Az a despota, az a hatalommániás politikus, aki mióta a közélet színpadán megjelent, mindig egyeduralomra tört, és most azt állítja, hogy az autokráciák világszerte sikeresebbek, mint a demokráciák, az szerintem semmiképp sem elmebeteg. Az nem ámokfutó. Az nevén nevezi a gyereket, nem titkolja a céljait, elképzeléseit. Aki azt mondja, hogy míg a demokráciák tárgyalnak, gondolkodnak, egyeztetnek, morális problémákon rágódnak, addig az autokrata hatalmak cselekszenek, nem ismernek tabukat és morális fontolgatások nélkül megoldják a problémákat, melyeket a való élet vet föl, az nem őrült, csak telibe fogalmazza a maga politikai krédóját, amit már előtte jónéhány diktátor és despota majdnem szórul szóra ugyanígy megfogalmazott.
Aki nem tekinti tabunak azt, amit az európai demokráciák morális alapon tabunak tekintenek, és kimondja, hogy az egypólusú politikai erőtér, vagyis a diktatúra híve, sőt máskor meg egyenesen azt, hogy mivel nem korlátozzák tabuk, a demokráciákkal ellentétben a halálbüntetésről igenis beszélni kell, s ezzel a halálbüntetés sok-sok hívét állítja maga mögé, az miért lenne ámokfutó? Aki ráadásul árnyaltan fogalmaz, hogy kevés támadási felületet hagyjon, mert nem akarja elveszíteni azokat az uniós pénzeket, amelyek a rablógazdálkodása alapját jelentik, amelynek túlnyomó részét a saját zsebébe és a csókosainak a zsebébe tömi, az nem bolond ember, legföljebb bűnöző. Aki azt mondja, hogy szuverenitásunkat megvédtük (azaz ő, a személyes szuverenitását megvédte) Brüsszellel szemben akkor, amikor Brüsszel csakugyan következmények nélkül lenyel minden támadást, ami a magyar diktátor részéről az európai morális és politikai alapeszméket éri, az nagyon is józan eszénél van, csak azt mondja ki, ami a valóság. Az, hogy Európa tehetetlenül tűri, hogy szemközt köpjék, még csak le sem törli az arcát, az Európa baja és nem az övé.
Aki egyedüli kakas akar lenni a maga „keresztény és polgári” szemétdombján, ezért az Unió egységét úgy értelmezi, hogy zsebrevágja az uniós pénzeket, az unió többi polgárának arca verejtékével megdolgozott adófillérjeit, de fütyül az uniós érdekekre, és ezt a brüsszeli bürokraták tehetetlensége következtében egyrészt a képükbe vágja, másrészt végre is tudja hajtani, az joggal uszít az Unió ellen, joggal javasolja, hogy a tagállamok nemzeti szuverenitásuk jogosítványaiból semmit se engedjenek át a föderációnak. Annak az az érdeke, hogy az Unió szétessen, mert az nem hiszi, hogy a nemzetállamok részérdekeit a 21. század kihívásaival szemben csak a föderáció képes a közösség erejével képviselni és megvédeni. Aki vissza akarja állítani a régi Európát (úgy, ahogy a régi, negyvennégyes Kossuth teret), ahol minden nemzetállam körkörösen minden nemzetállam ádáz ellensége volt, mert hasznot remél abból, ha a zavarosban halászhat, az nem bolond, csak ellensége az Egyesült Európának, és ellensége egyenként Európa minden nemzetének, és nagyon jól tudja, melyik nagyhatalom kezére játszik, és azt is tudja, miért, és azt is, mennyiért – hát az semmiképpen nem beteg. Legföljebb áruló. Elárulja a hazáját és elárulja a szövetségeseit.
Aki viszont a sikereket fölsorolván azt mondja, hogy Magyarország leküzdötte a gazdasági válságot, Magyarország megteremtette a pénzügyi stabilitását, aki továbbá azt állítja, hogy az elmúlt öt év alatt fölszámoltuk az államadósságot, megalkottuk az alaptörvényt, az ország szuverenitását megvédtük a gyarmatosító Nyugattal szemben, végrehajtottuk a rezsicsökkentést, elszámoltattuk a bankokat, százezer embert kimentettünk az adósrabszolgaságból, az sem elmebeteg, csak simán hazudik.
