Földön a magyar és földben a költő
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libben föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
(József Attila)
Vágjunk a közepébe: Orbán Magyarországán ma arról van szó, hogy a Horthy-fasizmus szellemiségének korlátlan érvényesülése érdekében ki kell vágni az ablakon mindent, ami ezzel a szellemmel nem kompatibilis. Ezt nevezik ők kultúrharcnak.
1918-19-20, az első világháború elvesztésének, a forradalmaknak, Károlyi gróf és Jászi Oszkár föllépésének, a Kommünnek, Ady és Tisza István halálának, Trianonnak esztendei, ezeknek az eseményeknek a centenáriuma frusztrálja a Horthy örökébe lépő Orbán Viktor Uralkodót és köreit. Utána már csak Horthy bevonulásának és a numerus clausus kihirdetésének örvendetes századfordulója jön, garantálom, hogy sokkal napsugarasabb híreket fogunk kapni Magyarországról.
József Attila. Ne is ragozzuk, szemétdombra vele! Szobrát odébbtolták, ügy lezárva.
Ady Endre. Már két éve műsoron van, akkor kezdte elemezni egy Bánó Attila nevet viselő személy „A magyar ugar lázadó költőjének felemás nézetei” címen. A felemásság részben abból adódik, hogy B.A. úr egy kalap alá veszi a költő verssé érlelt látomásait, indulatait újságírói megnyilvánulásaival. Annyit sem tud esztétikából, hogy az újságírás (a tudomány nyelve és a hétköznapi beszéd) véleményt, tényeket, faktumokat rögzít, míg a vers attitűdöt. A költő személyisége és a világegész viszonyát.
A felemás nézeteiről ismert költő-újágíró először tisztelet és elismerés hangján írt a gróf úrról cikkeiben, mert kezdő hírlapíróként a magyar liberalizmus vezető egyéniségét látta benne.
Párizsból, ahol éhezett, nyomorgott, a kor szokásos stílusában gusztustalanul alázatos könyörgő levelet írt, persze mély tisztelettel, az éppen hivatalban levő miniszterelnöknek, aki nem más volt, mint Tisza István, pár fillér segélyért esdekelve. Se pénz nem jött, se válasz.
Utóbb kiderült a miniszterelnökhöz el sem jutott a levél, emberei kidobták.
Ha B.A. úrnak gőze lenne a költészetről, akkor tudná, mit érzett a felemás Ady tisztelet és egyetértés helyett, amikor a könyörgő kérvényt megírta a gróf úrnak. A Disznófejű Nagyúrnak.
„Sertés testét, az undokot, én simogattam, ő remegett… szent zűrzavar az én sok álmom, neked minden álmod süket! Hasítsd hát ki az aranyszügyed!… És összecsaptunk. Rengett a part. Húsába vájtam kezemet. Téptem, cibáltam – mindhiába. Aranya csörgött, nevetett.”
Hosszabb idézet nem fér ide. Sajnos.
Más azt mondta: versei közt sok a selejt. Füst Milán, a horgas elméjű agg, például így szólt ajkbiggyesztve híres egyetemi szabadelőadásain:
– Ady? Tíz jó verse, ha van… – De aztán égre emelt ujjal így mennydörgött le a hallgatókra a katedráról: – Na, de kinek van annyi is?!
(Ez persze más; ez esztétikai megközelítés; nem B.A. úr asztala.)
Mi az igazi baj Adyval? Nem más, mint Tisza István. A többi „rizsa”. De hogy még mélyebbre ássunk, Tiszán keresztül Horthy Miklós. Mert Ady 1918-ban meghalt, Horthy, Orbán Viktor, a Felcsúti Autokrata fő-fő eszményképe csak ’20-ban vette át a hatalmat, így hát Ady nem szólhatott Horthyról, aki 1918-ban még nímand se volt a közéletben. Tisza az összekötő kapocs.
Tisza a korának kiemelkedő, okos és tehetséges konzervatív politikusa volt, ezt Ady „a magyar ugar lázadó költője” is tudta, nem véletlen hogy vele váltott pengét. Csakhogy a „felemás nézetek” nem annyira Adyra, mint inkább Tiszára voltak jellemzőek. Ady pontosan tudta, mi történt azon a különös nyáréjszakán, azon a világot elsüllyesztő rettenetes éjszakán. Ő tudta, hogy ebben a vérontásban egyetlen résztvevőnek sincsenek morális mentségei, ez színtiszta imperialista rablóháború. Hogy többé soha senki nem lehet büszke a nemzetére. Hogy a szociáldemokrácia is létezése leggyalázatosabb árulását követte el. Hogy ezen az éjszakán elveszett a morál, hogy másodszor is meggyilkolták Jézust, hogy attól kezdve minden szabad lett, amit a bukott ember képes megtenni önmaga és a Világ ellen, és hogy innen nincs visszaút.
