónő, sőt (!) még egy orvos is (!) a főkapun (!) Így a nő megmenekült. (Akkor.)
Én ezzel abbahagytam a magyar sajtó böngészését.
Viszont eszembe jutott, hogy nyáron Slomó kutyámmal sétáltunk, és leültünk egy lépcsőre kicsit napozni. A szemközti garázsba beállt egy olyan ötvenes szőke asszony és átkiabált valamit, amit persze nem értettem, de lelkesen bólogattam hozzá. A nő (vadidegen, egyszer sem láttam) erre kihoz egy pohár vizet jégkockákkal, és a kutyának is egy edényben vizet, átjön hozzánk az úttesten azzal, hogy ilyen melegben inni kell, én nem győzök hálálkodni, ő meg szabadkozni, hogy ugyan, hát természetes, és ne siessek, igyam csak lassan, mert hideg, és a poharat, edényt csak hagyjam itt, majd ő érte jön.
Ez Montreal. Quebec. Kanada.
Nancy, olyan harmincas-negyvenes kreol nő a karibi térségből, egy házban lakunk, és ő szereti pontosan tudni a szomszédai nevét. A kiskutya Donna, a nagykutya Slomó, te Ákos vagy és a feleséged Éva. Egy borongós decemberi napon azt kérdezi: Ákos, te zsidó vagy? Persze, mondom, itt a kérdésnek nincs súlya, de én nyolcvan évig éltem egy antiszemita országban, valami szorongás azért bennem maradt… Mert akkor nagyon boldog Hanukát kívánok, mondja Nancy, és már siet is tovább, alig győzök utána kiabálni, hogy én meg boldog karácsonyt nektek!
Ez Nancy. Honfitársam. Kanadai, mint én.
Jövünk ki egy hivatalból, kiesik a kezemből a papírzsebkendőm, egy nő a mamáját hozza, miközben őt támogatja, a házkaput nyitja, még arra is van ideje, hogy egy tiszta papír zsebkendőt nyomjon a kezembe, ne kelljen az öregnek hajolgatnia.
A buszon föltűnik egy csinos lány, közelebb megyek, ő azonnal föláll, és az itt szigorú szabály, hogy ilyet nem illik visszautasítani. Le is ülök gyorsan, úgy mondom a lánynak, hogy nem azért álltam ám meg előtted, hogy átadd az öregnek a helyed, hanem mert szép lány vagy. Hátravetett fejjel kacag, de a többi utas is nevet, aki hallotta. Ez montreali busz, itt ha valaki rálép a másik utas lábára, az nem ok arra, hogy melegebb éghajlatra küldjük egymást, hanem ürügy a bocsánatkérésre, majd a tiltakozásra, ugyan, nem tesz semmit, egy rövid egymásra nevetésre, egy pillanatnyi vidámságra.
Amitől rögtön szebb az élet.
Egy társdalomra jellemző hány ember alkot magától egy sort. Budapesten rendőr nélkül száz se. Itt három ember már egy sor. Nem azért mert ráérnek, hanem mert sietnek. És mit tesz Isten: mindenki sorra kerül, mindenki célhoz ér.
Ez társadalom, nem csürhe. Pedig az egyik fekete, a másik fehér, az egyik kínai, a másik zsidó, az egyik skandináv a másik hindu. És mind kanadai.
Slomó kutyám élete alkonyán néha nem bírt ráállni a hátsó lábaira. Egyszer így jártunk vele még jó messze a parkoló kocsinktól. Éva húzta, én megpróbáltam a hasa alá nyúlva talpra állítani, mikor egy férfi se szó se beszéd fölnyalábolta a harminc kilós állatot, és vitte a kocsiig. Mi nem győztünk hálálkodni, ő nem győzött szabadkozni, hogy ugyan, semmiség.
Ez egy kanadai pasas. A honfitársam.
Haza csak ott van, ahol jog is van. Így igaz, de ez kevés. Ahol a lakosok között együttérzés is van, spontán segítőkészség is van, ahol az utcán biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy nem hagynak cserben, ott van a hazád.
Ne csodálkozz, kedves olvasó, ha arra a kérdésre, érzünk-e honvágyat, a mai napig is csak azt tudjuk mondani a feleségemmel együtt: életünk legjobb döntése volt, hogy ide jöttünk.