Megteheti, mert a hívei, fanatikus rajongói (na, azokról föltételezhetjük, hogy futóbolondok, pszichiátriai kezelésre szorulnak) elhiszik neki, még azt is beveszik, hogy Magyarország jobban teljesít, a többiek pedig, akik fölött uralkodik, fásultan, közönyösen, dermedten hallgatnak, mert szegények bizony reménytelenül alattvalók (hogy genetikusan-e vagy a történelmi fejlődés hatására, az édesmindegy, mert a kettő ugyanaz). Aki a diktatúrát – akár egypólusú erőtérnek, akár autokráciának nevezi, akár arra célozgat, hogy „míg nyugaton vitatkoznak, keleten dolgoznak” – hatékonyabbnak, haladóbbnak, kívánatosabbnak mondhatja a demokráciánál, az nem bolond, az azért tehet ilyen kijelentéseket, mert az a nép, amelyik a saját akaratából (vagy akarata hiányából) teljhatalmú zsarnoknak maga fölé emelte, annak nem kell a demokrácia. Nem is kellett soha.
De miért?
Mert nem is ismerte. Hallott ugyan muzsikálni felőle, de az, amit ez a nép demokráciának ismert meg, mindenkor csak a demokrácia karikatúrája volt.
Ugorjunk vissza egy századot, a mai harmincasok ük-szülei akkor voltak fiatalok; messzebbre nem érdemes visszatekinteni. A 19. században nem sok szó esett demokráciáról, a haladást a liberalizmus jelentette.
Most nem történelemkönyv következik, csak vázlatos áttekintés. Tehát: első világháború, vereség, Trianon, Horthy.
A Horthy-rezsim ideológusai szájában szitokszó volt a demokrácia, hisz az országot „megcsonkító” hatalmak demokráciák voltak. Elhitették az emberekkel, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, hanem a háborús győztes demokráciák okozzák, mert azok hozták a nyakukra Trianont. Demokráciák ellen mentek harcba a magyarok a határrevízió reményében Hitler szövetségeseként. Az ország ismét a vesztesek oldalára került, és örökre bebetonozták a trianoni határokat. Kik győztek? A demokráciák!
Minden nyomorúságot, ami az újabb vesztes háborúból következett, a demokraták okozták. Mindent, ami a szovjet megszállásból következett, azt a nép úgy fordította magyarra: „ezt adta a demokrácia”. A vesztesnek háborús jóvátételt kellett fizetnie, amit nem vitt el az aszály, elvitte az uszály: „ezt adta a demokrácia”. A háború romba döntötte az országot, de az nem Horthy, nem a nyilasok, nem a németek bűne volt… Mert kik is bombáztak? Az amcsik és az angolok, kik is lőttek? A ruszkik! Hát „ezt adta a demokrácia”. Hihetetlen tempójú volt az újjáépítés, negyvennyolcban már újra állt egy-két Dunába robbantott híd, már új, stabil forint volt egy elképesztő méretű infláció után, de ebből csak az éhezést, fázást, az inflációt érzékelte a magyarság zöme: „ezt adta a demokrácia!”. Aztán jött Rákosi és a bolsevista diktatúra: azt is úgy nevezték: népi demokrácia. Aztán jött véres erőszakkal a „kolhoz”, a téeszesítés, a beszolgáltatás, a padlások lesöprése, jött évenként a normarendezés, jött a hidegháborús adó: a békekölcsön, ami a kicsi fizetéseknek is elvitte a tíz-húsz százalékát, hát „ezt adta a demokrácia!”
Öregnek lenni jó is, meg nem is; de aki olyan korú, mint én, az kristálytisztán emlékszik még a szavak dallamára, hangsúlyára, a mondat lejtésére, zenéjére, keserűségére, iróniájára, akasztófa-humorára is: „EZT ADTA A DEMOKRÁCIA!”
Ez a nép így ismerkedett a demokráciával, ez az alapélménye, alapemléke róla. Ez még csak nem is karikatúrája, ez kifordított torzképe a demokráciának.
Nézzünk tovább. Ötvenhatban sem a demokráciáért mentek az utcára az emberek, azt skandálták: KI AZ OROSZOKKAL!