És Ady ehhez a tudásához haláláig hű maradt.
Tisza is tudott valamit, mert okos ember volt, ha az ő tudása nem is volt olyan mély, mint Adyé. Tisza okos volt, Ady zseni.
Tisza tudta, hogy ebbe a háborúba nem szabad belemenni, egyedüli prominens politikusként a fegyveres megoldás ellen foglalt állást. Látta, hogy a háborúval hazánk semmit nem nyerhet; egy esetleges vereség vélhetően az integer Magyarország felbomlásával, a győzelem viszont új hódításokkal, tehát a Monarchiában elfoglalt előnyös pozíciónk elvesztésével járt volna. Ezért a július 7-i minisztertanácson Tisza István – a résztvevők közül egyedül – a fegyveres megoldás ellen szólalt fel. De magára maradva július 14-én végülis áldását adta a hadüzenetre – persze az ő érvei nem morális megfontolások voltak, mint Ady argumentumai –, és attól a naptól kezdve minden energiáját a háborús győzelem szolgálatába állította, totális háborús diktatúrát kényszerítve az országra. Így aztán a személye hamarosan a háború egyik szimbóluma lett.
Ady ösztönei jóval a háború kitörése előtt megérezték a veszélyt, de visszás módon a hasznot is, amit Tisza gyújtogató személyisége jelentett az országnak. Tisza bátor ember volt, kétszer is szembenézett a pisztolycsővel, míg harmadszorra lelőtték. Ady az első merénylet után két nappal jelentette meg a Rohanunk a forradalomba című versét, és abban azt a bizonyos, ominózus versszakot:
Minden a Sorsé, szeressétek
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
Ez a versszak a magyar ugar lázadó költőjének nagy bűne az Orbán kurzus kultúrsmasszerei szemében, de ismétlem, nem annyira Tisza, mint inkább – áttételesen – Horthy Miklós, a király nélküli királyság vitéz és nagybányai kormányzó ura ellen elkövetett bűne, mert Orbánnak Horthy a politikai eszményképe, az ő világát akarja helyreállítani, miként Mussolini az egykori Római Birodalmat.
Adynak csak Tisza jutott, de Tisza István örökébe egy nála jóval kisebb kaliberű alak, a pozőrnek és nem politikusnak való lovastengerész lépett. Ám amit képviselt: a keresztény-fasiszta irredenta diktatúra, a nárcisztikus öntömjénező etnonacionalizmus, a másság minden formájának lenézése, megvetése, a felelősséget nem vállaló, másra mutogató sértődöttség politika, Orbán Viktor despotának is legmélyebb hitvallása.
Károlyi nem írta alá a békediktátumot, így léptek a színre a szocáldemokraták és a Kommün. Stromfeld Aurél vörös hadserege volt az egyetlen katonai erő, amelyik megpróbálta az antant katonáit a határról visszafordítani. (Mindez feledve.)
Horthy Miklós ellentengernagy – akkor már tenger és hajó nélkül – volt az egyetlen, aki hajlandó volt a hatalomért cserébe aláírni a trianoni békeszerződést, hogy a következő pillanatban – de már a hatalom sáncain belül –, hangosan rinyáljon az egész művelt világ előtt, hogy milyen igazságtalanság érte a magyart, és esküdözzön, hogy ebbe belenyugodni nem lehet.
NEM, NEM, SOHA!
Mindez a Felcsúti Diktátornak is eszményképe, ezt a gúnyát akarja magyar alattvalóira szép szelíden ráhúzni.
Persze, ha szép szóval nem megy, minden készen áll az erőszakra is, de minek? Az alattvaló arra való, hogy fejet hajtson a Hatalom előtt.
Adyt pedig Orbán kultúrsmasszerei kiröpítik a magyar irodalom Pantheonjából. Van a zsidóbérencnél magyarabb íróköltőnk is épp elég. Hogy mást ne mondjak… meggondoltam, nem mondok mást.
Nem írom le a nevüket.