Egy maroknyi értelmiségi Nagy Imre reformtörekvéseiben hitt, voltak, akik úgy gondolták, be kellene vezetni a jugoszláv önigazgatási modellt. Voltak, akik azt remélték, elindulhat egy magántulajdonra épülő piacgazdaság. Néhányan pluralista parlamenti demokráciát vizionáltak, mások a Horthy Magyarország teljes restaurációjáról ábrándoztak, de ezek közül az elképzelések közül egyik sem bírta volna megmozdítani tömegeket – még a Horthy restauráció álma sem. Ami a többséget mozdulásra bírta, az egyetlen jelszó volt: KI AZ OROSZOKKAL! Semmi mással nem lehetett volna általános sztrájkba vinni, később fegyverbe szólítani az embereket, csak a nemzeti öntudat, a magyar nacionalizmus érzelmi tartalékait mozgósítani tudó KI AZ OROSZOKKAL! jelszóval, ami egyúttal azt is jelentette: ki az idegenekkel, amiben burkoltan az is benne volt, hogy ki a zsidókkal, és vissza a cigányokkal az alvégre, a putriba, mert ez ébresztette újra a magyar önbecsülést és a hagyományos idegengyűlöletet!
Alig valakinek jutott eszébe itt a demokrácia.
Kádár puha diktatúrája alatt is nagyon jól elvolt a nép a mezítlábas fogyasztói társadalom kicsi, de biztonságos jóléti eredményeivel, egy fékezett hatású értelmiségi csoporton kívül senkinek nem hiányzott a demokrácia.
Nem mondok újat vele, hogy nagy harcot nem vívtak a magyar tömegek a rendszerváltásért, azt a történelem ajándékba adta. Ajándékba adta az eddig is csak a visszájáról ismert demokráciát, amivel gyanakodva ismerkedni próbáltak a tömegek, és úgy gondolták, ha az európai gazdagsághoz demokrácia kell, hát legyen demokrácia! Na bumm! A demokrácia majd elhozza a nyugati jólétet.
Ehhez képest mit tapasztaltak? Megszűnt másfél millió munkahely.
A munkájából kizeccölt másfél millió embernek (+ család) a demokraták megmagyarázták, hogy „hja, barátocskám, ez a kapitalizmus, amire annyira vágytál. (Vágyott rá a nyavalya!) Aki nem termel piacképes árut, annak a munkájára nincs szükség”.
De ki tehetett arról, hogy a munkás, aki gürizett látástól vakulásig, nem bírt piacképes árut előállítani?! Nem az a kérdés, ki tehet róla, mondták a demokrácia nevében a rendszerváltó „agyasok”. Akárki tehet róla, aki nem produkál piacképes árut, arra nincs szükség.
De vajon másfélmillió dolgozó csakugyan nem termelt piacképes árut, vagy csak azért mondták nekik, hogy olcsón eladhassák a fejük fölül az üzemet?! Nem tudták ellenőrizni, mert közben szétverték a szakszervezeteiket is, mint kommunista csökevényeket, nem volt, aki ellenőrizze helyettük.
És szaporodtak az új demokrácia vesztesei, kárvallottjai, a korábbi munkahelyek fele eltűnt „a tátott tőke sárga szájában.”
Így mutatkozott be a magyar tömegeknek a demokrácia. Ezt mi az ördögnek védték volna meg? És miért ne hitték volna el Orbánnak, hogy húsz év posztkommunista totojázás után, most majd igazán rendszert váltunk, szavazzatok ránk, és minden rendben lesz?
Semmi sem jött rendbe? Sőt, minden rosszabb lett? Ez nem ellenkezett az átlag magyar ember történelmi tapasztalatával. És nem kívánt a magyar tömegektől új életstratégiát, új probléma megoldási gyakorlatot, csak a jól bevált régit. A sunyítást. A lapítást. Másra mutogatást és bűnbakkeresést. Hízelgést és különalkut a rizikós kollektív érdekérvényesítés helyett. Önfeladást és engedelmességet az autonóm kezdeményezés és a kockázatos verseny helyett.
És miért lenne beteg, pláne elmebeteg az a vezető, aki mindezt tudván, az uralkodói stratégiáját erre építi föl?
De mitől ilyen ez a nép? Ha azzal ámítják, hogy mindenkinél különb, hipnotikus transzba esik, és már nem veszi észre, hogy az utolsó krajcárját is kilopják a zsebéből! Könnyű legyinteni, hogy birka nép, de mitől? Hol kezdődött?
Talán csakugyan Werbőczynél, ahogy Bibó István sejtteti? Ott roppantotta meg a nemesség a saját fundamentumát, a saját népe gerincét? Igen. A paraszt ott vette örökre tudomásul, hogy az úri Magyarország legyőzhetetlen. Dózsát megégették, élő húsát megsütötték, megették az alvezéreivel. Vagyis a lázadás vezetőjét fölzabáltatták a lázadni merészelő pimasz paraszttal, s ezzel kannibállá alázták.
Kész.
A paraszt becsületét az urak örökre beletaposták a sárba. A paraszt nem is volt a magyarság része, mert a nemes magyar nemzet a nemesurak mindenki mást kirekesztő „golfklubja” volt. Amikor a paraszt vérére szükség lett, és a nemesség legyűrve parasztundorát, mintegy magyarrá avatta a népet, ágyútölteléknek használta. A paraszt azt tapasztalta, hogy a rendiség örök, merevebb, mint az indiai kasztrendszer, az urak örökké urak maradnak, fölfelé nincs kiút, innen kilépni csak oldalvást, a pocsolyán keresztül, az erkölcsi mocsáron keresztül lehet; vagyis akkor máshol verjük le a botütéseket, a kalodát és mind a sérelmet, mely a rendiség, az úri Magyarország részéről ért bennünket („Nyílott szájunk jajpanaszra?Dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó fojtogatva” – mondja Illyés); akkor a gyalázatot a gyengébben, a cigányon, a zsidón, tóton, a bocskoros oláhon verjük le.
Igen. Itt lesz a baj forrása, mert a proletariátus Magyarországon nem vendégmunkásokból lett, hanem a parasztból, annak is a legszegényebbjéből, akinek nem jutott kapanyél, az próbálkozott a városban. Vagyis a munkás magában hordozza a paraszti mentalitást. A kispolgárság ugyanúgy. „Hol lehet altiszt, azt kutatja…” Ha a paraszti gerinc megtöretését, a paraszti méltóság lerombolását Werbőczytől eredeztetjük, akkor azt, hogy a magyar nép egyrészt alattvaló, csúszómászó lett, másrészt sunyin agresszív, és így lett fogékony a xenofóbiára, a zsigeri antiszemitizmusra, a nyilas-náci, nem is annyira eszmékre, mint inkább társadalomlélektani magatartásformára, akkor ennek a forrásvidékét is a parasztlázadáson fölbőszült urak borzalmas, szadista bosszújánál (amit Werbőczy neve csak szimbolizál) lehet megtalálni. Akinek megtörték a gerincét, akiben nincs méltóság, annak van szüksége ingyenbüszkeségre: nacionalizmusra. Abból lesz a megrögzötten, gyógyíthatatlanul náci, nyilas. Méghozzá hetedíziglen, generációkon át apáról fiúra örökítve, és a „kortárscsoport terrorja” által egymást heccelve, uszítva.
Így alakul ki az a nép, amelyik Európában egyedül nem európai, de nem azért, mert a finn-ugor ősök Ázsiából jöttek. Végeredményben Európa minden népe Ázsiából jött – nem ezen múlik! Azon, hogy Mátyás óta egy fél évezreden keresztül jóformán nincs szuverén Magyarország a rendszerváltásig. És ebben az intervallumban vált Európa Európává, erre az időre esett a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a szekularizáció, a modernitás teljes folyamata; a polgári demokrácia megszületése, és a kapitalizmus kialakulása, amiből a magyarság végzetesen kimaradt. És a magyar uralkodóosztály arra használta ki ezt a fél évezredet, hogy porig alázva saját fundamentumát, a nemzet gerincét, a parasztságot, örökre bebetonozza a saját hatalmát: a kasztrendszerrel fölérő rendiséget.
Ezt az uralkodóosztályt azóta elsöpörte a történelem, maradt viszont a mindent túlélő feudalizmustól eltorzított lelkű nép, és a beteg lelkű népből kiemelkedő, vele adekvát, hozzá illő mai elit. Az az elit, amely ma a fülkeforradalom győzteseit, és a győztesekkel kollaboráló ellenzéket egyaránt magába foglalja.
